Fotó: Jakab Lóránd / Planetárium
A Securitate és a magyar állambiztonság működéséről, az ügynökkérdés társadalmi és politikai utóéletéről, valamint a múlt feltárásának akadályairól beszélgetett Stefano Bottoni és Ungváry Krisztián történész. A hallgatói kérdések nyomán szó esett arról is, hogy kik és hogyan kerültek kapcsolatba a titkosszolgálatokkal, miért torzítanak a hivatalos iratok, és miért kell a nyilvánosságnak szembenéznie a kibeszéletlen múlttal. A történészek arra figyelmeztettek: ahogy 1989 után a kommunista titkosszolgálatok öröksége évtizedekig kísérte a társadalmat, úgy a jelenlegi rendszer „törmelékei” is velünk maradnak. Ezért nem elég a politikai váltás, erkölcsi és történelmi önvizsgálat nélkül nem lehet valódi változást elérni.
Március 22-én a kolozsvári Planetáriumban telt ház előtt beszélgettek az állambiztonsági múlt feltárhatóságáról, az ügynökakták sorsáról, valamint a lusztráció politikájáról Ungváry Krisztián és Stefano Bottoni történészek. A beszélgetést Mostis Gergő vezette, aki felvezetőjében jelezte: két részben tárgyalják a témát – elsőként az ügynökakták kérdését, majd a jelenkori politikai-történelmi következményekre térnek ki.
Titkosszolgálatok határon innen és túl
Ungváry Krisztián felidézte, hogy tíz évvel ezelőtt még egyértelmű társadalmi érdeklődés övezte az ügynökkérdést: amikor egy-egy közszereplőről kiderült múltbéli együttműködése, a híroldalak sokszor elérhetetlenné váltak a látogatottság miatt. Bár az érdeklődés mára csökkent, szerinte a kérdés ma is alapvető jelentőségű, hiszen a közéleti transzparencia alapfeltétele, hogy a múlt politikai működése ismert legyen. Hangsúlyozta, hogy a közszereplők hitelességének megítélése elképzelhetetlen anélkül, hogy a nyilvánosság ne tudná, milyen múlttal érkeztek a jelenbe. Külön kiemelte, hogy az egyházak szembenézésének hiánya Magyarországon máig aláássa a hitelességüket, és ez egy „továbbgyűrűző frusztráció”.
Stefano Bottoni három aspektusból közelítette meg a kérdést. Szerinte az információkhoz való hozzáférés – azaz az akták feltárása – mindkét országban részben megtörtént: Magyarországon a ’90-es évektől, Romániában a 2000-es évek elejétől váltak kutathatóvá az iratok. Felidézte, hogy a román CNSAS (ügynökaktákat kezelő levéltár) működése gyakran zavaros volt, de a levéltár végül „teszi a dolgát”. A lusztráció – azaz az egykori együttműködők közhivataloktól való ideiglenes eltiltása – azonban Kelet-Európában csak Csehországban valósult meg komolyan, a többi országban, így Romániában és Magyarországon is elhalt vagy meg sem valósult. Bottoni szerint ez azért jelent problémát, mert nem adott esélyt azoknak, akik nem voltak a rendszer kedvezményezettjei, hogy tiszta lappal induljanak.
A történészek szerint a rendszerváltás utáni elitek mindkét országban áthozták a „törmeléket” a múltból, ami mára is kihat. Bottoni úgy fogalmazott, hogy ez a törmelék „elárasztotta a folyót”, mert senki nem állított akadályokat az átmentésének. A levéltári anyag sorsáról Ungváry elmondta: biztos, hogy iratok megsemmisültek – egyrészt a pártállam idején, másrészt a rendszerváltás után –, ám az ügynökmúlt így is jól rekonstruálható, mert a rendszer nem volt képes tökéletes eltüntetésre. Az ügynökökről számos áttételes iratban – például különböző naplókban, kartonokon – maradtak nyomok, amelyek alapján a tevékenységük feltárható.
Felmerült az a kérdés is, hogy az oroszok magukkal vihették-e az akták egy részét. Ungváry ezt nem tartja valószínűnek: szerinte nincs bizonyíték arra, hogy a szovjetek bármilyen jelentősebb állományt elvittek volna, és a magyar titkosszolgálatok is úgy működtek, hogy a különböző részlegek egymás előtt is konspiráltak, így az anyagok rendszerszintű másolása nem volt lehetséges.
Hol tart a feltárás?
Stefano Bottoni hangsúlyozta: Romániában a Securitate hálózata a rendszerváltás előtt majdnem félmillió embert tartott nyilván valamilyen formában, és az állambiztonsági irattár mintegy 40 ezer folyóméternyi dokumentumot őriz – nyolcszor annyit, mint Magyarországon. Szerinte Romániában a dokumentumok túlnyomó részét megőrizték, és a megsemmisítés mértéke jóval kisebb volt, mint Magyarországon, ugyanakkor az iratanyag egészen a 2000-es évek közepéig zárva maradt. Magyarországon bár korábban létrejött a levéltári rendszer, sokszor nem kapta meg az iratokat, amelyekhez elvileg hozzáférése lett volna.
Ungváry Krisztián ehhez hozzátette, hogy a puszta beszervezési számok – például a Magyarországon becsült 200 ezer fő – önmagukban nem sokat mondanak. Az ügynöki tevékenység rendkívül eltérő volt: sokan csak néhány napig maradtak a rendszerben, és egyszerre soha nem működött néhány ezernél több aktív ügynök. Évente mindössze pár száz munka-dossziét adtak ki, amely valódi, tartós együttműködésről árulkodott – ezek létezése szerinte fontosabb mutató, mint a beszervezések összlétszáma. Úgy véli, a rendszer átláthatóságát nem a tömegek beszervezése, hanem az állambiztonsági működés logikájának feltárása határozza meg.
A párt és az állambiztonság szoros összefonódását illusztrálva Ungváry elmondta: minden fontosabb állás, mint például iskolai vezetők, vállalati személyzeti vezetők, párthatáskörbe tartozott. Ezek a személyek nem voltak hálózati ügynökök, de hivatalból végeztek állambiztonsági munkát, ami után nem maradt konspiratív nyom. Így az állambiztonsági múlt feltárása az ügynökökön keresztül bár fontos, nem ad teljes képet a pártállam működéséről. A párt ugyanis megrendelőként volt jelen minden állambiztonsági döntésben, és a közigazgatás minden szintjén ott ült a pártbizottság képviselője. Ungváry hangsúlyozta: az ügynökakták nyilvánossága nem a szégyen története lenne, hanem épp az emberi helytállásé, mert sokan megtagadták az együttműködést.
A rendszerváltás nyertesei
A kutathatóság kérdésére válaszolva elhangzott, hogy az iratok jelentős része ma is az utódszerveknél, tehát a jelenlegi titkosszolgálatoknál van, és titkos. Magyarországon a rendszerváltás után a szolgálatok folytonossága szinte teljes volt: a Nemzetbiztonsági Hivatal megtartotta a régi tisztek többségét, kivéve a 3/3-asokat. Romániában a forradalom után a Securitate emberei gyakorlatilag folytatták a munkát, és csak a megfelelő jogi környezetre vártak, miközben fizetést kaptak. Bottoni szerint a legnagyobb hiányérzet a hírszerzéshez kötődik – különösen a gazdasági és politikai hírszerzéshez, amely nemzetközi szinten is aktív volt.
Kiemelte: a ’90 utáni oligarchák közül sokan a ’80-as években is bizniszeltek a külkereskedelemben, és az akkori állambiztonsági kapcsolataikat használták fel meggazdagodásra. A külpolitikai reflexek – például a revizionizmustól való félelem – a kilencvenes években is éltek. Változás csak az euroatlanti integrációval indult el, amikor új káderek – például Ungureanu, a CEU-n végzett hírszerzési vezető – kerültek pozícióba.
Ungváry Krisztián hozzátette: Magyarországon a kutatás egyik fő akadálya, hogy az utódszervek adatbázisai soha nem váltak elérhetővé. A 2006-os Kelly Bizottság jelentése – amely 400 oldalon dokumentálja az indokolatlan minősítéseket – szerint az iratok 97 százalékát állítólag átadták, de ebbe nem számították bele az elektronikus anyagokat. Az adatbázisokhoz semmilyen hozzáférés nem volt, pedig ezek az egész rendszer kulcsai lennének. Ungváry példát is hozott: Erdő Péter bíboros esetében nem lehet eldönteni, hogy valóban ügynök volt-e, vagy csak jelölt, mert a nyilvántartások zártak.
A történészek szerint ez a 3 százalék visszatartott anyag döntő jelentőségű lehet – különösen, ha az állam maga dönti el, hogy mit ad át. Ráadásul az sem kutatható, hogyan kezelték 1990 után a régi iratokat, és az is kérdéses, hogy jogszerű volt-e azok felhasználása. A titkosszolgálatok természetüknél fogva törekszenek a minél nagyobb adathalmaz kezelésére, de ennek kontrollja hiányzott.
Hogyan hatott az uniós csatlakozás az ügynökakták nyilvánosságára?
A beszélgetés végén felmerült az uniós csatlakozás kérdése is: az EU nem követelte meg a múlt feltárását, és a kelet-európai országok különböző utat jártak be. A cseh példa maradt a legismertebb, ahol a lusztráció valóságosan működött, míg más országok, például Szlovákia gyorsan elengedték ezt a kérdést.
Ungváry Krisztián hangsúlyozta: az uniós csatlakozás Magyarországon sem támasztott követelményeket az állambiztonsági múlt feltárására. A 2003-as, Medgyessy-kormány alatti hirtelen iratnyilvánosság nem közösségi elvárás, hanem belpolitikai döntés volt. Ekkor egy sor hírszerzési irat, például vatikáni anyag is kutathatóvá vált – ezek addig teljesen hozzáférhetetlenek voltak. Felidézte, hogy a Pápai Magyar Intézet ösztöndíjasainak jelentős részét beszervezték, és közülük sokan érdemi munkát is végeztek a titkosszolgálat számára. Az intézet gyakorlatilag „rezidentúraként” működött – a káderek gondos kiválasztásánál a perspektivikus előmenetel is szempont volt.
Románia esetében Bottoni emlékeztetett arra, hogy 2005-ben Traian Băsescu politikai céllal felszabadított több tonnányi iratot, ami 2006-ban egy elnöki bizottság felállításához vezetett. Ez a testület azt volt hivatott bizonyítani, hogy Románia „elítéli a kommunista múltat” – közvetlenül az EU-csatlakozás előtt. Bár törvényi kötelezettség nem volt, a csatlakozást megelőzően politikai nyomás keletkezett a múltfeltárásra. A történészek – köztük Salat Levente, valamint néhány fiatal kutató – „elnöki mandátummal” hozzáfértek addig elzárt anyagokhoz, a levéltárak pedig együttműködtek. A jelentést 2006 decemberében elfogadta a parlament – ez Bottoni szerint valódi igazságtételi aktus volt, még ha a politikai show-elemek nem is maradtak el.
Ungváry szerint a legjobb példát a nyilvánosságra a cseh és szlovák megoldás jelenti: itt a hálózati nyilvántartásokat – tehát az ügynökhálózat nyomait – digitalizálták és bárki számára kereshetővé tették. Sem Csehországban, sem Szlovákiában nem történt tömeges „utcai igazságszolgáltatás”, nem volt társadalmi kataklizma. Szerinte a megbocsátás alapfeltétele, hogy előbb megismerjük, mit is kellene megbocsátani. A magyar állam viszont jelenleg az ügynökök jogait védi, gyakran abszurd módon: volt példa arra, hogy egy lebukott ügynök 70 évre titkosítatta saját aktáit, amelyek így 2060-ig nem kutathatók.
A házigazda kérdésére, miszerint miért nem támogatta a Fidesz a lusztrációs törvényeket – miközben az LMP, az MSZP és a Jobbik is többször kezdeményezte –, Ungváry azt mondta: a jelenlegi hatalom hozzáállása önmagáért beszél. Hozzátette: Orbán Viktor esetében is terjednek legendák állambiztonsági érintettségről, de ezek nagy része alaptalan. A katonaságnál ugyan beszervezték egy alacsony szinten – ún. „A-parton” státuszban –, de leszerelése után megfigyelt személyként szerepelt, nem pedig ügynökként. A rendszerváltás idején semmilyen aktív együttműködésre nincs adat, de szerinte Orbán is maga tehet arról, hogy a titkolózás összeesküvés-elméleteket szül.
Bottoni szerint az első parlamentek leginkább a jobboldali pártok képviselői körében voltak érintettek – ezek közül sokan korábban politikai foglyok voltak, akiket szabadulásuk előtt megzsaroltak a beszervezéssel. Ezek az emberek később, akár tudtukon kívül is, zsarolhatóvá váltak, és az újrainduló pártokban sok ilyen személy kapott szerepet.
Romániában a helyzet szerinte még súlyosabb volt: a Securitate nemcsak hálózati személyekkel dolgozott, hanem tisztjei külön társadalmi kasztként működtek, és a rendszerváltás után politikai, gazdasági és kulturális tőkét konvertáltak. A „mély állam” fogalma itt nagyon is valóságos – ezek az emberek ma is jelen vannak a médiában, közéletben, és befolyásuk máig mérgezi a társadalmat. Bottoni szerint Romániában „azok is nyertek, amikor veszítettek”, és a pártállami reflexek, arcok és gyakorlatok ma is átívelnek bármilyen ideológiai törésvonalon.
Bayer Zsolttól Méhes Györgyig – az elhallgatott múlt és az ügynökügyek erkölcsi dilemmái
A hallgatók kérdésére, hogy a történészek hogyan vélekednek azokról az ismert esetekről, amikoris kiderült, hogy bizonyos közéleti szereplők vagy családtagjaik együttműködtek a Securitatéval vagy más titkosszolgálattal, Stefano Bottoni és Ungváry Krisztián részletes válaszokat adtak, egymás után végigelemezve az érintetteket.
Ungváry leszögezte: a történetírásban nem vitatott, hogy Bayer Zsolt nagyapja beszervezett hálózati személy volt. Azt is hangsúlyozta, hogy a nagyapa állambiztonsági tevékenysége megítélésében lehet eltérés – azaz ártalmas volt-e vagy sem –, de a beszervezettség ténye nem képezi vita tárgyát.
Az aktuális köztársasági elnök apjának tevékenysége ugyanakkor nem az állambiztonsághoz köthető, tisztázta a történész, hanem a nyilas múltja miatt vált témává: 1944-ben a nyilas párt helyi vezetőjeként zsidó vagyonokat igényelt ki. A probléma nem ez a múlt – hanem az, hogy Sulyok Tamás ma is hamis történetet mesél róla: például azt állította, hogy apja 1956-ig illegalitásban élt, miközben több gyereke iskolába járt. A történészek szerint a kérdés nem a múltról szól, hanem a mai hazugságokról.
Stefano Bottoninak három névre kelltt reflektálnia. Szőcs Gézával kezdte, és felidézte, kétszer interjúvolta meg a költő-politikust, aki életének különböző szakaszaiban az erdélyi ellenzéki mozgalmakban, majd a magyarországi politikai elitben is jelentős szerepet játszott. Személyes benyomása szerint a 2019-es interjú készítése során Szőcs már nem érezte jól magát abban a politikai közegben, amelyhez csatlakozott, „mintha tudathasadásos állapotban lett volna”, mondta a történész, de nem foglalt állást abban a kérdésben, hogy Szőcs együttműködött-e a Securitatéval. Azt viszont hangsúlyozták: élete rendkívül regényes, feltárásra érdemes életút volt.
Méhes Györgyről is kérdezték, Bottoni elmondta, hogy nem látott iratokat Méhesre vonatkozóan, így nem tudott nyilatkozni az esetleges állambiztonsági érintettségéről. Megjegyezte, hogy a róla megjelent életrajz nem foglalkozott ezzel a kérdéssel, amit a szerző, Orbán János Dénes tudatos döntéseként értékelt, és rámutatott, komoly felelősséggel jár egy monográfiában az ilyen horderejű információknak az elhallgatása.
Bottoni végül a Szilágyi Domokos beszervezéséről is beszélt. Elismerte, hogy ezt az ügyet személyes tragédiaként élte meg: a fiatal költő beszervezése az 1956-os megtorlások után történt, de hogy pontosan meddig tartott ez a kapcsolat és milyen mélységű volt, azt nem tudjuk. Szilágyi későbbi öngyilkosságának, depressziójának okai között lehet, hogy pszichikai teherként ott volt az állambiztonsági múlt, különösen, hogy szeretteiről is jelenthetett. Bottoni szerint az ilyen életutakat csak kutatással lehet megérteni, a nyilvánosság előtt történő elítélés nem célravezető.
A történészek hangsúlyozták: nem az a kérdés, hogy ki mit tett harminc-negyven éve, hanem hogyan viszonyul ma hozzá. A társadalom nem ítél el automatikusan, ha valaki őszintén vállalja a múltat, de a hazugságot nem viseli el.
Kettős prés és morális revízió – Kelet-Európa geopolitikai sodródása
A beszélgetés záró szakaszában a történészek a kelet-európai térség geopolitikai jövőjéről és az Európai Unió jövőjéről osztották meg gondolataikat. A felvetés szerint Donald Trump esetleges visszatérése az amerikai elnöki posztra újabb fordulópontot hozhat, mivel – a kérdés szerint – Kelet-Európa visszakerülhet orosz befolyás alá, ha Trump Kína ellensúlyozásáért cserébe ezt a térséget „elengedi”. A válasz ennél is borúsabb képet festett: nem kell semmilyen formális „visszaadás”, elég, ha az Egyesült Államok tétlenül szemléli a térség sorsát, mert a kelet-európai országok többsége saját akaratából sodródik ebbe az irányba, és ezt többségi támogatással teszi.
A történészek úgy látják, hogy ennek dominóhatása lehet: ha néhány ország letér az európai értékalapú útról, az az Európai Uniót is radikális lépésekre kényszerítheti. A jövőben a maradó tagállamok sokkal inkább értékközösséggé válnak, a problémás tagokat pedig elszigetelhetik vagy kiszoríthatják. Ezt a tendencia – bár fájdalmas – hosszú távon gyógyító lehet, de nagy szenvedéssel járhat, főként a kiszolgáltatott régiók számára.
Külön hangsúlyt kapott, hogy Kelet-Európa egyfajta lejtőzónává vált, ahol az orosz és amerikai befolyás „kettős présbe” fogja a térséget. A történészek szerint a demokratizálódás és az EU-bővítés nem visszafordíthatatlan folyamat, és a térség saját hibáiból is tanulnia kell: „nekünk saját magunkkal van dolgunk” – fogalmaztak. Szükséges egy mély belső revízió, hogy a rendszerváltásból mit sikerült megőrizni, és mit vesztettünk el.
Zárásként elhangzott: a mostani politikai mozgások, például Magyar Péter fellépése, talán dinamizmust hozhatnak, de biztos, hogy a NER „törmelékei” évtizedekig velünk maradnak. Ezekkel a súlyos terhekkel csak akkor lehet szembenézni, ha végre elindul egy új folyamat, amely történelmi és erkölcsi önvizsgálatot eredményez. A jelenlegi állapot nem fenntartható – „bármilyen rossz, csak ne ez legyen” – foglalták össze a beszélgetés végső üzenetét.
