Október hetedike sokkját követően Izrael államának vezetése óvatlanul belesétált a Hamász által állított csapdába. Tömeges palesztin áldozatokat követelő ellencsapása nemzetközi ázsióját mélypontra juttatta, miközben korábban nem látott módon megnövelte a palesztinkérdés jelentőségét. Mindennek hátterében nem más áll, mint hogy Izrael állama egyre kevésbé képes leplezni zsidó mivolta és demokratikus ambíciói közti alapvető ellentmondást. A nyugati ellenoldalak reakciói eközben egyaránt magukon viselik a közel-keleti radikalizációs spirál nyomait, hátráltatva a megbékélést és egy hosszabb távon is működőképes elrendezés létrejöttét.
A Hamász izraeli civilek elleni tömeggyilkos, sokakat (újra)traumatizáló támadása és az arra adott erőteljes, pusztító, ugyanakkor sok tekintetben átgondolatlan izraeli katonai reakció példátlan módon kiélezte a világpolitika évtizedek óta egyik legneuralgikusabbnak számító konfliktusát.
A holokauszt óta nem követtek el annyira súlyos bűntettet zsidó emberekkel szemben, mint épp egy évvel ezelőtt. E palesztin terrorakció áldozatai ráadásul civilek voltak, elkövetői ily módon a zsidó állam védettséget és biztonságot garantáló szerepébe vetett hitet is megingatták.
Az ennek hatására kibontakozó véres konfliktus, mely már az október hetedikét követő hónapok során tízezrek életébe került Gázában, globális méretekben is jelentős hullámokat vert. Sőt, az erőszak példátlan mértékű izraeli/palesztinai elszabadulása gyakorlatilag világszerte polarizálta a közvéleményt.
A konfliktus kimenetele eközben továbbra is kiszámíthatatlan. Sőt, a regionális, de akár globálisnak is tekinthető (Irán, a Hezbollah és a Hamász versus Izrael és az Egyesült Államok) további eszkalációnak jelenleg szinte minden előfeltétele adott.
A cikk főbb érveiről, röviden
E cikk elsősorban nem az elmúlt tizenkét hónap izraeli és palesztin ártatlan áldozataira való megemlékezés szándékából íródott – megteszik ezt helyettem sokan mások a mai napon, természetesen nagyon helyesen. Sokkal inkább Izrael állam súlyos válságának okaira és az elmúlt egy év nyugati reakcióira kívánok reflektálni, mégpedig négy fő érv megfogalmazásával.
Egyrészt annak kifejtésével, hogy Izrael állama egyre kevésbé képes leplezni zsidó mivolta és demokratikus ambíciói közti alapvető feszültségeket, sőt ellentmondást. Másrészt azzal, hogy október hetedike sokkját követően vezetése óvatlanul belesétált a Hamász által állított csapdába, aminek legfőképpen Gáza civil lakosai kénytelenek megfizetni a rendkívül súlyos árát. Harmadrészt, hogy e véres konfliktusra adott reakciók a nyugati politikai kultúra egy sajátos fordulatára is élesen rávilágítanak: immár a szélsőjobboldal számít Izrael legnyíltabb támogatójának és a baloldal legélesebb kritikusának. Negyedrészt pedig azzal, hogy e nyugati ellenoldalak reakciói egyaránt magukon viselik a radikalizációs spirál nyomait, hátráltatva a megbékélést és egy hosszabb távon is működőképes elrendezés létrejöttét.
De kezdjük talán az elmúlt tizenkét hónap fejleményeinek vázolásával.
Csapdahelyzet és a permanens biztonság réme
E fejleményeket legrövidebben talán úgy lehetne összefoglalni, hogy a Gázát uraló iszlamisták kiterjedt, brutális és sokkoló terrorakciójára az épp története legjobboldalibb kormányával rendelkező zsidó állam szélsőséges reakciót adott.
A Hamász elleni, önmagában nyilván jogos háborúskodás e szervezet megsemmisítését – A. Dirk Moses fogalmával élve: a biztonság permanenssé tételét – tűzte ki alapcéljául. E vérmes, részleteiben kevéssé definiált – sőt, igazán pontosan aligha definiálható – cél örve alatt pedig az izraeliek elkezdték üldözni a gázai övezet mintegy kétmillió lakosát.
Úgy is fogalmazhatunk, hogy Izrael jobboldali politikai elitje – a sokk hatása alatt vagy a bekövetkezett terrortámadásért viselt saját, ugyancsak tetemes felelősségét elfedendő, mindenesetre igencsak óvatlanul – belesétált a Hamász által rettenetes módon állított csapdába.
Ennek lényege nem más, mint hogy Izrael állam destruktív, tömeges palesztin áldozatokat követelő ellencsapása korábban nem látott módon megnövelte a palesztinkérdés jelentőségét, miközben az önmagát immár zsidó nemzetállamként definiáló Izrael nemzetközi ázsióját mélypontra juttatta. A gázai pusztítás autentikus képeinek netes elterjedtsége Izrael renoméját különösen a fiatalabb generációk körében rontotta le.
Teljesen nyilvánvaló és sokkal lényegesebb ennél, hogy e csapdába csalásnak elsősorban Gáza civil lakosai fizették és fizetik meg a rendkívül súlyos árát.
Gáza lerombolásáért egyértelműen Izrael államát terheli a súlyos felelősség. A traumatizálás és csapdába csalás ugyanakkor ismét élesen rámutatott az iszlamisták immoralitására, mintha e téren bárkinek bármi kétsége lett volna még.
Az izraeli etnikai demokrácia súlyosbodó önellentmondása
Hogyan jutottunk idáig?
Abban szinte minden résztvevő fél egyet tud érteni, hogy a generációk óta húzódó véres konfliktust a másik oldal kezdeményezte. Ebben persze benne is van a kompromisszumkeresés kétoldalú elutasítása. Ezúttal talán ne menjünk vissza az ókorba, de még a huszadik század első felébe se, bármily relevánsnak tűnhetnek is ezen előtörténetek.
Korunk súlyosbodó konfliktussorozatának ugyanis megvan a viszonylag könnyen kijelölhető kiindulópontja: az 1967-es év, amikor is az izraeli hadsereg elsöprő győzelmet aratott és hirtelen elfoglalta a Mediterrán-tenger és a Jordán-folyó közti terület egészét. Katonai megszállás alá helyezte ekkor a palesztin államnak szánt részeket, sőt nem sokkal később támogatni kezdte az oda beköltözni vágyó – számos esetben fanatikus – zsidó telepeseket.
Ennek következtében Izrael állama immár több mint fél évszázada olyan etnikai demokráciaként működik, amely egyidejűleg próbál az egyenlőség elvére épülő, demokratikus állam lenni többségében zsidó állampolgárai számára és – a korábbi koloniális hatalmakhoz e tekintetben bizony hasonlóan – rendszerszinten kirekeszteni az általa megszállt területek nem-zsidó lakosait.
A kilencvenes évek optimistább pillanataiban Izrael vezetése névleg elfogadta ugyan az ún. kétállami megoldást, tehát a korábbi évtizedek során elbojkottált palesztin állam jövőbeli létrejöttét, de – főként egzisztenciálisnak tartott biztonságpolitikai érdekeire hivatkozva – azt gyakorlatilag azóta is ellehetetlenítette. (Talán abba a kilátástalan vitába se menjünk most bele, hogy a kilencvenes évek reményei elsősorban kinek a hatására foszlottak szerte.)
Gázából az izraeli hadsereg 2005-ben kivonult ugyan, felszámolva a helyi telepesgócokat. Az övezetben nem sokkal később, 2007-ben viszont hatalomba jutott az iszlamista radikálisokból álló, izraeli szervekkel több ügyben közös érdemből ugyan együttműködő, de vele szemben rendkívül élesen ellenséges Hamász.
Eközben az ún. nyugati parton, Ciszjordániában Izrael továbbra is támogatta a telepesek mozgalmát és a helyi palesztinok élesedő diszkriminációját. A zsidó állam vezetése e roppant problémás telepespolitikájával mostanra aláásta a kétállami megoldás lehetőségét, hacsak nem lesz hajlandó – a nemzetközi jog elvárásaival összhangban – kivonulni e megszállt területekről és akár erővel felszámolni saját fundamentalista mozgalmát.
A kétállami megoldás aláásásával a zsidó állam alapdilemmája azonban nem enyhült. Épp ellenkezőleg.
Amennyiben a nyilvánvaló erőfölényben lévő Izrael nem kívánja elfogadni az önálló palesztin állam létrejöttét, akkor állampolgárságot kellene adnia a fennhatósága alatt élő palesztin tömegeknek is. Ezáltal viszont kockáztatná legfőbb létindokát, a zsidó többséget. Amennyiben viszont továbbra is tagadja a fennhatósága alatt élők egyenlőségét és súlyosan diszkriminatív rendszert működtet, kiteszi magát a vádnak, hogy apartheid-szerű rezsimet tart fel.
A zsidókkal nagyjából azonos számú palesztin lakos feletti uralkodása következtében az eredetileg zsidó demokráciaként elgondolt állam ily módon válaszúthoz érkezik: zsidó állam szeretne maradni vagy inkább előre menekül és elfogadja az állampolgárok egyenlőségének elvére épülő multietnikus demokráciát?
Nem kétséges, hogy az izraeliek az elmúlt évek során inkább az előbbit preferálták. Ahogy az sem, hogy arányuk október hetedikét követően még tovább emelkedett.
Kihívások egy globális geopolitikai fordulat közepén
A határait fokozatosan kitolni próbáló, a megszállt palesztin területeken kettős-diszkriminatív rezsimet üzemeltető ország politikai kultúrája idővel – ugyancsak kiszámítható módon – élesen jobbra tolódik. Olyannyira, hogy az elmúlt évtizedekben domináló, jobboldali populista Benjamin Netanjahu 2022-ben már extrémistákkal koalíciót kötve tér vissza a hatalomba. 2023 folyamán már velük közösen ügyködik antidemokratikus puccsal felérő reformokon, amivel ellenzéki tömegtüntetéssorozatot provokál ki.
A ciklikusan fellángoló erőszakhullám (jellemzően: palesztin terrorakciók, nagyobb és pusztítóbb izraeli ellencsapások) és a mérvadó nyugati körök szimpátiájának érezhető csökkenése ellenére Izrael állama sokáig meglehetősen hatásosan próbálta marginalizálni a palesztinkérdést. Olyannyira, hogy 2023 őszéig még az ellenzéki tömegtüntetések sem kívánták érdemben tematizálni a palesztinok nyíltszíni elnyomását – annak ellenére sem, hogy ezen elnyomás és a zsidó demokrácia szélsőjobboldali fordulata között meglehetősen nyilvánvaló a kapcsolat.
A Hamász egy évvel ezelőtti borzalmas terrorakciójának e tekintetben, kénytelenek vagyunk belátni, óriási hatása volt. Nemcsak történetének legsúlyosabb – immár belső és külső – válságába taszította Izrael államát. A rá adott, elsöprőnek szánt katonai válaszcsapások a palesztinkérdést egyenesen a világpolitika egyik legközpontibb kérdésévé tették.
Globális geopolitikai fordulat éveit éljük, melyek újfajta blokkosodás irányába mutatnak. Az önmagát előszeretettel az autokráciák ellen küzdő demokratikus világnak beállító Nyugat verseng itt az illiberalizmust és a multipolaritás iránti vágyat hol nyíltszíni imperializmussal, hol a dekolonizációs aktivizmus támogatásával ötvöző – hisz nincs már vonal, csak drót, ahogy Giuliano da Empoli írja A Kreml mágusa című nagyszerű regényében – eurázsiai autokráciákkal, a „globális Kelettel”.
Előbbi szövetségi rendszer köztudomásúlag új erőre kapott az Ukrajna elleni orosz agresszió hathatós ellenzésével. Többek között ezért is jelent számára most súlyos értelmezési kihívást Izrael Gáza – és immár a Hezbollah, illetve Libanon – elleni, elhúzódó háborúja.
Amennyiben ugyanis a kollektív Nyugat Oroszországot élesen elítéli az ukrán önrendelkezés elleni háborús agressziója okán – mégpedig ezt teszi nagyon is jogosan –, akkor önellentmondás nélkül a palesztinok önrendelkezési vágyát sem veheti semmibe. Arról nem is szólva, hogy ha a nyugatiak a civilek elleni tömeges erőszakkal járó háborúzást az elnyomó autokráciát kizárólagos jellemzőjeként kívánják lefesteni, akkor a kortárs Izraelt miként nevezhetik továbbra is a demokratikus világ szerves részének.
Bár külpolitikai elvtelenségének számos belső, így amerikai zsidó kritikusa is akad, az Egyesült Államok mindmáig határozottan kitartott Izrael politikai és katonai támogatása mellett. E tekintetben ugyanis jelenleg a geopolitikai tényezőknek van perdöntő jelentősége, hiszen Izrael legfőbb ellenségei – az iszlamisták, kiemelt módon Irán és szövetségesei, továbbá Oroszország, részben Kína – egyúttal az USA legfőbb riválisai is.
Feltűnő eközben, hogy – a meglepően sikeres nyugati összezárás ellenére – már az orosz háborús agresszió elítélése kapcsán is akadozott a globális nagykoalíció kialakítása. A kortárs Izrael hathatós támogatásához az USA pedig szinte alig talál partnereket. Ilyen erősen elkötelezett államok leginkább még épp Közép- és Kelet-Európában akadnak, így a szélsőjobbos képletet – az Oroszországgal és Izraellel szemben egyaránt megengedő álláspontot – szinte mintaszerűen kirajzoló kortárs Magyarország.
A nemzetközi jog alapvetései, illetve tágabban véve az emberi jogok iránt fogékonyak körében ennek épp az ellenkezőjét látjuk kibontakozni. Számukra a súlyosan szenvedő ukrán és palesztin nép sürgős védelme vált alapüggyé. Ez pedig azt is kiválóan illusztrálja, hogy alighanem korszakos fordulattal van dolgunk a nyugati politikai kultúrában.
A nyugati politika kultúra tendenciái: a jobboldali illiberalizmus
Egykori heves zsidóellenességét szemlátomást muszlimellenességre váltó nyugati szélsőjobb, köztük számos posztfasiszta formáció, immár Izrael állam elkötelezett híveként tündököl. A holokauszt (ön)kritikus emlékezetét intenzíven ápolni próbáló, Izrael állama iránt sokáig morális okokból elkötelezett európai bal és balliberális oldalon ellenben egyre erősebbek a kételyek, az átértékelés jelei, sőt a metsző kritika hangjai.
E sajátosnak hangzó fordulat annyiban érthető is, hogy a háromnegyed évszázada az Európában példátlan módon üldözött zsidók mentsváraként, sajátos, baloldali etnikai demokráciaként létrehozott Izrael mostanra a militáns etnikai politika egyik globális szimbólumává vált. Ivan Krasztev bolgár politológus némileg sarkosan, de éleslátóan fogalmazott néhány éve: etnikai alapvetésével, impozáns haderejével, komoly nemzetközi szerepével, dinamikus neoliberális gazdaságával és lenyűgöző technológiai fejlettségével Izraelt gyakorlatilag mindaz jellemzi korunkban, amiről a kelet-európai nacionalisták saját államuk kapcsán (tegyük hozzá: hiú módon) álmodozni szoktak.
E politikai kulturális fordulat részeként két markáns jelenség is kibontakozott az elmúlt tizenkét hónap során, melyeket nem hagyhatunk szó nélkül.
Az egyik, hogy a tekintélyelvű jobboldal immár az antiszemitizmus elleni küzdelem örve alatt támad progresszív aktivistákat és kritikus értelmiségieket.
Ennek az Egyesült Államokban több eklatáns esetét is láthattuk, ahol jobboldali-illiberális politikusok vezető egyetemeket épp ily módon próbálnak – több-kevesebb sikerrel – vegzálni. (Ennek leszögezése természetesen nem jelenti annak kétségbe vonását, hogy az elmúlt tizenkét hónap során számos amerikai egyetemen komolyan megnövekedett az antiszemita incidensek száma.) E hónapok során azt is megéltük, hogy az antiszemitizmussal szemben zéró toleranciát hirdető német intézmények kiváló – és amúgy zsidó hátterű – tudósokkal és gondolkodókkal, így például Nancy Fraserrel vagy Masha Gessennel szemben alkalmaznak szankciókat utóbbiak Izraellel kapcsolatos „túl kritikus” álláspontja miatt. Plus ça change…
Mindez abszurd fokozása egy már évek óta érzékelhető politikai manővernek, mely nem másra irányul, mint hogy antiszemitizmus alatt ne annyira kimutatható zsidóellenességet értsünk, hanem szinte kapásból az Izrael államával szembeni kritika megengedhetetlenségére asszociáljunk. E jobboldali-illiberális átkódolás lényege nem más, mint hogy többé ne az etnikai és vallási előítéletekkel szemben küzdjünk, hanem hevesen megvédjük egy állam mindenkori irányvonalát és cselekedeteit, függetlenül azok tartalmától. Felesleges hangsúlyoznom, hogy míg előbbiek – az etnikai és vallási előítéletek – valóban megengedhetetlenek, demokratikus környezetben utóbbinak – az állami politikák kritikájának – nagyon is szükséges teret biztosítani.
Valóban akadnak szép számban olyanok, akik Izrael politikáját magasabb mércével mérik és élesebben kritizálják, mint más államokét. A kettős mérce ugyanakkor fordítva is működik: Izrael államával kapcsolatban sokan hajlamosak elnézni vagy legalábbis elhallgatni olyan nyilvánvaló jogsértéseket is, amelyek más esetben kapásból elítélnének.
Könnyen belátható, hogy önmagában utóbbi a nagyobb baj. Az irreálisan magas mérce alkalmazásának ugyanis jóval kisebb a költsége, sőt számos haszna is lehet, mint a jogsértések elfogadásának.
A nyugati politika kultúra tendenciái: a radikális baloldal
A történet másik oldali része nem kevésbé figyelemreméltó.
Az elmúlt tizenkét hónapban a palesztinok rettenetes szenvedése, érthető módon, kiemelt üggyé vált a világ számos tájának nyilvánosságában. A súlyos háborús bűnöket elkövető izraeli állam elutasítása immár tömegeket képes mobilizálni nyugatabbra is.
Míg Izrael éles kritikusainak számos ponton igazuk van – a fundamentalista telepesek kolonizációs szándéka, az apartheid-jellegű rendszer állami üzemeltetése, a civilek elleni, háborús bűnnek számító tömeges erőszak mind részletesen és meggyőzően dokumentált –, ettől még egyáltalán nem triviális kérdés, hogy a heves palesztin-párti mobilizáció mennyiben reprodukálja a zsidóság antiszemita indíttatású, kvázi-morális töltetű kritikáit.
Köztudott, hogy a radikális antiszemiták a zsidókat az evilági gonosz szerepében próbálják láttatni. Jellemzően zsidó összeesküvést és dominanciára törekvést vizionálnak, aminek feltételezett immoralitásával szemben szinte bármilyen „ellenreakció” is igazolhatónak tűnik. Izrael több kortárs, önmagát radikálisan baloldalinak tartó kritikusa pedig – teljesen tudatosan vagy mondhatni akaratlanul, mindenesetre bizonyíthatóan – e borzalmas hagyományokból is merít.
Felvethető ugyanakkor, hogy Izrael államának jelenlegi, mégoly heves nyugati kritikáit gyakran őszinte morális felháborodás tüzeli. Meglátásom szerint számos kortárs baloldali kritikát éppenséggel lehet a korábbi félrevezetettségre – azaz az izraeli militáns etnikai politika propagandisztikus idealizálásának egykori elfogadására – adott erős ellenreakcióként is értelmezni. Fontos e ponton észben tartanunk, amit a Jeruzsálemi nyilatkozat az antiszemitizmusról úgy fogalmazott meg hogy „az antiszemita és a nem antiszemita beszéd közti határvonal máshol húzódik, mint az ésszerű és a nem ésszerű beszéd közti.”
Mindezzel együtt is megállapítható, hogy
a masszív antiszemita hagyományait leplezni próbáló nyugati szélsőjobboldalt manapság rendkívül faramuci Izrael-pártiság jellemzi, a baloldal radikálisai körében pedig – ennek furcsa tükörképeként – az elvtelen palesztin-pártiság eseteit látjuk.
Utóbbiak az Izrael és az iszlamisták által egyaránt elnyomott palesztinok népre vetítik rá progresszív vágyaikat, miközben a palesztinok politikai kultúrájának és küzdelmének sötét oldalait előszeretettel ignorálják. Bár e baloldali radikálisok fő motivációja jellemzően nem a zsidóellenesség, hanem sokkal inkább egy igazságosabb világ létrehozása, az elmúlt hónapok ugyancsak élesen rávilágítottak arra, hogy közülük többekből az izraeli állampolgárok iránti legalapvetőbb empátia is hiányzik.
Ahogy Adam Kirsch a közelmúltban fogalmazott, a telepes kolonizáció elméletében hívő baloldaliak számára Izrael/Palesztina tűnik olyan esetnek, ahol dekolonizációs céljaikat talán meg is tudják valósítani. E heves és reflektálatlan vágyaikkal pedig, minden tényszerű és jogos kritikájukkal együtt, maguk is hozzájárulnak a további radikalizálódáshoz.
Ami tehát az elmúlt tizenkét hónap során a nyugati politikai kultúra releváns tendenciáiként kirajzolódott, az meglehetősen ijesztő.
A haladás reális, a jogegyenlőség irányába mutató tervét megfogalmazók és az erőszak civilek elleni alkalmazását határozottan elutasítók helyett épp a közel-keleti polarizáció legkárosabb formái – Izrael államának elvtelen, alaptalanul vádaskodó védelmezői és a palesztinok ügyének szemellenzős, hamis idealista támogatói – váltak jóval prominensebbé, épp mikor soha nem látott szükség van kétoldali de-eszkalációra.
A szerző történész, társadalomkutató, a maastrichti egyetem oktatója.
