A pénznek nincs szaga? Koncentrikus körök a besúgóügyben

A Transtelex cikke.

Az elvarratlan szálak mentén a sebek a mai napig sajognak. Lásd lezáratlan múltunk ügyében a Szekuval való kollaboráció-együttműködés, magyarán besúgók akut problémáját. (Szeku = Securitate, romániai állambiztonsági szerv vagy politikai rendőrség 1948-1989 között.) Az Átlátszó Erdély portálon Kulcsár Árpád terjedelmes írása indította be az erdélyi magyar körökben az újabb vitát, melynek legfőbb fóruma a Transtelex. Érdeklődéssel olvastam az írásokat, volt, amivel egyet tudtam érteni és volt, amivel nem.

Sokáig ingadoztam, hogy reflektáljak-e vagy sem az ügyre, míg végül a Méhes György – Nagy Elek Alapítvány kuratóriumának a reagálása, pontosabban ennek újraolvasása írásra késztetett. Idézet Nagy Elektől: „maximálisan támogatom, hogy az anyag tudományos igényességgel kerüljön feldolgozásra. Meg merem kockáztatni, hogy akár a teljes erdélyi irodalmi világ és a Securitate viszonyának a tudományos szintű feldolgozása az erdélyi magyar társadalom érdekeit szolgálná”. Két óhaj van benne: 1. az anyag tudományos igényű feldolgozása és 2. a szálak elvarrása és az öntisztulás, amire a legelején magam is utaltam. (Az első ponthoz a következőkben szeretnék pár mozaikkockával hozzájárulni. A második pontra majd a végén reagálok Nagy Elek magyarázkodásait illetően.)

Koncentrikus körök formájában próbálok eljárni, kezdve egy alapszintű fogalommagyarázattal, mely középiskolások számára íródott eredetileg és dióhéjban elmondja a lényeget.

I. Besúgó, informátor, beszervezés

A Securitate, a kommunista korszak politikai rendőrsége, hogy ellenőrzése alatt tarthassa a teljes társadalmat, informátorhálózatot hozott létre beszervezett egyénekből. Minden munkahelyről, intézményből és közösségből szükségük volt olyan emberekre, akik a tartótisztjeiknek (operatív tisztjeiknek) rendszeres jelentéseket tettek.

Ahhoz, hogy a Securitate a maga számára alkalmas informátort szervezzen be, ki kellett választani az erre a feladatra alkalmas személyt. A leendő informátorral egy semleges helyen találkozott a beszervezést végző tiszt, akinek meg kellett győződnie az illető megbízhatóságáról és alkalmasságáról. Ha a jelölt megfelelt, és meg is tudta győzni, akkor együttműködési és titoktartási nyilatkozatot íratott vele. Megegyeztek a találkozások rendjéről, és arról, hogy az információit hogyan juttatja el beszervezőjéhez. Minden beszervezett kapott egy fedőnevet, és jelentéseit azon a néven írta alá. Ha szóban tett jelentést, akkor ezt a megbízója foglalta írásba. A jelentésekből egy példány bekerült a célszemély megfigyelési dossziéjába, és egy másik a besúgó (ügynök) dossziéjába. A beszervezés történhetett meggyőzéssel, hogy a külső vagy belső ellenség ellenében segíti a Securitate munkáját, és ez hazafias tett. Olykor a beszervezendőt megzsarolták, ha az illetőnek volt valamilyen kisebb-nagyobb kisiklása vagy gyengesége. Ha nem volt gyenge pontja, akkor azzal fenyegették, hogy elveszti állását, kicsapatják az egyetemről, az iskolából stb.

A tartótiszt feladatokat adott az informátornak, hogy környezetéből milyen célszemélyről készítsen jelentéseket, vagy pedig egyáltalán bármilyen „államellenes” cselekedetet jelentsen. Ha jól végezte a munkáját, azaz használható és jelentős mennyiségű információt szolgáltatott, akkor a tartótisztje pénzjutalomban részesíthette, vagy valamilyen hiánycikkel megjutalmazhatta. Máskor az informátor szakmai karrierjét, előléptetését, külföldre való utazását támogatta a beszervezője. Jelentettek kollégákról, barátokról, szomszédokról, családtagokról. Minden tartótisztnek volt akár egy tucat beszervezett informátora, akikkel rendszeresen tartotta a kapcsolatot. Ha egy informátor használhatatlanná vagy megbízhatatlanná vált, sürgősen megváltak tőle, megszakítva a kapcsolatot vele, de előtte felhívták a figyelmét arra, hogy ha valakinek elárulja a beszervezését, akkor börtönbe kerülhet „államtitok” megsértése miatt.

Nemcsak a munkahelyeken és baráti társaságokban voltak besúgók, hanem az 1980-as években már számos középiskolai osztályban is, ahol a tanárokról vagy osztálytársakról kellett jelenteniük. Persze a kiskorúakat törvényellenesen szervezték be, megtiltva nekik, hogy szüleiknek vagy barátaiknak elárulják ezt a dolgot. A kommunizmus utolsó éveiben tervezte a romániai politikai rendőrség, hogy a besúgóhálózatot kiterjesztik az általános iskolai osztályokra is.

A Securitate működését tanulmányozó történészek szerint az aktív beszervezett informátorok száma elérte a százezres nagyságrendet a kommunizmus utolsó évtizedében. (A köztudatban az volt a vélekedés, hogy legalább minden tizedik román állampolgár besúgó. Ez persze túlzás.) Egy-egy nagyon fontos ellenzéki célszemélyt igyekeztek akár egy tucatnyi besúgóval is körbevenni, megfigyeltetni.

Ugyancsak a hetvenes években a Securitaténak külön ügyosztálya alakult, amely az erdélyi magyarokra „szakosodott”, s ennek az informátorai többségükben magyarok voltak. Nagyon könnyen rásütötték egy-egy magyar értelmiségire, hogy „nacionalista” vagy „irredenta”. (Hogy „el akarja szakítani Erdélyt Romániától”.)

A népnyelv a besúgókat sokféle gúnynévvel illette, s ha valakivel szemben felmerült a gyanú, hogy ilyen „tégla” lenne, akkor barátai, ismerősei kerülték őt.

II. Ügynökfajták

Második körben a CNSAS (Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács) honlapjáról a Szekuritáté dokumentumaiban gyakran használt fogalmak tárgymutatójából az ügynökökre vonatkozó néhány alapfogalmat emelek ki és fordítok magyarra, amelyek leírása az adott helyen részletesebben olvasható (románul):

A Szekuritáté ügynökhálózata a következő típusú informátorokat, kollaboránsokat foglakoztatta (tartalmazta):

a) együttműködő személyek (colaboratori), akiket alkalmilag vettek igénybe bizonyos információk ellenőrzésére. Főleg postások, pincérek, szállodai alkalmazottak, hivatalnokok (például személyzetisek) közül kerültek ki és a munkavégzésükért jutalmazták is őket (pénz stb.)

b) képzetlen besúgók (alkalmiak) (informatori necalificaţi)

c) besúgók (informátorok) (informatori calificaţi)

d) rezidensek (rezidenţi), kiknek az alárendeltségében volt maximum tíz informátor

e) konspiratív és találkozási lakások tulajdonosai-házigazdái (gazde caselor de întâlnire)

Ugyanitt van szó az ügynökök-munkatársak-kollaboránsok beszervezéséről, jutalmazásáról, ellenőrzéséről, hálózatból való eltávolításukról, az esetleges újraaktiválásukról stb. Szerepel az úgynevezett elkötelezettségi megállapodás (angajament románul), vagy inkább felelősségvállalási és titoktartási kötelezvény. Ezt aláíratják a beszervezettekkel. Többnyire kikényszerítik az emberektől ezt a beleegyezést. (Akit ez jobban érdekel, a jelzett helyen utánanézhet a részleteknek. Ez egy másodlagos, de objektív és szakszerű forrás.)

III. A Tismăneanu-jelentés

Harmadikként a Vladimir Tismăneanu vezette elnöki bizottság 2006-os jelentésére hivatkoznék, melynek egy külön alfejezete foglalkozik magával a Szekuritáté intézményével. Egy másik alfejezet külön foglalkozik az informátorokkal.

Ez utóbbinak a bevezetőjéből: „A Szekuritáténak minden időszakban a legfőbb célja volt a lakosság teljeskörű ellenőrzése a hatékony besúgói hálozat kialakításával, bővítésével és működtetésével.” A továbbiakban itt is ismertetik a beszervezés célját és mikéntjét, valamint az ügynökök fajtáit, hasonlóan az előző CNSAS-tól származó forráshoz. (Ez is másodlagos forrás, de az előzőhöz hasonlóan szakemberektől származik, és megbízható.)

IV. A Szekuritáté dokumentumai

A következő körben a Szekuritáté belső előírásaiból nézzünk meg párat, melyek az informátorokra vonatkoznak. (Ezek a CNSAS oldalán elérhetőek.)

1951-ben Irányelv az ügynökhálózattal végzett munkát illetően egy szigorúan titkos dokumentum, melynek számozott példányait a tisztek is csak aláírással vehették át és tanulmányozhatták. Bevezetőjéből: „Az Államvédelmi Hatóság által felhasznált ügynökhálózat mérete és minősége, az informátorok neveléséről és felhasználásáról beszél az ellenséges cselekedetek megelőzésében”.

A brosúra hat részből áll:

• Az ügynökhálózat tagjainak típusai (Képzetlen és képezett informátorok, rezidensek)
• Felkészülés a beszervezésre és az informátorok beszervezése
• Az informátorok nevelése és a velük folyó munka
• Az Állambiztonsági Szolgálat konspiraív és találkozási lakásai
• Az informátorok munkájának ellenőrzése
• Az informátorok javadalmazása-jutalmazása

1953-ban újabb, hasonló dokumentumot adnak ki: Irányelv az Állambiztonsági Minisztérium szerveinek hírszerzési és nyomozási munkájához. (Rövid ideig a Szeku egy önálló minisztérium, amely majd ismét visszakerül a belügyi tárca keretébe). Ez valamivel részletesebb és egyebek mellett megjelenik benne a beszervezett informátorokkal aláíratandó felelősségvállalási és titoktartási kötelezvény, -románul angajament- modellje is.

A későbbiekben még számos ilyen központi előírás-utasítás jelent meg, ezekből csak 3 cím 1976-ból:

– Az ügynökhálózattal való kapcsolat megszervezése (Organizarea legăturii cu rețeaua informativă).

– Az informátorok és együttműködő személyek nevelése, képzése és ellenőrzése (Educarea, instruirea și verificarea infromatorilor și colaboratorilor).

– Az állambiztonsági munkára beszervezendő informátorok és együttműködő személyek alkalmassági kritériumai (Criterii privind recrutarea de informatori și colaboratori pentru munca de securitate). (Ezek is mind olvashatóak a CNSAS oldalán.)

Ez utóbbi kiadványnak négy fejezete van:

1. Az informátorok és együttműködő személyek beszervezésének szükségessége.

2. Milyen feltételeknek kell megfelelniük azoknak, akiket informátornak vagy együttműködő személynek fognak beszervezni.

3. Azok értékelése, kiválasztása, tanulmányozása és ellenőrzése, akik informátornak vagy együttműködő személynek lesznek beszervezve.

4. Az informátorok és együttműködők beszervezése.

A második fejezetnek van egy érdekes alpontja: A Szekuritátéval való őszinte együttműködés garanciái, (Garanția colaborării sincere cu organele de securitate), amelyben van utalás a beszervezendő személyek motivációjára is. A továbbiakban nyíltan írnak az egyéni érdekről mint motivációs tényezőről. Innen idézek: „az az érdek, hogy bizonyos anyagi vagy más jellegű haszonhoz jusson”. Az egyéb jellegű előnyöknél megjegyzik, hogy lehetőség van arra, hogy az egyén által elkövetett tettek alól felmentést nyerjenek. A továbbiakból is érdemes lenne idézni, hogy miként képezi ki (oktatja) beszervezés után az informátort a tartótiszt. Hogyan tanítja meg ügynöki/besúgói jelentést írni stb.

Minden, a Szekutól származó korabeli forrás, direktíva stb. kiemeli, hogy milyen nagy szükség volt besúgókra, s azok milyen hasznos munkára képesek. Ezen belül még nagyobb szükség volt a Szekuval együttműködő magyarokra, magyar besúgókra, mert ez gyakran hiánycikk volt. Szolgáljon példának egy 1969-es anyag, szerzője Ludovic Kiss szekus őrnagy, a Hargita megyéből. Címe: A magyar nemzetiségű személyek ellenséges tevékenységének sajátosságai. Tanulságos olvasmány a cikk, de most csak röviden idézünk belőle: „a hírszerzési munka hatékonyságát magyar nemzetiségű informátorok és együttműködő személyek (munkatársak) igénybevétele biztosítja.” (Egyfajta dicsekvés, hogy mennyire találékonyak és sikeresek.) Majd kifejti, hogy miért van szükség magyar nemzetiségű informátorokra: „A gyakorlati munka igazolta, hogy nem magyar nemzetiségű informátorok irányítása a magyar nacionalisták mellé nem hozza meg a kívánt eredményt. A magyar nacionalisták nem bíznak más nemzetiségűekben, s emezeknek gondot okoz a nyelvismeret hiánya és a nacionalista elemek lelki alkatának nem ismerete is.” (Tehát logikus, magyar környezetben magyar informátorokra van szükség!)

V. Ki számít besúgónak?

Következzen az a jogi norma, amelynek alapján a bíróság eldöntheti, hogy egy állampolgár együttműködött-e vagy sem a Szekuritátéval. Az 2008. március 5-i 24-es Sürgősségi Kormányrendelet 2. cikkelyének b. pontja: „a Szekuritátéval együttműködőnek számít – az a személy, aki olyan információkat, például írásos feljegyzéseket és jelentéseket adott, amelyek elítélték a totalitárius kommunista rezsim elleni tevékenységet vagy magatartást, és amelynek célja az emberi alapvető jogok és szabadságok korlátozása volt”. Tehát együttműködőnek számít a jogi norma szerint, az a személy, aki információkkal, jelentésekkel szolgált a Szekuritáténak!

VI. A Méhes-ügy

S végül térjünk rá a Kulcsár Árpád által publikált, Méhes György (fedőnevén LITERAR-LITERAT) informátori ténykedését ismertető írásra: Az első beszervezése, nem érdekes különösebben (mert 1956-ban törölték az ügynöki nyilvántartásból), de a második már izgalmasabb. Kulcsár közlése szerint közel két évtized után (1974-75-ben) újra beszervezték, vagyis reaktiválták, és akkortól szaporán írogatta jelentéseit. Miért sikerült beszervezni? Mert útlevelet kért.

Tipikus iskolapélda, amire a fentebb idézett-említett szekus direktíva utalt: A beszervezendő személyek motivációs tényezői közé sorolja a borsúra – Az állambiztonsági munkára beszervezendő informátorok és együttműködő személyek alkalmassági kritériumai (Criterii privind recrutarea de informatori și colaboratori pentru munca de securitate): „azon érdek, hogy bizonyos anyagi vagy más jellegű haszonhoz jusson.” (Nyilván egy nyugati útlevél, jelent némi hasznot.)

Az ugyancsak említett Tismăneanu-jelentés is a beszervezési zsarolás egyik fajtájaként említi, „a munkaköri-munkahelyi áthelyezési kérvény, lakáskérelem vagy útlevélkérelem  eseteit”. Ezt nyilván jól tudták és gyakorolták a tartótisztek, hisz számukra előírta a kötelező „tananyag”, a direktíva.

Visszatérve a Méhes Györgyről közölt anyaghoz, éppen elég bizonyíték van arra, hogy vitathatatlanul besúgó volt. (Nem soroljuk fel valamennyit a K. Á. közléséből):

• Egy 1975. november 12-i a Szekuritáté kolozsvári kirendeltsége által Bukarestbe küldött anyag szerint az újonnan beszervezett LITERAT ügynök hasznos információkkal tudott szolgálni.
• 1977-ben a tartótisztjétől kapott születésnapi ajándék is beillik a Szekuritáté által alkalmazott, a besúgókat megtartását (lekötelezését) célzó gyakorlatba.
• 1977. november 27-én a kolozsvári szeku helyettes főnöke által LITERAT ügynökről írt beszámoló csupa jó dolgot ír róla, és újabb feladatokat kap:
• Kijelölik, hogy kikről számoljon be a jövőben (kolozsvári írókról).
• Az országba látogató külföldieket is pozitív irányba tudja befolyásolni.
• Külföldi látogatásain is hasznos a szolgálat számára. (Éppen készül külöldre és ellátják feladatokkal.)
• Bukaresti írói körökbe is bejáratos és onnan is szerez információkat.
• Majd egy 1978. november 20-i tartótisztje által róla írt jellemzés is igen jó színben festi le: „Az informátor jóindulattal viselkedik az állambiztonsági szervekkel szemben, továbbá tisztelettudó, becsületes és ragaszkodó. Az a tény, hogy ő maga és felesége számos nyugati országba kapott vízumot, arra késztette, hogy még jobban vonzódjon-ragaszkodjon hozzánk…” (A fentebb már említett lekötelezés-lekenyerezés esete ismét. A Szeku nem szokta potyára osztogatni a jutalmakat és dicséreteket! Azokért meg kellett dolgozni!)
• Ugyanitt szakmailag is értékeli a tiszt Méhes munkásságát: „Szakmai vonalon, az informátor helyzete szolid (publikált 27 regényt, és írt 14 színdarabot, melyeket 60 színházban játszottak), a legjobb romániai magyar drámaírók közé tartozik.” (Ha humorizálnánk, akkor mondhatnánk, a Szeku irodalomkritikával is foglalkozott.)
• További feladatokat fog kapni, kijelölik a célszemélyeket is: Dáné Tibor, Lászlóffy Aladár, Fodor Sándor, Korda István, Csíki László, Bajor Andor írók illetve még Semlyén István és mások is.
• És legvégül az a tény, hogy több mint száz ügynöki jelentést írt, melyek közül egyesek akár nyolcoldalasak is voltak, és hogy több mint száz ismert erdélyi magyar személyiségről jelentett 1975 és 1989 között, ez „szép” teljesítmény. (Listájukat lásd a Kulcsár közlésében.) Ezek után érthető, hogy kiérdemelte a Szeku „megbecsülését”. (Vannak olyan besúgók, akik néhány esetenként egy-két-három jelentést írtak szomszédjukról, kollégájukról, de megbélyegezték őket együttműködő voltuk miatt. Sőt a bíróság is kimondta róluk, hogy a Szekuritátéval együttműködő személyek. Úgy jön ez a LITERAT-ügyhöz, mint közkatona az ezredeshez: ez is katona, az is, csak nem egyforma a rangjelzésük, sem pedig a zsoldjuk…)

Ahogy az elején megígértem, még visszatérek a Nagy Elek által apja, Méhes Győrgy védelmében felhozott magyarázkodásra:

1. „Meg merem kockáztatni, hogy akár a teljes erdélyi irodalmi világ és a Securitate viszonyának a tudományos szintű feldolgozása az erdélyi magyar társadalom érdekeit szolgálná.” Ezzel teljesen egyet tudok érteni és támogatom.
2. „Kontextusról volt szó, amire azt mondtam, hogy ”a hatvanas évektől érezték, hogy egyre komorabb minden”. Aki megélte a hatvanas, hetvenes, de akár a nyolcvanas éveket, pontosan tudja, hogy a félelem meghatározó érzés volt. Először is édesapámat a hetvenes években ”reaktiválták”, nem pedig újra beszervezték és komoly nyomás nehezedett rá. Ahogy ő mesélte, nagyon kedvesek tudnak lenni, nyájasak, kérnek, de közben éreztetik, hogy náluk a hatalom és bármit megtehetnek. És tényleg bármit megtehettek.” (Filmekben is van jó zsaru-rossz zsaru…). Az az állítás, hogy „a hatvanas évektől érezték, hogy egyre komorabb minden” nem biztos, hogy megfelel a valóságnak, hisz volt akkoriban egy nyitás. A személyi kultusz és a diktatúra a hetvenes évektől erősödött meg újból Romániában, hogy a nyolcvanas években teljesen eldurvuljon. Tényleg szinte bármit megtehettek, de ez főleg az ötvenes évekre volt a jellemző, nem a hetvenesre, amikor az informátort reaktiválták!
3. „Ami a Securitate általi ”megbecsülést” illeti és a többszöri ajándékokat, ebben az esetben is egészen más van a háttérben, mint amit a cikk sugall. Oprea felesége beteg volt, és olyan gyógyszerre volt szüksége, amit csak Magyarországról lehetett beszerezni. Megkérdezte édesapámat, hogy tudna-e neki szerezni ilyen gyógyszert. Édesapám beszerezte. Oprea pedig úgy hálálta meg, hogy ”ajándékokat” adott neki, amit nyilván neki is meg kellett indokolnia a felettesei előtt. Édesapám egyszer nevetve mutatta, milyen italt kapott Opreától, hálából a gyógyszerért, mert hát fizetni nyilván nem mert érte.” Ez a „megbecsülés” nem csupán pénzügyi vonatkozású volt, és egyszeri, hanem útlevél, dicséretek, elismerő jellemzés stb. formájában is igen gyakori volt, lásd a Kulcsár által közölt dokumentumokat.
4. „Álláspontom szerint az Átlátszó-cikk ebben a formájában csak indulatok gerjesztését szolgálja, nem is kívánom részletesebben elemezni.” Ez csupán egy vélemény, az indulatok gerjesztése meg bizonyítékok nélküli. Szép dolog, hogy szüleinket védjük, de van az egésznek egyfajta szerecsenmosdatás jellege. Ugyanis azok, akik tényleg kényszerből jelentettek, 1989 után a nyilvánosságnak vagy legalább az érintetteknek előállhattak volna azzal, hogy ők mit tettek, és esetleg bocsánatot próbálnak kérni. (Hamut ki szórt a fejére?) De ilyen példákról alig tudunk, inkább minden érintett tagad, tagad körömszakadtáig. S ha már nyilvánvaló a dolog s felesleges tagadni, akkor mentegetőzik az érintett: zsarolták, élete forgott veszélyben, gyerekei voltak, munkahely, beteg volt ő vagy családtagja stb. Mentegetőzésen kívül maszatolnak, magyarázzák a nehezen megmagyarázhatót. (Másokat is meggyanúsítnak, megvádolnak.) Netalán elismeri, hogy beszervezték, de nem ártott senkinek és így tovább. Holott, miként az ismert dokumentumok is mutatják egyértelmű, hogy a nevezett személy aktív informátora volt a Szekunak. (És ebből profitált is többször – útlevelet kapott az biztos. De nem mászok semmiféle spekulációba, jobban szeretem a tényeket).

A múlttal való szembenézés, akárcsak az öntisztulás fájdalmas is lehet, de ugyanakkor szükséges. Csak az a kérdés, hogy az erdélyi magyar társadalomnak is szüksége van rá?

S a főcímben feltett kérdésre: A pénznek nincs szaga? – a válasz: DE, VAN.

Utóirat: Véletlen egybeesés, hogy a LITERAT (=irodalmár) – M. Gy. informátori fedőneve (nume conspirativ), hasonlít megfigyelt célszemélyként 1987-ben, a Szeku által nekem adott fedőnévhez: SCRIITORUL (=író). (Ez is ír, az is ír…)

László László történész, történelemtanár számos tankönyv szerzője és fordítója. (Szerk.)