Hogyan lett a szerbiai kisváros többnyelvű közegében felnőtt, eredetileg matematika–fizika szakos tanárként végzett fiatalemberből nyelvész, akadémiai intézetigazgató és egyetemi tanszék alapítója? Milyen útkeresések jellemezték, és milyen ideológiai hatások érték a nyelvészetet a múlt század második felében? Egyebek mellett ez is kiderül az Utak a Széchenyi térre című interjúsorozat újabb részéből, amely nem sokkal halála előtt készült a 2020-ban elhunyt Kiefer Ferenccel.
Már gyermekként felfigyelt a nyelvi különbségekre, dialektusokra, de mégis csak – sokoldalúságát bizonyító – kitérők után kezdett kutatóként is nyelvészeti kérdésekkel foglalkozni. Kiefer Ferenc akadémikus annak a kornak volt nem csupán tanúja, hanem egyik fontos szereplője is, amelyben a matematika és a számítástechnika fokozatosan, egyre jobban befolyásolni kezdte a nyelvtudományi kutatásokat. Az előfeltevések elméletéről, az aspektus formai és jelentéstani összefüggéseiről, valamint a szóösszetételek természetéről írt munkái révén nemzetközileg elismert, 2020-ban elhunyt tudós számára az utazáson kívül a nyelv volt a világ megismerésének
legfontosabb eszköze. „Nem tudok úgy létezni, hogy ne vigyek magammal szótárt, és ne ismerkedjek meg az adott nyelvvel” – vallotta.
Kiefer Ferenc Fotó: mta.hu / Szigeti Tamás
„Egy hosszabb interjúban elevenítsék fel életük és kutatói pályájuk meghatározó állomásait” – ezzel a kéréssel fordult Lovász László, az MTA korábbi elnöke néhány, az elmúlt évtizedekben saját tudományterületén meghatározó akadémikushoz egy 2016 őszén írt levélben.
A beszélgetések szerkesztett változatát folytatásban közli az mta.hu.
A sorozatot a Simai Mihály közgazdásszal készített interjú nyitotta meg, majd a Ritoók Zsigmond klasszika-filológussal, Vámos Tibor villamosmérnökkel, Palkovits Miklós agykutatóval, Szentes Tamás közgazdásszal, illetve Kroó Norbert fizikussal készült beszélgetésekkel folytatódott. Legutóbb az azóta már elhunyt Huszár Tibor szociológussal, a Borhidi Attila botanikussal, valamint az Orosz István történésszel készített interjút olvashatták az mta.hu-n.
Ezúttal a 2020-ban elhunyt nyelvésszel, Kiefer Ferenccel készült interjút tesszük közzé. Az akadémikus beszélgetőtársa Velancsics Béla, az MTA Kommunikációs Főosztályának munkatársa volt, aki nemcsak tudományos pályájáról, hanem az életét meghatározó fordulatokról, személyes élményeiről is kérdezte a kutatót.
A 2018 végén készített interjú két formátumban is letölthető: PDF (nyomtatóbarát változat) (Ez a formátum ajánlott Kindle könyvolvasó használata esetén is.) – EPUB (egyéb könyvolvasó készülékekre).
Részletek a beszélgetésből:
Velancsics Béla: A családi háttere szinte predesztinálta arra, hogy nyelvtudománnyal foglalkozzon. Két-, sőt háromnyelvű környezetbe született bele, és cseperedett fel a mai Szerbia területén, Apatinban. Kérem, meséljen arról, hogy tulajdonképpen milyen volt ez a családi háttér.
Kiefer Ferenc: Maga a többnyelvű környezet nem volt annyira egyedi, hiszen ilyennel Erdélyben és a Felvidéken is lehetett találkozni. A délvidéki helyzet annyiban volt más, hogy a dunai németeket, svábokat Mária Terézia idején telepítették be. Zömében a Pilis falvaiba, a Duna mentén Paks, Baja, Apatin környékére. Apatinba csak kézműveseket vittek, akiknek már volt szakmájuk, és melléjük telepítették a földművelő embereket, parasztokat. Sajnos Apatin már nem német, mert a második világháború után kitelepítették onnan a németeket. A kézműves-, munkás-, vállalkozói réteg gazdag volt Apatinban. Már elég korán létrejöttek kisebb műhelyek, sőt gyárak is. Ennek köszönhetően az ott lakók jómódúvá váltak. Ennek egyik jele a polgári réteg kialakulása volt. Ők magyarul is tudtak, míg a földművesek csak németül vagy svábul beszéltek. Akik vállalkozók voltak, vagy valamilyen közszférában dolgoztak, azok magyarul is beszéltek.
„Szóval Horvátországban figyeltem fel arra, hogy másként mondanak egyes szavakat, mint a szerbek. Sőt, figyelmeztettek, ha kenyeret veszek, nehogy hlebát kérjek szerbül, hanem kruhot, mert horvátul ez a kenyér. Ez bennem akkor már tudatosult. Felfigyeltem a nyelvi különbségekre, a dialektusokra, hogy a szomszédban kicsit másként mondanak szavakat, hangokat. Ez annyira jellemző volt, hogy amikor később német gimnáziumban tanítottam, ahol a tanítványaim többsége német falvakból verbuválódott, meg tudtam mondani, hogy te garai vagy és nem vaskúti, mert egy vagy két hang más volt. Arra már gyerekkoromban is felfigyeltem, hogy jé, ezek másként mondják az a-t.”
„Az történt ugyanis, hogy 1948-ban még nem oszlatták fel a szerzetesrendeket, Zircen is megmaradt a ciszterci rend még két évig, és ők megkerestek engem még Baján. Azt mondták, hogy ők tudnak nekem érettségi bizonyítványt adni, de azzal Magyarországon nem tudok boldogulni, tovább tanulni, viszont ha valamikor kikerülök egyszer Nyugatra, akkor Rómában a ciszter generálisnál megtalálom az érettségi bizonyítványomat latinul kiállítva. Az iskolát is latin névvel illették: Scuola Propedeutica Ecclesiastica – ez Zircen létezett 1950-ig. A legkiválóbb tanárok voltak ott, és sokkal keményebb volt, mint a bajai oktatás. Végül ott érettségiztem. Befogadtak néhány hónapra 1950-ben, mielőtt Sztálinvárosba mentem volna. Korábbra hozták az érettségit, áprilisban leérettségiztettek bennünket. Ez tulajdonképpen egy titkos érettségi volt, és a továbbtanuláshoz nem volt elég. Én azonban a sztálinvárosi érdemeimre való tekintettel próbáltam továbbtanulási lehetőséghez jutni. Szorgalmasan jártam a marxista szemináriumokra is, hozzászóltam – nem mindig jól.”
„Nem lehetett mindjárt beadni a következőt, mert volt egy szabály, hogy aki visszavonja, az három évig nem adhat be újat. Ez azt jelentette, hogy 1967 végén jöttem meg Amerikából, akkor kezdtem a Tudományos Minősítő Bizottsággal tárgyalni, hogy lényegében megvan a disszertációm, de nem lehetett beadni, úgyhogy várni kellett. Akkor ki kellett tölteni egy előlapot. A személyzetis azt mondta, hogy neki be kell valamit írnia az ideológiai hozzáállásomról. Mondtam, hogy írja be, nem vagyok marxista, de természettudományos gondolkodású.”
„Úgy láttam, a szótárnak van értelme, végtelen kapacitás van a számítógépben,
annyi szót viszek be, amennyit akarok, és azokat ki is tudom csalni, ha kell, de a szerkezetek problémát jelentenek. 1965-ben Amerikában is rájöttek erre. Rengeteg pénzt öltek bele, óriási összegeket, sőt Amerikában a hadsereg is finanszírozta a gépi fordítást. Mindig látom, hogy ott van a lábjegyzetben vagy az első oldalon kis csillaggal, hogy kik támogatták, pl. a US Navy, tehát a haditengerészet óriási összegeket áldozott rá. Látták ők is elég hamar, de ők az ötvenes évek elején kezdték, és ez volt az a vészharang, amitől a Szovjetunió megijedt, és azt mondta, hogy akkor nekünk is sürgősen csinálni kell valamit. De Amerikában sem volt még eredmény, annak ellenére, hogy óriási pénzeket öltek bele. Akkor az amerikai kormány megbízott egy bizottságot, hogy tekintsék át ezeket a munkákat, mert túl sokat költenek rá, és nincs sok eredmény. Megjelent az ún. ALPAC-jelentés27, amelyben kimondták, hogy a jelenlegi eszközeink nem teszik lehetővé, hogy megfelelő minőségű fordítást készítsünk. Ennek
következményeként csökkentették a támogatást, volt, ahol le is állították Amerikában. Ez kihatott errefelé is, lassabban, de a hatvanas évek végén már a Számítástechnikai Központban is azt mondták, hogy nekünk is át kell állnunk olyan munkákra, amelyek pénzt hozhatnak. Az egyik ilyen munka – akkor én már Amerikában voltam, nem vettem részt benne – a városi buszközlekedés optimalizálása volt.”
„Generatív dolgokat nem szoktam ma már olvasni sem. Megnézem kb. milyen problémákkal foglalkoznak. A Chomsky-féle elmélet annyira az angolra épült, hogy ami
az angolban nincs, azt nem volt érdemes kutatni. Ebben azt hiszem valamilyen értelemben úttörő munkát végeztem, mert a germán nyelvek mégiscsak hasonlók, és a román nyelvek is, mint a francia, de a magyar tényleg egészen más. A magyar morfológia egy kincsesbánya, persze ezt mondhatnák a finnek vagy az észtek is – a finnugor nyelveknek gazdag a morfológiájuk –, de erre nem ébredtek rá időben. Chomsky azt mondta, hogy a morfológia érdektelen, kész, leírta – hát igen, az angolban nem érdemes rá elméleti kutatást építeni. De mi az, hogy érdektelen? Tessék megnézni a magyar morfológiát! Aztán a szórend is így került elő. Chomsky azt mondta, hogy a szórendek stilisztikai variációk, nem kell vele foglalkozni. Le is írta az 1960-as évek közepén, amikor ott voltam. Mondtam, ez nem megy. Fokozatosan mindig találtam a magyarban olyan dolgokat, amik sokkal érdekesebbek voltak. Inkább elkezdtem
a magyar problémákkal foglalkozni, de hamarosan általános szemantikai, tehát jelentéstani és pragmatikai problémákkal is.”
„Állandóan utaztam. Most is, amikor csak turista vagyok, nem tudok úgy létezni, hogy ne vigyek magammal szótárt, és ne ismerkedjek meg az adott nyelvvel. Idén nyáron Albániába mentünk nyaralni, az albán egészen furcsa nyelv. Persze néhány szót szótárból ki lehet olvasni, és ha nem olyan a kiejtése, hogy lehetetlen utánozni, akkor meg tudom magam értetni. Nem bármilyen nyelven, mert pl. az arab nyelvhez azért gyakorlat kell. Akkor azt csináltam Svédországban, hogy svéd tv-t néztem, előfizettem egy svéd újságra, amit szótárral olvastam, társaságban pedig, amikor csak lehetőségem volt, próbáltam svédül beszélni. Főleg nyelvészgondolkodással, a németből kiindulva (angolból nem olyan jó, de németből nagyon jó) – német nyelvtörténetet is tanultam – az ember megfordítja, visszafelé megalkotja azokat a szabályokat, amelyek a germánból németet csináltak, és akkor sok esetben megkapja a svédet. Például a „hajó”-t (skepp) svédül „sep”-nek ejtik, németül (Schiff) „sif”-nek. A svédben eltűnt a k, ez egy szabálynak az eredménye. Ha az ember ismeri a német nyelvtörténetet, amit én ismertem, megfordítja – és így tanultam svédül. Tulajdonképpen a szókincsnek azt a részét kellett megtanulnom, ami nem közös a némettel. Ilyenek voltak érdekes módon a rokonságnevek. Az is vicces, hogy nincs külön szó a nagyapára, nagyanyára,
hanem ugyanazt a szót ismétlik, tehát far az apa, farfar a nagyapa, farfarfar a dédapa, és ezt végtelen hosszan lehet képezni. Az apai nagyanya a farmor, tehát nagyon logikus, mert látszik, hogy milyen vonalon van a nagymama. A lényeg az, hogy egy év alatt úgy megtanultam svédül, hogy már svédül adtam elő, és nekiálltam egy svéd morfológia megírásának, ami a kint tartózkodásom alatt meg is jelent, majd elkezdtem a szótárt írni.”
„Egy rövid történet: amikor Telegdi Zsigmond 80. születésnapját ünnepeltük (ez is jellemző, ő az intézetben is dolgozott, osztályvezető volt még a kezdet kezdetén, az egyetemen pedig tanszékvezető volt), nem az egyetem ünnepelte, és nem az intézet ünnepelte sajnos. Nem nagyon kedvelték, túl okos volt. Erre a Komoróczy-féle, akkor Judaisztikai Kutatócsoportnak nevezett társaság rendezett számára ünnepséget. Komoróczy akkádul köszöntötte, Telegdi akkádul válaszolt, Harmatta János héberül köszöntötte, Telegdi héberül válaszolt, valaki köszöntette arameus nyelven, Telegdi arameusul válaszolt, és volt valaki, aki szanszkritul köszöntötte. Hihetetlen volt számomra ezt látni, büszke voltam rá, hogy nagyon jó kapcsolatban voltam Telegdivel. Eredetileg rabbinak szánták a szülei, ami nem akart lenni. Elküldték Párizsba egy rabbiképzőbe, amit lehet, hogy elvégzett, lehet, hogy nem, mindenesetre ott kezdett el sorjában keleti nyelveket tanulni, ehhez is nagyon jó feje volt. Utána ment el az akkori Breslauba (Wrocław), ahol egy híres egyetem volt. Ma már nem az, de akkor az volt a Kelet-kutatók nagy központja, a leghíresebb professzorok persze németek voltak (lényegében német város volt lengyel háttérrel), ott felszedett még egypár nyelvet, aztán hazajött, de nem tudott hol elhelyezkedni, mert jöttek a zsidótörvények, és ő nem kapott állást. A háború után került az intézetbe osztályvezetőnek, és amikor megalakult a tanszék, odakerült.”
Kiefer Ferenc (1931 – 2020) nyelvész, az MTA rendes tagja
1956-ban matematika–fizika szakon szerzett diplomát a József Attila Tudományegyetemen. 1962-től az MTA Számítástechnikai Központjában dolgozott az akkor megalakult matematikai nyelvészeti kutatócsoport tagjaként.
Az 1960-as évek végétől kezdve rendszeresen tanított európai egyetemeken:
Stockholmban, Stuttgartban, Aarhusban, Párizsban, Bécsben.
1973-tól volt az MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársa, később tudományos tanácsadója, majd 1992 és 2001 között igazgatója. Ezzel párhuzamosan tanított
az Eötvös Loránd Tudományegyetemen megalapított általános és alkalmazott
nyelvészet szakon, majd alapító professzora és vezetője lett az MTA Nyelvtudományi
Intézet és az ELTE által közösen létrehozott Elméleti Nyelvészeti Tanszéknek.
Kandidátusi értekezését 1971-ben védte meg, akadémiai doktori fokozatot 1977-ben
szerzett. Az MTA-nak 1987-ben lett levelező, majd 1995-ben rendes tagja. Munkásságát 2008-ban Széchenyi-díjjal ismerték el.
Forrás: MTA