Rengeteg ember érdemel tiszteletet ma Magyarországon azért, mert rettenetes tapasztalatai ellenére még mindig részt vesz az állami intézményrendszer fenntartásában, működtetésében. Közülük is kiemelkednek az egészségügyi dolgozók és a tanárok. Utóbbiak a polgári engedetlenségükkel történelmi tettet hajtanak végre.
Felismerték, hogy amennyiben betartják a kormány által biztosított jogi kereteket, akkor egyszerűen láthatatlanná válik a sztrájkjuk. A politikai üzenet lényege azonban, hogy a nyilvánossághoz szól. Ha a tanároknak tanítaniuk kell a sztrájk alatt, akkor valójában nincs sztájk, mert az a társadalom számára láthatatlan, vagyis az egész megmozdulás értelmetlen. Ráadásul annyira bonyolult a sztrájk bejelentésének adminisztrációja, hogy az felemészti a szervezők társadalmi munkára fordított energiáját. Nem tudnak nyomást gyakorolni a fenntartóra, ha nem fejezhetik ki szabadon a véleményüket. A tanárok pedig úgy döntöttek, hogy márpedig ragaszkodnak a véleményük szabadságához, és csodálatra méltó szolidaritással ellenállnak az önkénynek.
Tanítanak most is. Példát mutatnak. A többi állami dolgozónak, a szülőknek, a diákoknak, mindannyiunknak. Megrendítő és felemelő látni az összefogást. Ahogy kiállnak egymásért a kollégák, ahogy az egzisztenciális, szakmai és politikai problémákat a nyilvánosság számára érthetővé teszik, miközben fáradhatatlanul tanítanak és önkénteskednek, megállás nélkül aggódnak és cselekednek az oktatás és a gyerekek jövőjéért. Hála nektek, bátor és büszke Pedagógusok!”
Forrás: Újnépszabadság
