Függetlenül attól szeretem a Vincent van Gogh képeiből áradó ragyogást, hogy a 19. századvég holland festőzsenije milyen ürüggyel, milyen tárgy, környezet kapcsán jelenítette azt meg.
Sokan leírták, hogy Krumplievők című munkájában a sötét színekkel a szegénységet, a nyomort, a kilátástalanságot mutatta be. Szerintem ezen az alkotáson a lámpa központi fénye elsősorban a fásultságon, kimerültségen felülkerekedő összetartozást, erőt, optimizmust jeleníti meg, amelynek visszaadásával kurta évtizednyi alkotói életszakasza során a művész tudatosan, megújuló sikerrel küzdött.
A Krumplievők 1885-ös keltezésű, Hollandiában készült, az 1888-as év a festőt már a dél-franciaországi Arles-ban találja, ahol többek között Az Éjszakai kávézó című művét alkotta. Ennek a képnek is központi szereplője a lámpa, a fény, amely az éjszakában úgy árasztja el a teraszt, hogy a mélykék, homályos környezetben egyrészt hívogató, sziporkázó csodává nemesül, de ugyanakkor megállásra, megtorpanásra is késztet.
Miből származik ez a kettősség? Tudjuk, hogy a művész ezekben az években sokat iszik. Egy fárasztó nap után az abszint ürmös, ánizsolajos, bódító illata a fényárban úszó teraszra csalogatja, de ugyanakkor érzi, tudja, hogy amikor átlépi a mesterségesen megvilágított kis teret, szertefoszlik annak a látványnak a varázsa, amely távolról annyira rabul ejtette, hogy képtelen lemondani az ábrázolásáról.
A Csillagos éj című festményét 1889-ben hozta létre, röpke négy év alatt jutott el a petróleumlámpa bátorítást indukáló pislákolásának ábrázolásától, a csillagok titokzatos, távoli, elérhetetlen világáig.
Ez hogyan lehetséges? Úgy, hogy Van Gogh valójában sohasem petróleumlámpát, teraszt, vagy éjszakai tájképet festett, hanem különböző témák ürügyén azt a belső fényt próbálta megjeleníteni, amely eleve a sajátja, hiszen azzal született.
Azért zseni, mert nem mímeli, hanem éli a ragyogást, és azért festőművész, mert verejtékes munkával megszerezte a kifejezésbeli eszközöket ahhoz, hogy ezt az érzést másokkal is megossza.