A Nobel-díj kulisszatitkaiból

Minden év szeptemberétől kezdve a világ laboratóriumaiban, tudományos kutatóintézeteiben igen sokan akadnak, akik a tudományos Nobel-díjakat odaítélő bizottságok döntését várják. Amikor pedig a kihirdetett eredmények eltérnek feltevéseiktől, nem felelnek meg várakozásuknak, eltöprengenek azon, hogy milyen kritériumok alapján járnak el a svéd akadémikusok, amikor meghozzák döntésüket. Míg kezdetben a díj csupán a szakemberek köreinek érdeklődését kö­tötte le, manapság már a nagyközönséget is bűvöletben tartja. Kihirde­tése nyomán a kitüntetett pályafutása, sőt egyes országokban az egész tudománypolitika is megváltozik.

Ezekről a változásokról – amelyeket Alfred Nobel kétségkívül nem látott előre, s valószínűleg nem is óhajtott – beszélgetett el a La Recherche című tekintélyes francia tudományos folyóirat munkatársa Erich Rydberg professzorral, a fizikai Nobel-bizottság elnökével. Az interjú, amelyből az alábbiakban szemelvényeket közlünk, a tudományos (főleg a fizikai) Nobel-díjak odaítélésének „mechanizmusát” boncolgatja.

– Milyen eljárással történik a díjazottak kijelölései? Ugye több nevet javasol­nak?

– Igen, a Nobel-bizottságok minden évben magánleveleket küldenek néhány illetékes tudósnak: a Svéd Királyi Akadémia különböző szakosztályainak, az illető Nobel-bizottság tagjainak, a különböző skandináv egyetemek tagjainak és az orvosi Nobel-díj esetében a Karolinska intézet tanárainak. Ezek mellett a Nobel-bizottságok – ügyelve az országok szerinti eloszlásra – évente kiválasztanak legkevesebb hat főiskolai tanárt, akiktől szintén javaslatokat kérnek. A fizikai No­bel-díj odaítélése előtt például közel ezer személy véleményét kértük ki.

– Meg tudná-e mutatni a javaslók valamelyik évi listáját?

– Nem, ezeket nem közöljük.

– Miután összeállították a „lehetségesek” jegyzékét, a tudományos terüle­teket vagy pedig a javasoltak személyi­ségét veszik figyelembe?

– Mi embereket méltatunk. A név mellett persze fel kell tüntetni az érveket, amelyek a választást indokolják. Ezeket a véleményezéseket a bizottság február­ban olvassa el; ezután tárgyalások, megbeszélések következnek, amelyek során el­döntjük, mely javaslatok érdemesek arra, hogy elmélyítsük őket. Ezek között a ja­vaslatok között nyilván vannak olyanok is, amelyeket az azelőtti években már át­tanulmányoztunk, sőt jelentés is készült róluk. A jelentéseket gyakran maguk a bizottság tagjai készítik, ám ők nem min­dig tárgyalhatják végig az összes kérdé­st: ilyen esetekben – az Akadémia beleegyezésével – nagy felkészültségű külső munkatársak közreműködését kérik, akik ezért külön javadalmazást kapnak. A jelentések általában májusban készülnek el teljesen, s mi, a bizottságok tagjai az egész nyarat tanulmányozásukra fordít­juk. A bizottságok szeptemberben dönte­nek és küldik el az Akadémiának végle­ges ajánlataikat: mintegy harminc olda­las, nagyrészt a bizottságok elnökei által megfogalmazott referátumokat. Végül az Akadémia kijelöli a napot, amelyen dön­tést hoz. És az Akadémia maga dönt.

– Vagyis az Akadémia megteheti, hogy nem követi az Önök ajánlásait?

– Látja, mi is tévedhetünk. Az Akadémia megteheti hogy másképp szavaz… Az akadémikusok elolvassák a jelentése­ket, ezen kívül év közben is részt vesznek a tárgyalásokon. Különben általában követik a bizottság tanácsait, de – mondtam – mindig fennáll a lehetőség hogy mégis más véleményen legyenek. Ezért például lehetetlen lenne egy újságíró kérdésére válaszolva akár a díjazást megelőző na­pon megmondani, ki lesz a díjazott.

– A díj odaítélését milyen többség alapján döntik el? Egyhangú vélemény szükséges?

– Nem, az egyszerű szavazattöbbség dönt. És nem lehet díjazni olyan tudóst, aki a jelentésben nem szerepel. Ha például két kutatót közösen elvégzett munkájukért javasoltak esetleg, meg kell majd osztaniuk a díjat, ám utólag hiába de­rül ki, hogy egy harmadik is velük együtt dolgozott (tehát szintén díjra érdemes), ha e harmadik nem szerepel a javasoltak listáján, elesik a díjtól… Egyébként ma (különösen a fizikában) éppen ez a ne­héz: több közölt munkát többen aláírnak, s ilyenkor nehéz választani. Ezért kellett megváltoztatni a díjkiosztás szabályait. Ezelőtt az együttesen díjazott munka­társak számát nem korlátoztuk, ezután a díjat semmi esetre sem lehet majd háromnál többfelé elosztani. Ne feledjük, hogy a díj anyagilag is sokat jelent: 400000 svéd korona volt 1970-ben.

– Bizonyára sok tudós maga fizetne azért, hogy díjazzák. Hisz nem annyira a pénzre vágynak, mint inkább a megtisz­teltetésre.

– Ez így igaz. Megnyugtató, hogy a Nobel-díj megőrizte eredeti rendeltetését. S kiosztásában hetven év óta nem estek nagy hibák: néha éppenséggel arra gondolok, hogy szerencsénk is van. Persze sajnálatos, hogy egyes tudósok nem kapták meg a díjat, de azt senki sem mondhatja, hogy inkább meg kellett volna kap­niuk, mint egyik vagy másik díjazottnak.

– A díjazott munka „keltezése” és a díjazás között gyakran meglepően hosszú idő telik el. Például a nagy vegyé­szek közül R. B. Woodwardnak és D. H. R. Bartonnak, az orvostudomány­ban pedig Konrad Bloch-nak különösen sokat kellett várnia.

– Igen. Meglehet, hogy munkájukat több évben is sokra értékelték, de bizonyára mindig akadtak olyanok, akiket még többre értékeltek.

– De hát tíz évig…

– Lehet, hogy mások munkái időszerűb­bek voltak. Vannak ilyen esetek. Tekintsük például Onsagert, aki egyszemély­ben kiváló fizikus és remek vegyész: 1968-ban kapta meg a kémiai Nobel-dijat az irreverzibilis termodinamikai folyamatok egyenleteiért, amelyeket a harmincas években állított föl. Megesik az ilyesmi. Az idézett példák sajnálatos esetek, kivételek. Gyakorlatilag a díj ritkán késik nagyon sokat.

– Abban, hogy egyesek hamarabb, má­sok később részesülnek a díjban, nem játszanak közre nem tudományos té­nyezők? A díjra méltók erkölcse, filozófiai, illetve politikai nézetei nem befolyásolják azokat, akik a díjat odaítélik?

– Nem hiszem, hogy ez ma megtörténhet, s ami a tudományos díjakat illeti, gondolom, a múltban sem történt meg.

– Visszatérve az eltolódás kérdéséhez: Nobel végrendelete szerint minden évben egy az évi kiváló munkát kellene díjazni. Ezt a kitételt ma már mellőzik.

– Az új szabályzat kidolgozását meg­előzően hangzottak is el megjegyzések erre vonatkozólag. Mi egy kissé átértékeltük a végrendelet szövegét: azt mondjuk, hogy ezt vagy azt a felfedezést valamely újabb felfedezés ismét időszerűvé tette. Gyakran elég azzal érvelni, hogy a felfedezés vagy az elmélet annyira szép, hogy mai napig megőrizte aktualitását.

– A kísérleti munkákat gyakran díjazzák az elméletiek előtt. Például Feynman és munkatársai kidolgozták a kvantumelektro­dinamika elméleti alapjait. Kusch és Lamb kísérleteikért kapták meg a díjat, ám ezek az egyébként valóban remek kí­sérletek csupán a már kidolgozott elmé­letet igazolták. Hasonló a helyzet Kastler esetében, aki az optikai szivattyúzás el­méletének kidolgozásáért kapta meg a díjat; Townest a lézer kivitelezéséért Kast­ler előtt díjazták, pedig a lézer nem más, mint az optikai szivattyúzás alkalmazása. Úgy tűnik, ebben a tekintetben nincsen is szabály: díjazhatnak elsőnek kísérleti és elméleti kutatót egyaránt.

– Valóban nincs szabály. Ám az összefüggésről, amelyet említett, érdemes beszélni. A lézer valóban az optikai szivattyúzás egyfajta alkalmazását jelenti, azonban amit Kastler kidolgozott, az mégsem lézer. A lézer működéséhez el kell érni az atomok bizonyos serkentettségét, hogy úgy mondjuk „erősen kell szivattyúzni”, ebben az esetben viszont annyi dolog megváltozik! Ezeket a dolgokat Kastler első munkái nem tartalmazták.

– Az antiproton felfedezői, Segré és Chamberlain kétségkívül jó kutatók, ám segítségükre ott volt a bevatron is, a készülék hiányában semmit sem fedez­tek volna fel.

– Ez igaz. Sőt a felfedezésről szóló tudományos közleményt nagyon sokan aláírták. Nehéz volt választani.

– Einsteinnak és de Broglie-nak csak intelligenciája és ceruzája volt. Hogyan becsülik fel önök egy kutató értékét? Számolnak azzal, hogy az egyik kiváló elméleti szakember, a másik meg ragyogó kísérletező?

– Felfogásunk szerint mi azért va­gyunk, hogy megítéljünk és díjazzunk va­lamely általában jó munkát; s most ön kéri, döntsük el azt is, ki az okosabb. Sze­rintem ezt lehetetlen megítélni. Kétségkívüli, hogy egyeseknek a képzelőerejük, másoknak a szerencséjük nagyobb. Ta­pasztalatom szerint (a fizikáról van szó, amihez jobban értek) egyesek éppen az­által játszanak nagy szerepet valamely elmélet fejlődésében, hogy elképzeléseik más kutatókat serkentenek. Egy felfede­zéshez való hozzájárulásuk mértékét nem is lehet pontosan megállapítani, s ők mégis kiválóak. S díjazásukra mégsem kerül sor. Például Sommerfeld, az atom­spektrumok elméletének kidolgozója, az ezen a területen dolgozó összes elméleti kutatók szellemi atyja sohasem kapta meg a díjat.

– Térjünk rá, szives belegyezésével, a gazdasági Nobel-díjra.

– Ez a nemrég létesített kitüntetés nem nevezhető Nobel-díjnak. Nobel-díjak azok, amelyeket Alfred Nobel végrendeletében megjelölt. A gazdasági díj igazi elnevezése ez lehetne: „prix á la mémoire d’Alfred Nobel” (Alfred Nobel-emlékdíj).

– Az emberek mégis Nobel-díjnak tekintik.

– Igaz, persze, minthogy ugyanolyan módon ítélik oda, mint a többit. A Tudományos Akadémián működik egy közgazdasági szak, Nobel-bizottság létesült, ennek van elnöke; ők terjesztik elő a javaslatokat. Egyébként meggyőződésem, hogy mindeddig igen helyesen választottak.

– Ön, aki az egyik Nobel-bizottság el­nöke, mit érez, amikor dönt? Gondol-e döntésének minden következményére, ami a Nobel-díjas pályafutását és országá­nak tudományos életét illeti?

– Voltaképpen mindeddig sikerült elvonatkoztatnom ettől az összefüggéstől, s úgyszintén érzelmeimtől is. Megpróbálom a lehető legtárgyilagosabban lemérni a jelentések készítőinek és a bizottságbeli munkatársaimnak az érveit. Érdekes, de nehéz, felelősségteljes és sok munkát kívánó hivatás ez. Hozzátenném még, hogy a Nobel-díjasok általában elbűvölő emberek, akik tevékenységük lényegét ismertetendő, gyönyörű előadásokat tartanak. A velük való találkozás számunkra mindig nagy örömet és kétségtelen értékű tapasztalatot jelent.

Megjelent A Hét II. évfolyama 44. számában, 1971. október 29-én.