Úgy tartja a fáma, hogy a ’90-es években a magyar parlamentben Torgyán József miután lemondásra szólította fel Horn Gyula akkori miniszterelnököt („Tisztelt miniszterelnök úr, kedves Gyula! Monnyál le!”), a büfében kedélyesen elkvaterkázott vele egy kisfröccs mellett.
Volt ilyesmire példa a román törvényhozásban is. Egyszer egy kemény vitáktól sem mentes szakbizottsági ülés után megkeresett a legfőbb opponensem, a Szociáldemokrata Párt volt képviselője, és gratulált a vitán nyújtott teljesítményemhez, hozzátéve, hogy néhány érvem komolyan gondolkodóba ejtette. Ismerve őt és a körülményeket, nincs okom kételkedni benne, hogy gesztusa őszinte volt.
Manapság ilyesmiről már szó sincs. A politikai elit többnyire párbeszédre képtelen akarnokokból áll, akiktől legfeljebb ízetlen kaszárnyai humorra futja („Jonopot, PSD!”) de képtelenek felülemelkedni a szűken vett személyes, vagy pártérdekeiken. Elfogytak az integratív, kompromisszumkész politikusok, helyüket pedig többnyire populista paprikajancsik vették át. A példákat hosszan sorolhatnánk.
A jelenség nem véletlen, ugyanis a lebutított politikai kommunikáció leghitelesebb képviselői a lebutított politikai vezetők. Ahogyan eltűntek az érvek és az árnyalatok a pártok kampányüzeneteiből, úgy váltak egyre marconább pártkatonákká e diskurzusok hordozói.
Aggasztó, hogy nemcsak honi tájainkon, vagy közvetlen szomszédainknál van ez így. A legutóbbi uniós csúcson – Angela Merkel szerint – soha nem tapasztalt éles szóváltásokra került sor az eltérített magyar pedofil-ellenes törvény kapcsán. Mark Rutte holland miniszterelnök egyenesen az Európai Unió elhagyására szólította fel a magyar miniszterelnököt, ha az nem képes magáévá tenni az európai értékeket, mi több, hosszú távú célként fogalmazta meg Magyarország térdre kényszerítését. Természetesen a vita indulati töltete érthető, hiszen Orbán Viktor egyre durvábban gázol bele a jogállamisági elvekbe, s miközben személyes hatalmát építi, kitömi barátainak zsebét az EU-ból érkező pénzekkel, s ez természetesen felháborodást vált ki Brüsszelben.
Ugyanakkor ezen a vitán az is felsejlett, hogy Angela Merkel bejelentett távozása után a kontinens politikusait már az motiválja, hogy átvegyék Európa informális vezetőjének a helyét. Sokat elárul a jelenségről, hogy olyanok pályáznak erre a szerepre, mint Mark Rutte, akihez képest Emmanuel Macron francia elnök maga Bagarja, a béke barátja.
Angela Merkel kompromisszum-orientált, a tárgyalásos megoldásoknak elsőbbséget biztosító politikájával sikeresen oldott meg olyan krízishelyzeteket, amelyek az Európai Unió szétesésével fenyegettek, gondoljunk csak a görögországi pénzügyi válságra, vagy a 2015-ös menekülthullámra. Amennyiben az ő örököse egy fekete-fehérben gondolkodó, konfrontatív, netán hiú politikus lesz, az igencsak megkérdőjelezi az EU jövőjét, ami éppen az Orbán-féle populisták malmára hajtaná a vizet.
Persze Rutténak erre kevés az esélye, hiszen mögötte nem áll Németország gazdasági ereje, de viszonylag kevés tapasztalattal rendelkezik a németországi Zöldek kancellárjelöltje, Annalena Baerbock, akinek reális esélyei vannak arra, hogy szeptemberben ő kerüljön a német szövetségi kormány élére.
Átalakulóban van tehát a politika, ezen belül a politikai elit is és a populizmus csábítása pedig óriási.