A park

A kórházi szobában két beteg feküdt. Az ablak melletti ágy „lakója” gyakran felült, hogy megmozgassa tagjait, a másik csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, katonakorukról, nyaralásaikról, egyebekről, ahogyan ilyenkor történni szokott. Egy napon az ablak mellett fekvő beteg elkezdte mesélni, mit lát az ablakon túli, kinti világból. Utána szobatársát már szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében. Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal a partján. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve. A részletes beszámolók nyomán a fekvő behunyt szemmel maga elé képzelte a látványt. Gyermekeket anyukáikkal, sakkozó öregeket, szerelmespárokat, egy furcsa délutánon koldusokat elkergető rendőröket is… Napok és hetek teltek el. Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta. Ilyen az élet. Akkor a belső ágyon gyógyuló beteg kérte, hogy fektessék át a másik ágyba. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt, majd magára hagyta. Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett, hiszen az eltávozott szobatárs olyan érzékletesen festette le az ablakon túli világot. A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt.