Alapítástól 1945-ig.
A Munkás Heti Krónikától a Népszaváig
Táncsics Mihályról semmiképpen sem szabad elfeledkezni, ha már az utókor annyiszor és hálátlanul alig-alig szól róla. Még abban az esetben sem, ha a Népszava és közvetlen előzményei alapításában nem működött közre, de kétségtelenül az elsők között volt, aki a munkássajtó szükségességét felismerte. Az Arany Trombita, Munkások Újsága kiadójaként létező igényt akart kielégíteni, viszont nem ismerte fel ennek az igénynek, illetve a XIX. század hatvanas éveiben a munkásmozgalom kezdeti szakaszában sem a mozgalom, sem az ahhoz kötődő sajtó természetét. Táncsicsnak igaza volt abban, hogy a munkásság jelentős része a történelmi Magyarország keretei között, sőt annak fővárosában nemzetiségileg vegyes összetételű, de tévedett, amikor az asszimilálódást mint közvetlen célt jelölte meg. Az egységes magyar államnemzet a negyvennyolcas eszmék közé tartozott, és Táncsics annak a kornak a politikusa volt, annak a kornak az eszményeit követte, egyebek között Kossuth Lajos elképzeléseihez ragaszkodva, és ez a kötődés egyszersmind 1848-1849 világához is hűséget parancsolt a korai munkássajtóban, akár Kossuth fiának, Kossuth Ferenc éles bírálatával.
„Óhajtom, hogy a kézművesek nagy jelentőségű osztályának értelme akként és oly irányba fejlesztessék, miszerint önmaguktól oda legyen irányulva legfőbb óhajtásuk, hogy a hazában a nemzetiségek, a külön nyelvű népfajok fokonként egy tömör nemzetté olvadjanak erősödjenek, s ennél fogva magyar hazánk egy nagy állammá, hatalmas királysággá váljék – sokkal hatalmasabbá, mint volt hódításai folytán Nagy Lajos, Hollós Mátyás korában” – fogalmazta meg az agg Táncsics, az Általános Munkásegylet elnökeként céljait, s mivel ezeket olyan céloknak tekintette, amelyek az ország általános fejlődésével összhangban állnak, még a kormánytól is segélyt igényelt. Ez a főleg német anyanyelvű munkásság tetszését nem is nyerte meg, hiszen ők az egyre izmosabb német szociáldemokrata mozgalom felé tájékozódtak: szociális, társadalmi harcot akartak folytatni az emberi létért, a politikai életben pedig a jogfosztott állapotából való kiemelkedésükért, az egyenjogúsításukért. És amennyire a kormány érzéketlenül, mi több: ellenségesen viszonyult követeléseikhez – úgy a legcsekélyebb mértékben sem óhajtottak együttműködni vele. Táncsiccsal is szakítottak, s múlhatatlan érdemeit csak később ismerik el. Késve, de még mindig hamarabb, mint az egykori hivatalos Magyarország.
A munkásmozgalom és ezen belül a sajtó állandó dilemmája marad hosszú évtizedekre, hogy milyen mértékben azonosulnak a nemzeti célokkal, miként tudnak szövetségeseket szerezni és milyen mértékben határozza meg akár a sajtó profilját, mondandóját a társadalmi igazságtalanság ellen folytatott nemzetközi küzdelem és a forradalmi célok megvalósítása érdekében vállalt szolidaritás. Ennek a dilemmának a feloldása annál nehezebb volt, mivel az uralkodó körök, az úgynevezett történelmi osztályok a munkásságot a szervezkedés kezdeteitől „hazátlan bitangokként” gyalázzák, a munkássajtó pedig sokáig inkább csak nemzetközi támogatásra számíthatott. Ez nem volt magyarországi sajátosság, hanem a XX. századi, részben a XX. századi baloldali mozgalmak általános gondja. Csupán példaként említem, hogy a munkássajtó, a XIX. század hetvenes éveitől a progresszív polgári lapokkal rendszerint az általános és titkos választójog követelésén kívül, alig-alig talál közös témát és célt.
A munkássajtót azonban egyre többen igénylik, mégpedig a mozgalom, távlatban: egy párt szervezéséhez, a követeléseik nyilvánosságra hozatala érdekében. Egy Baden-Württembergből érkezett nyomdász, Mayer (Rubcsics) Jakab, aki később felveszi a Külföldi Viktor nevet, az Általános Munkásegylet néhány „fejmunkásával” közösen („fejmunkás”-nak nevezik ekkor az értelmiségi foglalkozásúakat, s ezek közé tartozik Külföldi is, mint a Pester Lloyd korrektora) lapengedélyért folyamodik 1870-ben:
„Alulírott egy, a munkások társadalmi s társulati érdekeinek képviselésére, valamint a munkások és szellemi tehetségeinek fejlesztésére irányzott szakközlönyt indít magyar és német kiadásban e cím alatt: Általános Munkás Újság…” – hangzik a Pest szabad királyi város polgármesteréhez címzett kérvény. Az Általános Munkás Újság, illetve az Allgemeine Arbeiter Zeitung 1870. április 3-án jelenik meg először.
A kormány figyelmét nem kerüli el ez a jelentéktelen külsejű, a szűkös anyagiak okán felettébb szerény lapocska. Kivált akkor, amikor a következő évben a párizsi kommün világosan jelezte, a bukás ellenére, hogy milyen új erő jelentkezett a világtörténelemben. A munkásegyletek és a sajtó szolidaritásának kinyilvánítása éppen úgy nem maradt el, mint a kormány, mégpedig a monarchia mindkét, bécsi és budapesti kormányának megtorló intézkedései. Különösen azt fogadták gyanakvással, hogy Frankel Leó óbudai születésű ötvös, a párizsi kommün munka- és kereskedelemügyi megbízottja, az Internacionálé Főtanácsának tagja ugyancsak bekapcsolódott a szervezkedésekbe és a sajtótevékenységbe. Az pedig különösképpen nyugtalanította a hivatalosságot, hogy a magyarországi mozgalom és munkássajtó gyorsan kapcsolatot talált a rokon szellemiségű, Marx és Engels szellemében működő német, illetve osztrák szervezetekkel és sajtóval. Ezek a nemzetközi kapcsolatok alapvetően változtatják meg a szerveződő munkássajtó jellegét is. Frankel, akit különben távollétében a francia hadbíróság halálra ítélt, elsősorban politikai munkával foglalkozott, míg Külföldi Viktor inkább a szakszervezeti jellegű követeléseket hangsúlyozta. Olyan követelésekről volt szó, mint a betegbiztosítás, a munkaidő pontos meghatározása, illetve maximálása, a vasárnapi munkaszünet. Ezek lettek az új lap, az 1873. január 5-én megindított Munkás Heti Krónika (Arbeiter Wochen Chronik) vezető témái is. Ez a kiadvány a mai Népszava közvetlen elődje.
A lapnak rövid idő alatt sikerült a figyelmet felkeltenie, a nemzetközi figyelmet is, és nem csupán Frankel személye miatt. 1874 áprilisában a monarchia magyarországi területén ülésezik az osztrák szociáldemokraták első kongresszusa. Bécsben ugyanis betiltották a rendezvényt, ezért választották a burgenlandi Neudörföt, azaz Lajtaszentmiklóst, ahol nem az osztrák gyülekezési jog előírásai voltak érvényesek, hanem az ilyen esetekre még fel nem készült magyar hatóságok meg sem értették a rendezvény horderejét. Minden esetre a kongresszusi határozatnak a pártsajtóval foglalkozó részében az ajánlott lapok között említi az Arbeiter Wochen Chronikot is.
Az időben előretekintve talán itt a helye annak, hogy jelezzük: az osztrák és a magyar pártsajtó között a szoros együttműködés a XX. században, a harmincas évekig megmarad. A Népszava számára az osztrák központi pártlap, az Arbeiter Zeitung amolyan káderiskola és egyszersmind példakép volt, amint a szociáldemokrata mozgalom ideológiáját Magyarországon az osztrák pártnak, a magyarnál jóval fejlettebb ilyen irányú tevékenysége határozta meg. Az együttműködéshez az is hozzátartozott, hogy a Népszava sűrűn vett át cikkeket az Arbeiter Zeitungból, illetve ez utóbbi szerzői, köztük olyan nemzetközi tekintélyek, mint Karl Kautsky, vagy Otto Bauer, Victor Adler akár eredeti írásokkal is szerepeltek a budapesti pártlap hasábjain. Az is arra a korra és a magyar szociáldemokrata újságírás helyzetére jellemző, hogy viszont a magyarok rendszerint kétnyelvűek voltak, tehát ugyancsak szerepelhettek és szerepeltek is eredeti cikkekkel, tanulmányokkal az osztrák és a német orgánumokban. A Népszavának egyik kiemelkedő tehetségű munkatársa, Kunfi Zsigmond pedig, amikor a Tanácsköztársaság leverése után emigrációba kényszerült, az Arbeiter Zeitung, illetve a Der Kampf vezető munkatársaként jelentős szerepet játszott az ausztriai politikai életben. Miközben tevékenyen szervezi a magyar munkásmozgalmi emigráció egyik legfontosabb szervezetét, a Világosság-kört. Ez az egyesület különben sokszor bírálja a húszas évek elején a Horthy-rendszerrel szemben – szerintük – nem eléggé kritikus Népszava gyakorlatát.
Visszatérve a XIX. század hetvenes éveibe, a Munkás Heti Krónika, illetve a német változata szerkesztésében, természetesen, tükröződtek mindazok a viták, amelyek Külföldi Viktor, illetve Frankel Leó és híveik között zajlottak. Ez az egyre komolyabb méreteket öltő vita végül is nemcsak pártszakadáshoz vezetett, hanem Külföldi, elvtársaival együtt, kiszorult a korábbi lap irányításából. 1877 februárjában Frankel Leó lesz a Munkás Heti Krónika szerkesztője (egyébként – magyar nyelvtudásának hézagai miatt – inkább a német kiadás szerzői közé tartozott), Külföldit pedig nemcsak a szerkesztőségből, hanem a mozgalomból is eltávolítják. Vitájuk lényege tömören is összegezhető: Frankel szociáldemokrata ideológiával, politikai pártot akart szervezni, az Internacionálé intenciói szerint, természetesen marxista ideológiával, míg Külföldi álláspontja az volt, hogy egy munkásokat tömörítő pártban nem feltétlenül szükséges a világnézet és a politikai egység hangsúlyozása. Külföldi tehát a Táncsics-féle hagyomány módosított folytatására törekedett, Frankel pedig egy modern munkáspárt létrehozását tűzte ki célként.
A nézeteltérések és viták eredményeként Külföldi Viktor új lapot alapít. Ez is két nyelven jelenik meg, noha egyre inkább tapasztalható, hogy a munkásság körében a német nyelv uralkodó helyzetét felváltja a magyar nyelv használata. Különben a budapesti (vagy pozsonyi, kassai, nagyváradi) sajtóvilágban sokáig megmarad a kétnyelvűség, sőt a többnyelvűség. A sajtó erejét a nemzeti öntudatra ébredő nemzetiségek politikusai is felhasználják. Nacionalista, nemzetébresztő célokkal, vagy éppen az egységes monarchia, Bécsből pénzelt ideájának híveként. Ez a helyzet a munkássajtót is jellemezte. És nem csupán világnézeti különbség volt a polgári sajtó és a munkássajtó között. Az előbbi világban megjelenik az az újságíró, szerkesztő, akinek ez a foglalkozása – a hivatása, megélhetési forrása. Ez a mesterségbeli ismeretek széles körére is hatott. A munkássajtóban elképzelhetetlen volt – anyagi lehetőségek híján. Ezeket a lapokat – mai kifejezéssel élve – műkedvelők írják, a rendes foglalkozásuk után maradt szabadidejükben.
Ez a körülmény, például a sajtó e részének híranyagának szegényességében is tükröződött. Véleményeket, álláspontokat közölnek és nem, vagy alig híreket. Ez sokáig jellemző lesz a Népszavára is, amely már címként is jelentkezik a kiegyezés utáni magyarországi politikai világban.
Mert az új „szociáldemokratikus közlöny” címe: Népszava, a németé: Volkstimme. Egyelőre hetenként jelennek meg. 1877 május közepét mutatja a naptár. A szerkesztő nem tagadja, hogy a lap jellege ellenzéki, de leszögezi: „a munkáspárt ellenzéke csak a párt beligazgatása (s nem elveire és czéljaira) nézve „ellenzék”…”
Ez már a szociáldemokrácia toleranciaképességére utaló, bárha akkor taktikai célú megjegyzés volt. A szociáldemokrácia és ezért a Népszava, nem kizárólagosságra törekedett. A kizárás eszméje és gyakorlata vele szemben létezett. A Népszava (és elődei) éppen a baloldali ellenzéki egységen belüli tágkeblűség elkötelezettjei voltak.
Harcok Adyval – Adyért
A Népszava (és német nyelvű testvérlapja) alapvetően a mozgalom igényeit elégítette ki: a szakszervezetek és a párt híreit közölte, többre nem is nagyon futotta annak a négy-öt munkatársnak az erejéből, akiket a szerkesztőség foglalkoztatni tudott, és, bizony, többnyire ők sem hivatásos és képzett hírlapírók voltak, hanem egyszersmind a pártvezetőség alkalmazottjai. Önképzéssel szerezték műveltségüket, s inkább agitátorok voltak mint olyan szerkesztők, akik az akkor, a múlt századfordulón már létező polgári sajtó főállású munkatársaival versenybe szállni képesek lehettek volna. És hogy milyen körülmények között képezhették önmagukat a roppant szerény tudást nyújtó népiskola négy-hat osztályának elvégzése után, inasként, vagy már iparossegédként, arra jellemző az a történet, amelyet a Népszava egyik munkatársa említett meg emlékezéseiben. Már asztalossegéd, de béréből rendes albérletre nem telik, tehát ágyrajáróként, éjszakánként egy utcai gázlámpának az ablakon beszűrődő fénye mellett böngészte szótárral egy Jókai-regény német fordítását. Később ugyanilyen módszerrel sajátította el az angol nyelvet is. Kapcsolatot tartottak az európai szociáldemokráciával, sőt annak baloldali szakadáraival. Buchinger Manó jegyezte fel a Találkozásom Európa szocialista vezetőivel azt a jelenetet, amikor, valamikor a tizes években Trockij (az akkor még nem bolsevik, de mindenképpen a szélsőségekre hajlamos orosz szocdem vezető) felkereste őt és mélyreható, de nem egyetértő beszélgetést folytattak. A nézetbeli különbözőség magva az volt, hogy Trockij túlságosan türelmetlen, diktatórikus hajlamokkal megáldott személyiség volt, amit az is bizonyít, hogy nagyjából ezidőtájt Trockij bécsi lakásának albérlője, Ilja Ehrenburg emlékezéseinek cenzúrázatlan szövege is igazol: az ifjú púrtmunkás-Ehrenburg azért hagyja ott a lakást, mert nem tudta elviselni a főbérlő megfellebbezhetetlen ítéleteit.
A német szociáldemokrácia híres jelszava volt: „A hatalom – tudás. A tudás – hatalom!”. Az idősebbik Karl Liebnecht által megfogalmazott tétel irányította a munkásmozgalmat és növelte az igényt a párt kiadványaival, tehát a Népszavával szemben is. Későbbi állapotot örökít meg a XX. század egyik legkiválóbb szépírója, Sinkó Ervin, amikor leírja, hogy mi lelkesítette őt, a fiatal és zsidó származású gimnazistát, amikor a szabadkai munkásotthonba került és Népszava-olvasó lett. „A munkásotthonban senki nem törődött fajjal, felekezettel, nemzetiséggel, magyar, szerb, német munkások ültek együtt… Ők találtak nekem munkát. A föld nélküli parasztok közül sokan szerettek volna írni-olvasni megtanulni, s azonkívül – mondták – kellene valaki, aki a különböző szakmák könyvtárait rendben tartva tudjon az elvtársaknak az ő műveltségi fokuknak megfelelő könyveket ajánlani…” – írta ezt Sinkó 1935-ben és vallomása, A bíró előtt címmel, amelynek az volt a hivatása, hogy megmagyarázza a magyar fejlődést a párizsi Europe oldalain jelent meg, hitelesen állíthatóan: az egész akkori európai értelmiség figyelmét felkeltve.
Ezt a közeget érzékeltetni kell, ha érteni kívánjuk a Népszava fejlődéstörténetét. Weltner Jakabot idézem, aki később Garami Ernő mellett és után a lap egyik vezető munkatársa és szerkesztője, és a Milljók egy miatt címmel, 1927-ben kiadott memoárjában ekként emlékezik vissza arra, hogy miként lett a pártközlönyből végre, másfél évtizednyi küszködés után – újság. „Az üldöztetések viharaiban megedződött és megerősödött szocialista mozgalom egyre nagyobb politikai jelentőségre emelkedett. A hetenként háromszor megjelenő Népszava nem bizonyult elég erős fegyvernek. Valamennyien éreztük, hogy csak akkor vihetjük megfelelő eredménnyel előbbre a mozgalmat, ha napilappal rendelkezünk…” A napilap megalapításának mindenekelőtt anyagi akadályai voltak. Előfizetőket toboroznak (az ilyen akciók 1945 előtt még majd sokszor előfordulnak a lap történetében), viszont a potenciális olvasók anyagi viszonyai a szerényebbnél is szerényebbek. Az eredetileg tervezett (vagy inkább csupán megálmodott) ötvenezer előfizető helyett alig nyolcezren tudják kifizetni a szükséges havi két koronát. Azonban a szerencse melléjük pártol. Egy félig-meddig tönkrement nyomdát tudnak vásárolni, ráadásul hitelbe. Ez tette lehetővé, hogy 1905. április elsején a napilap első száma napvilágot láthasson. (A nyomda története külön téma, de ebből annyi idetartozik, hogy a Világosság nyomda, amely hosszú ideig az egyik legszínvonalasabb lap- és könyvelőállító műhely sokszor „kisegítette” a lapot – és a pártot – a sűrűn előforduló pénzzavarból.
Még 1945 után is, amikor már a Népszava majdnem hivatalos orgánum – a kiadóhivatal hatalmas összegekkel tartozik a nyomdának. Egyébként a nyomda színvonalára jellemző volt az a felhívás, amely az 1945 előtti időben gyakran volt olvasható a Népszavában: aki sajtóhibát talál az adott lappéldányban, annak a kiadóhivatalban visszatérítik a példány árát. Ilyen ajánlást – ismerve és újra hangsúlyozva a Népszava anyagi helyzetét – csak az a nyomda tehetett, amelyik biztos volt a minőségi munkájában.)
Weltner Jakab emlékezik: „A saját üzemben nem kellett attól félni, hogy valamilyen kapitalista politikai szempontokból megakasztja a lap pontos megjelenését. Nem kellett attól félni – amit idegen nyomdánál föltétlenül megkíséreltek volna – hogy a kormány befolyást gyakoroljon a nyomdatulajdonosra, s ilyen módon elősegítse a lap elpusztítását. De mindezektől függetlenül, a nyomdavállalat nagy fölöslegekkel dolgozott és több esztendeig annyit hitelt nyújtott a lapnak amennyire szüksége volt.”
A kormány Népszava-gyilkos szándéka nem volt puszta feltételezés. 1905 előtt is ugyancsak sűrűn tapasztalhatták azt az adminisztratív nyomást, amely a viszonylag alacsony példányszámú orgánummal szemben (1900 táján a Népszava példányszáma, a Volkstimmével együtt 13-14 ezer volt) hetente, naponta tapasztalhattak. Olyan cselekhez kellett folyamodni, hogy az ideiglenesen betiltott Népszava helyett hetente más és más címmel adják ki a párt hivatalos lapját. Az ekkor alkalmazott címek közül kettő később is használatos lesz: a Népakarat címet 1956 októbere után használja rövid ideig a Népszava, a Népszabadság címet pedig ugyancsak 1956-tól a Szabad Nép utódlapja őrzi a mai napig.
A lap belső fejlődése nem volt és nem is lehetett zökkenőmentes, sőt fájdalmas konfliktusokkal terhes éveket élnek a XX. század első másfél évtizedében. A legkomolyabb vitát az váltotta ki, hogy a Népszava maradjon-e egyszerű pártközlöny, vagy pedig munkatársi és olvasói táborát szélesítve, kitörve abból az elszigeteltségből, amelyben a szociáldemokrácia általában leledzett Magyarországon (eltérően az ausztriai állapotoktól, ahol a testvérpárt már a parlamentben is jelen volt, és ezzel még a császári udvarnak, az uralkodóháznak is, utálkozva bár, de számolnia kellett) – keresse a szövetségeseket a polgárság, mi több a nemzeti függetlenség akár konzervatív harcosai között. Azokkal, akik az ország polgári, európai fejlődését tűzték ki elérendő célként, s e cél eléréséhez az általános, titkos és egyenlő választójog követelése ugyanúgy hozzátartozott, mint a munkásság (és lassan-lassan az agrárproletariátus) szociális igényeinek az akkori európai normákhoz való igazítása, illetve a monarchia-beli Magyarország gyalázatos nemzetiségi elnyomatása, az erőszakos magyarosításnak Apponyi Albert nevéhez fűződő csendőr-módszerei elleni tiltakozás.
Garami Ernő eredeti foglalkozása szerint műszerész volt és 1898 és 1918 novembere között a Népszava főszerkesztője. Ebben az időszakban valószínűleg a szociáldemokráciának az a vezető személyisége, aki – nem kétséges, hogy részben németországi és ausztriai példákat is követve – arra törekedett, hogy a Népszava, illetve a párt szövetségre lépjen a progresszív politikai erőkkel és lehetőleg minél nagyobb számban nyerje el a polgári értelmiség rokonszenvét, támogatását. Tekintélyét jellemzi, hogy gróf Andrássy Gyula elképzelhetőnek tartotta, hogy az ő személyében a szociáldemokráciának akár parlamenti képviselője is lehessen; a szocializmus, akár az ausztro-marxizmus eszméit kifejezetten károsnak és nemzetrombolónak minősítő Apponyi Albert fontosnak tartotta, hogy Garamival állandó párbeszédet folytasson. Ezek voltak a politikai ellenfelek, vagy inkább: ellenségek. Ám Garami tekintélyének igazi forrása, hogy a szociáldemokrácia, illetve a Népszava támogatását biztosította a teljes magyarországi progressziónak. A Népszava kitört elszigeteltségéből és társa, egyenrangú partnere lesz az olyan tekintélyes polgári orgánumoknak, mint a Világ, vagy a Budapesti Napló. Az induló Nyugat, vagy a Jászi Oszkár neve által fémjelzett Huszadik Század fegyverbarátként tartja számon a Népszavát a feudalizmus elleni küzdelemben.
Jelezte a törekvés megvalósulási fokát, hogy a Népszava szerkesztőségében a korábbi pártmunkások mellett olyan értelmiségiek jelennek meg, mi több, szerepük egyre inkább meghatározó lesz, mint amilyenek Szabó Ervin, Kunfi Zsigmond, vagy Révész Béla voltak. Szabó Ervin, noha elégséges oka volt arra, hogy a szociáldemokrata párt hivatalos vonalával többször is vitába szálljon, a lap állandó munkatársai közé tartozott, Kunfi Zsigmond pedig az oly sokak által biztos álomként kezelt temesvári állami gimnáziumi állását cserélte fel a Népszava és a párt elméleti folyóirata, a Szocializmus szerkesztőjének felettébb bizonytalan egzisztenciájára. (Egyáltalán nem mellesleg: a szociáldemokráciától távoli polgári sajtó is Apponyi miniszter ellenében Kunfit, a kiváló tanárt védte.)
1908. augusztus 9-én jelent meg a Népszavában Ady Endre cikke A legszomorúbb állatok címmel. Ady nem először és nem utoljára jelentkezik a szociáldemokrata sajtóban, illetve a Népszavában. Ezt a rövid jegyzetét azért idézem, mert Ady világosan felismerte, hogy az új nagyvárosi sajtó milyen veszedelmeket hoz a szakmára is. Ady a bértollnokok ellen támad: „Ők a legszomorúbb állatok ma, ezek a rosszul táplált, szegény, szennyes sajtócsahosok. A maguk kis kenyeréért, sokszor lázadozva, önmagukat utálva – írniok kell. Irniok azok ellen, akik egész lelküket-testüket az emberi jobbulás akarásából viszik a polgári vágóhídra. Az ember bizonyosan megérti, hogy a feudálisabb társadalmakban a különben sokszor az újságírónál is szennyesebb gentleman miért utálja úgy az újságírót.” Ady franciaországi példára hivatkozik, de aligha kétséges, hogy a magyarországi állapotokra céloz. Ady azt szerette volna, ha közéleti erkölcs – és ennek szerves részeként a sajtó erkölcse – a polgári demokrácia kódexe szerint alakul.
Tévedünk azonban, ha feltételezzük, hogy Ady a Népszava köznapi fogalmazásában szereplő burzsoázia-ellenességet akarta volna meglovagolni. Hiszen ebben az esetben nem lett volna különb az általa annyira megvetett „perc-emberkéknél”. Ady a becsületes álláspontot kérte számon – a Népszaván is. Hiszen tudta, vagy csak sejtette, hogy a Népszava kiállása mellette, a Nyugattal, a Világgal, a Budapesti Naplóval párhuzamosan, a modern társadalomszemlélet mellett korántsem keltett osztatlan rokonszenvet sem a pártban, sem a szerkesztőségben. Nem kellett sokáig várnia, amikor olvashatták is a Népszava oldalain az addigi „hivatalos pártköltő”, Csizmadia Sándor tárcáját. „Mert van most egy egészen új irodalmi irány – írta a sértett és pozícióját féltő, a tudatlanságra apelláló dilettáns poéta. – Követői hangosak, türelmetlenek és mindenekfölött büszkék. Módszerük, hogy szörnyű nehéznek lássék, ami pehelynél is könnyebb, súlynak az üresség, mélységnek az értelmetlenség és szocializmusnak – a vörösség. Ennek a költészetnek az erőssége a szimbólum...” Csizmadia még paródiát is költ, persze nem Karinthy Frigyes szintjén: „Elindul az Egér a Bazilikából,/ Ából, bából, li, likából,/ A feje tűz, a füle láng, a Szőre foszfor,/ Vas, lőcs, szekér, durr, sokszor, sokszor./ Tim, tim tam, tam, tam, tam,/ Piros egér van, van, van…” A Népszava olvasóinak, akik azért az irodalmi belharcokban nem feltétlenül voltak jártasak, s főleg érdekeltek, azonnal rá kellett jönniük, hogy Adyról van szó, a Nyugatról van szó, az új irodalomról, az új világlátásról van szó. A Népszava kulturális közleményeinek akkori gazdája, Bresztovszky Ernő és a lap tényleges irányítója, Weltner Jakab („Szerkesztő úr, Jakab,/ Kitörjük a nyakad…” – énekelték róla vagy tíz évvel később Horthy különítményes tiszti banditái) azonnal felismerték, hogy nem Adynak van szüksége a Népszavára, hanem inkább a Népszavának Adyra. Bresztovszky Ernő válaszában – egyebek között – ezt olvashatjuk és ennek elvi jelentősége volt: „A magyarországi szociáldemokráciának nem szabad cserbenhagynia a szépirodalomban sem a haladást. Vigyázzunk, mert ha csak egyetlen területen kiderül, hogy a haladásnak, a proletárérdekkel mindig egyező haladásnak nem vagyunk merészen újító barátai, az veszélyes lehet. Nagyon veszélyes. Számunkra, éppen a mi számunkra nincs megállás sem az irodalomban, sem egyebütt. Nekünk nem szabad a rokkantak keserűségével néznünk az ép erővel haladókat, mert elsodródunk, eltipornak és magunk is megrokkanunk. A mi helyünk elől van: a haladás élén.”
Bresztovszky Ernő a lényeget fogalmazta meg: azt ismerte fel, hogy Ady és a Nyugat, ugyanúgy, mint a társadalomtudományokban a Huszadik Század egy új, valóban demokratikus Magyarország akarását jelenti. Nemcsak irodalmi forradalmat, hanem a feudalizmus, az évszázados történelmi lemaradás eltörlését. (Talán ma már dehonesztálóan hangozhat egyesek számára, de Bresztovszky fordította magyarra az Internacionálét is.)
Mindenki tudta, hogy ez a konfliktus csupán látszatra irodalmi ügy. A szociáldemokrata pártvezetés is, amely szinte napi felügyelet alatt tartotta a lapot. Ezért 1909. február 3-án tartott ülésén határozatot is hozott ebben az ügyben. A munkásmozgalom világtörténetében valószínűleg ez az első olyan eset, hogy pártállásfoglalás született irodalmi vitában. (Sok-sok gyászos dolgot megúszhattunk volna, ha méltatlan utódok ennek a határozatnak a szellemét követik.)
A határozat legfontosabb megállapítását idézem: „A pártvezetőség nem tartja sem helyesnek, sem szükségesnek, hogy mint testület beleszóljon irodalmi áramlatok vitájába és akár az egyik, akár a másik irányban állást foglaljon… A vita összes résztvevőinek, s így a Népszava szerkesztőségi tagjainak is a legteljesebb gondolatszabadságot kívánja biztosítani a pártvezetőség. A pártvezetőség elismeri, hogy a Népszava szellemi tartalmának összeállítása a szerkesztőség joga és kötelessége.”
Négy nappal később, 1909. február 7-én jelenik meg a Népszavában Ady válasza: Küldöm a frigy-ládát című verse: „Szívem küldöm, ez ó frigy-ládát/ S kívánok harcos, jó napot,/ Véreim, ti dübörgő ezrek,/ Tagadjatok meg, mégis-mégis/ Én a tiétek vagyok./ Kötésünket a Sors akarta,/ Nem érdem, nem bűn, nem erény,/ Nem szükség, de nem is ravaszság:/ Helóta nép, helóta költő./ Találkoztunk ti meg én.”
Szerkesztőség, lap ennél megtisztelőbb vallomást a magyar irodalomban és a magyar történelem folyamán nem kapott.
És a Népszava meg akart és meg is tudott felelni ennek a bizalomnak. Hosszú lenne a névsor, ha a szerzői gárdát elősorolnám. Kosztolányi Dezső, Kaffka Margit, Nagy Lajos neve is e névsor része lenne. És külön kiemelendő, hogy a Népszava (nem csupán a napilap, hanem a kiadóvállalat, amely sokáig, mint a „Népszava könyvkereskedése” szerepel a kiadványokon, de a munkatársi gárda azonos a lap szerzőivel) a kortárs világirodalom élvonalát is az elsők között terjeszti Magyarországon. Anatole France-t, például, Kunfi Zsigmond fordította, de Makszim Gorkij, vagy Emile Zola hazai népszerűségének forrása is itt található.
A Népszava ilyen állapotban kerül abba a történelmi viharba, amely 1914-ben kezdődött.
A főszerkesztőt megölték
„Rettentő veszedelmek” eljövetelét jósolta a Népszava 1914. július 25-én, amikor a monarchia belgrádi követe átnyújtotta a szerb kormánynak azt a jegyzéket, amely teljesíthetetlen feltételeivel, félreérthetetlenné tette: a világháború immár elkerülhetetlen. A következő napon egész oldalas szalagcím közli: „Nem akarunk háborút!” És a vezércikk leszögezi: „Ma a szociáldemokrácia hang az egyetlen az országban, amely még az utolsó pillanatban is tiltakozását kiáltja ki a háború ellen”.
Itt csupán annak jelzésére van terem, hogy a lap – egy-két valóban kivételnek tekinthető megnyilvánulást leszámítva – a világégés négy esztendeje alatt háborúellenes hangvételben közli a frontok híreit, módot talál arra, hogy főként a nemzetközi szociáldemokrácia, például a zimmerwaldi értekezlet, békeóhajtásait is közölje. Mindezt a háborús cenzúra rendkívül rigorózus előírásai dacára. A Népszava a hatalom által újra erősen üldözött újság lett. Olyan mértékben, amely a munkásmozgalom kezdeteinek nyomorúságos viszonyaira emlékeztetett. És érdemes arra is ráirányítani a figyelmet, hogy a lap újra többé-kevésbé elszigetelt helyzetbe került. 1914 előtt már a polgári demokratikus sajtó fegyvertársként fogadta el a pártlapot, a háború alatt viszont a polgári sajtó nacionalista álláspontot foglalt el (tisztelet a kivételnek, mert ezért erre is volt példa, elsőrendűen a Világ oldalain) és ez a „hurrá hazafiság”, a monarchia, illetve a központi hatalmak győzelmébe vetett vakhit teljesen idegen volt a Népszavától. Annál inkább, mivel munkatársai közül többen, például Weltner Jakab, Buchinger Manó rendszeresen részt vesznek a háborúellenes megmozdulásokban és már a háború kitörés előtt elkötelezték magukat gróf Károlyi Mihály politikája mellett.
Az őszirózsás forradalom, 1918 októberében megint kivételes helyzetet teremtett a Népszava szerkesztősége számára. Egyetlen pillanatig sem lehetett kétséges a forradalom támogatása, az igazságos béke követelése, amelyet összekötöttek a magyarországi nemzetiségiek önrendelkezési jogáért folytatott kampánnyal, hiszen ekkor még az a hiedelem élt a forradalom vezetőiben, hogy elegendő lesz az autonómia megadása és nem kerül sor a történelmi ország feldarabolására. Viszont gyengült a szerkesztőség, hiszen a főszerkesztő, Garami Ernő és az egyik vezető munkatárs, Kunfi Zsigmond a Károlyi-kormány miniszterei lettek (a lap élére ekkor került Weltner Jakab), tehát a Népszava több évtizedes ellenzéki hagyománnyal a háta mögött – kormánypárti orgánummá lett. Nem lényegtelen változást hozott a kommunista párt, illetve sajtójának, mindenek előtt a Vörös Újságnak a megjelenése. Azért is, mert a kommunista párt vezetőinek jó része a szociáldemokrácia soraiból került kik, köztük a Népszava egykori munkatársaiból, másrészt az a radikális hangvétel, amely természetszerűen jellemezte a lap cikkeinek hangvételét – immár a Vörös Újság sajátja lett. A Tanácsköztársaság kikiáltása után pedig úgy alakult a két lap viszonya, hogy a Népszava az immár egyesült kommunista-szociáldemokrata párt reggeli, a Vörös Újság pedig a délutáni közlönye lett. Érzékelhető szembenállással – a pártbeli előírások és a bolsevik párttagok, pártvezetők ellenére. A Népszavát és Weltnert gyakran vádolják a szélsőbalról opportunizmussal, árulással, amikor a törvényesség, a forradalmi törvényesség betartását kéri számon.
A forradalmak leverése, illetve a Tanácsköztársaság bukása után a szociáldemokrata párt újra önálló politikai erő és a Népszava pedig a központi pártlap. Azonban vezető munkatársai közül sokan emigrációba kényszerülnek, azoknak pedig, akik vállalták az otthonmaradás kockázatát, a szó szoros értelmében: halálos veszélyekkel kellett szembenézniük. Külföldre menekült Weltner is, akinek helyét a lap élén Somogyi Béla foglalja el. Ez ekkor ötven esztendős, eredetileg tanító, a pártvezetés második vonalába tartozott, noha a Károlyi-kormányban közoktatásügyi államtitkárként vett részt. A kommün idején viszont élesen bírálta – és ez sem volt éppen veszélytelen – a vörös terrort és – ahogyan életrajzírója, Népszava-beli munkatársa, Révész Mihály írta: „vissza kívánta vezetni a munkásokat a demokratikus szocializmus útjára”. Ez a törekvése, persze, nem valósulhatott meg, de ettől a ténytől teljesen függetlenül, az ellenforradalom és Horthy táborában a legcsekélyebb rokonszenvet sem ébresztette a személye iránt. Az pedig veszett dühöt támasztott az úgynevezett Nemzeti Hadsereg és fővezére, Horthy Miklós körében, hogy a Népszava és személyesen Somogyi Béla naponta közöltek leleplező cikkeket a fehérterror kegyetlenkedéseiről. (Néhány nagyon bátor polgári hírlapíró, például Fényes László a bíróság előtt, amikor gróf Tisza István meggyilkolására való felbujtással vádolták, és kevésbé veszélyeztetett, de azért biztonságosnak sem minősíthető helyzetben a bécsi magyar emigráns sajtó követi a Népszava példáját.)
A légkör különösen feszültté lett a Népszava körül, amikor – a román megszálló hadsereg kivonulása után, de a románok hozzájárulásával – 1919 novemberében Horthy, a tiszti különítmények élén bevonul Budapestre és kijelentette: „A magyar nemzet szerette Budapestet és el is kényeztette, mégis az utóbbi időben ez a város lett a veszte. Most, itt a Duna partján, tetemre hívom a magyar fővárost…” Ez a semmi biztatóval nem kecsegtető fenyegetés, természetesen, a szociáldemokratákra, a liberális polgárokra és a zsidókra vonatkozott, elsőrendű célpontként pedig a Népszavára. Két hét sem múlik el a „fővezér” szózata után, amikor 1919. december 7-én szétverik a Népszava szerkesztőségét, illetve nyomdáját és feldúlják a polgári Az Est („zsidó újság”) kiadóhivatalát. Ez volt az első komoly figyelmeztetés. Egy hónap múlva, 1920. január 16-án az Ostenburg-különítmény tisztjei brutálisan meggyilkolják Cservenka Miklóst, aki a szociáldemokrata párt panaszirodáját vezette. Ez volt a második komoly figyelmeztetés.
Somogyi Béla ekkor már nem lakik otthon (pontosabban szólván már nem volt otthona, mert abból családjával együtt kilakoltatták), hanem a Népszava Conti utcai szerkesztőségéhez közel, egy panzióban talált szállást. Éjszaka, a lapzárta után nem is mer egyedül az utcára menni, hanem a lap egyik fiatal munkatársa, a nemrég Kassáról érkezett Bacsó Béla kíséri, amolyan önkéntes testőrként, magától értetődik: fegyvertelenül. Somogyi fenyegető névtelen leveleket kap, az egyiknek az aláírása „a tényleges tisztek”, Horthy pedig kijelentette egy Gellért szálló-beli vacsorán hűséges tisztjei előtt, hogy Somogyit meg kell büntetni. 1920. február 17-én éjszaka néhány különítményes tiszt megtámadja a hazatérő Somogyit és Bacsót, megkínozzák, majd meggyilkolják őket, holttestüket pedig a Dunába dobják. Az egyik tisztet Kovarcz Emilnek hívták, ő majd Szálasi Ferenc környezetében tűnik fel. A rendőrség gyorsan kideríti a gyilkosok kilétét, de – természetesen – büntetlenek maradtak, éppen úgy, mint húsz évvel később hiába derítették ki az újvidéki „hideg napok” tetteseit – azokat sem vonták érdemben felelősségre. A rendkívüli állapotokkal dacolva február 22-én, százezres munkástömeg vett részt a két mártír temetésén. A magyar történelem, s ezen belül a sajtó históriája bővelkedik a tragikus eseményekben. Somogyi Béla esete azonban még ebben a szomorú krónikában is egyedülálló: ő ebben a korszakban az egyetlen magyar főszerkesztő, aki azért lett politikai gyilkosság áldozata, mert hűségesen képviselte elveit.
Hét nappal a temetés után legalizálódik Horthy Miklós „fővezér” hatalomgyakorlása. A nemzetgyűlés – a különítményes tisztek aktív közreműködésével – a Magyar Királyság kormányzójává választja. Ez a tény nem tartozik szorosan a Népszava történetéhez. Az a cikk viszont feltétlenül, amely 1920. március 2-án jelent meg és szerzője Vanczák János volt, aki Somogyi Bélát követte a lap vezetőjeként. Ebben a cikkben Vanczák a párt nevében „békekötésre nyújtotta a magyar munkás kérges tenyerét”, majd ezzel a mondattal zárult: „Nagyméltóságod bölcsességére bízzuk, hogy megragadja-e az Ön felé nyújtott kezet, vagy azt, mint méltatlant, visszautasítja”. A cikk óriási felháborodást váltott ki a hazai olvasók körében éppenúgy, mint az emigrációban élő szociáldemokrata és polgári politikusok között. A legtöbben Somogyi Béla emléke meggyalázásának tekintették. Vanczák tollát kétségtelenül a félelem irányította és ne tagadjuk: volt is mitől félnie. Személy szerint is és okkal tartott attól, hogy a főszerkesztő meggyilkolása után akár a lapot is megölhetik. Ez azonban csak az egyik lehetséges magyarázat.
A Népszava következő negyedszázada a Horthy-rendszerben telik le. Abban a társadalomban, amelyet Bibó István tömören ekként jellemzett: „A Horthy-rendszer indulásakor és befejezésekor félfasiszta rendszer volt, a közbülső konszolidációs időben pedig konzervatív rendőrállam. Ez a megkülönböztetés valóban fontos, és voltak ennek a konzervatív rendőrállamnak olyan pillanatai, Teleki és Kállay alatt, amikor úgy látszott, hogy neki tud indulni egy Németországtól elegendően eltávolodó külpolitikának. Ez a kísérlet azonban végül elhatározottság hiánya miatt nem sikerült.”
Ehhez a pontos analízishez azonban hozzátehetjük, hogy ez a rendszer soha, még a végveszély pillanataiban sem akarta, vagy tudta elfogadni ezt a „kérges tenyeret”, amelyet Vanczák felajánlott és a Népszavára pedig az vonatkozott: a lapot szükséges rossznak tekintették, amelyet a nyugati közvélemény reagálásától tartva betiltani ugyan nem mertek, de minden olyan eszközzel, amely egy „konzervatív rendőrállam” rendelkezésére állt – ellehetetleníteni próbáltak.
Az első másfél évtizedet az új rendben az állandó küzdelem jelzi a talponmaradásért. A szociáldemokrata pártvezetés, Peyer Károllyal az élén ugyan megkötötte gróf Bethlen István miniszterelnökkel azt a híres paktumot, amely korlátozott mértékben lehetővé tette a szocialista és szakszervezeti szervezetek munkáját, elérte az internáltak tízezreinek szabadonbocsátását, de az ügyészségi zaklatások állandó Damoklész-kardként lebegtek a Népszava felett. Egyébként az 1921 decemberében megkötött paktum – szenvedélyes pártbeli viták után éppen a Népszavában jelenik meg 1923 szilveszterén. Előtte, még április 29. és május 5. között betiltják a Népszava megjelenését, majd pedig november 30-án a belügyminiszter megvonta a lap utcai árusításának jogát. Ez is mutatta, hogy az érvényben lévő megállapodást a kormány milyen csekély mértékben tartotta irányadónak, ha a Népszaváról volt szó. Az ideiglenes betiltások, az utcai árusítás jogának megvonása később is az egymást váltó kormányok rendes gyakorlatához tartoztak, ezen a módon akarták „rendre inteni” a lapot, pedig annak szóhasználata, stílusa – az állandó fenyegetettség állapotában – jóval enyhébb, mint az I. világháború előtt. Izgatás, vagy éppen kormányzósértés vádjával indított sajtóperekben kézbesített idézések pedig naponta érkeztek a Népszavához.
És a veszély nem csupán a formaságokra nagy hangsúlyt helyező hivatalosság részéről érkezett, hanem a különböző, immár az utcán politizáló jobboldali és szélsőjobboldali szervezetek az ököljogot óhajtották a baloldal ellen érvényesíteni. Jellemző a lélektani helyzetre, amit 1930-ból az akkor 22 éves pékmunkás, Marosán György jegyzett fel emlékirataiban: „A tüntető munkásokkal szemben felvonultatják az egyetemi diákságot – főképpen a műegyetemistákat és a szentimréseket. Munkások és diákok verekedésétől hangos a Körút. Több kísérletet tettek a Népszava megtámadására, s ezért a munkásokból megszervezték a Népszava védelmét. Ebben az időben rendező gárdista voltam, és gyakran bent tartózkodtam a Conti utcai ház pincéjében. Ha dolgoztam, akkor fél éjszakán át, ha nem, akkor egész éjjel készenlétben voltam. Fegyverünk: kézbe álló vas- vagy fadorong és drótkötél…”
Ezeket a körülményeket semmikor sem szabad mellékesnek tekinteni, hiszen egy újságot nem légüres térben csinálnak, s még a terjesztés is visszahat a szerkesztésre, a terjesztés pedig szoros kapcsolatban állt a mozgalommal, a szakszervezetekkel. És még egy tény: a lapok terjesztését abban az időben a lapok kiadóhivatali szervezték, nem léteztek egységes terjesztő hálózatok. Az előfizetőkhöz is a kiadóhivatal juttatta el a lapot, tehát minden hírlapnak saját lapkihordókkal kellett rendelkeznie. A Népszava ebben a tekintetben egyszerre volt előnyös és ugyanakkor rendkívül hátrányos helyzetben. A kolportázs-jog (az utcai árusításnak ez volt a hivatalos elnevezése) sűrű megvonása eleve arra kényszerítette a kiadóhivatalt, hogy minél szilárdabb előfizetői bázissal rendelkezzen. A vidéki városokban, s főleg azokon a helyeken, ahol nem rendőrség működött (amely kénytelen-kelletlen betartott bizonyos jogrendet, kivált, ha a városi képviselőtestületben a szocdemek is jelen voltak), hanem a csendőrség volt élet és halál ura – a Népszava szerzőjének, előfizetőjének, vagy egyszerű vásárlójának lenni – a kakastollasok azonnali reakcióját vonta maga után. Mondjuk: Veres Pétert a balmazújvárosi csendőrök, mint már országosan ismert nevű írót, minden ceremónia nélkül, egyszerűen megverték a Népszavához fűződő kapcsolatai miatt, anélkül, hogy ennek a barbár cselekedetnek bármilyen következménye lett volna az elkövetők rovására.
A harmincas évekre azonban új generáció jelentkezik a Népszavánál. Az „újak” között a legelső helyen kell említeni Mónus Illés nevét. Az oroszországi pogromok elől menekült zsidó családból származott és a cipőfelsőrész-készítő szakmát tanulta ki. Bizonytalan társadalmi helyzetére jellemző, hogy csupán 1928-ban, negyvenkét éves korában sikerült magyar állampolgárságot kapnia, holott akkor már húsz éve politizál, újságot ír. (A viszonylagos biztonság nem sokáig tartott: a harmincas évek végén, a zsidótörvények újra másodrendűvé fokozzák le Mónust. 1939-től már nem viselhetett még pártfunkciót sem, a Népszava szerkesztői posztjáról is megfosztotta a törvények kényszere. 1944 novemberében aztán a nyilasok végeztek vele a Duna partján.) Mónus Illés – ugyancsak önképzés útján – a magyarországi szociáldemokrácia elsőrendű ideológusává nőtte ki magát és olyan lapszerkesztő lett (a Népszavánál, illetve az elméleti folyóiratnál, a Szocializmusnál), aki általános bizalmat és tiszteletet tudott maga és lapjai iránt kelteni. (A Népszava vezetői és munkatársai már az I. világháború előtt baráti kapcsolatokat ápoltak az irodalmi-társadalmi élet kiválóságaival. Fennmaradt, például, az a levelezőlap, amelyet Ady Endre küldött a pozsonyi törvényszéki fegyházba az államellenes izgatásért elítélt Weltnernek. A Simplon kávéház, a Népszínház utca és a Körút sarkán, a népszavások törzshelye volt és ott rendszeresen megjelentek a szellemi élet kiválóságai is. Mónus pedig a legszélesebb kapcsolatrendszert tartotta a liberális polgárság képviselőivel.) Mónus Illés a szocdem sajtó köré az I. világháború előtti korszak legszebb hagyományait folytatva szervezte a munkatársakat, sőt a vitapartnereket. József Attila és Radnóti Miklós lesznek a Népszava szerzői. A Szocializmus hasábjain Veres Péter és Fejtő Ferenc között szervez disputát. József Attila viszonya nem mindig volt felhőtlen és kritikátlan a Népszavával. Érdekes az a levele, amelynek kíséretében két műfordítását küldte el közlés végett 1932 decemberében: „Küldök itt két verset is, két fordítást. Az egyik, az Engelsé, a Sozialdemokratban jelent meg annak idején… A másik költemény Petr Bezrucé, aki igen nagy becsben áll a cseheknél… Ha ilyen fordításokkal nem kopogtatok hiába, szívesen küldök újabbakat. ‘Hiába’ – azért mondom ezt, mert maguknál nem nagyon becsülik a szocialista költőt…” Nem érdektelen, hogy a Népszava Engels versét nem közölte, viszont a cseh költő verse az 1932-es karácsonyi számban megjelent.
Mónus akaratához és személyes tekintélyéhez fűződik, hogy a Népszava újra a magyar nyelvű sajtó intellektuálisan meghatározó orgánumai közé tartozott. Közben, a napi munka taposómalmában Mónus – ez elkerülhetetlen volt – még mindig ragaszkodik a Népszava pártlap jellegéhez. Határozottan és egyértelműen antifasiszta, ugyanakkor – a nyugati szociáldemokrácia vezetőit követve – elítéli a sztálini önkényt is, amelyet a munkásmozgalom szörnyű tragédiájának tartott.
Újra egy világégés fenyegette a világot. A Népszava ugyanolyan felkészülten várta a tragédiát, mint 1914-ben. És a szerkesztőség tudatában volt annak is – az előző negyedszázad keserves tapasztalataival a háta mögött -, hogy életveszélyes feladatot vállalt.
A karácsonyi szám 1941-ben
Jelentős változások történnek a Népszava életében – ez is szorosan összefüggött a párt belső történéseivel. 1938 őszétől, nem utolsó sorban a hivatalosan „országgyarapításnak” nevezett első bécsi döntés hatására, a párton belül felerősödtek az olyan vélemények, hogy a pártnak – úgymond – „nemzeti” hangvételre kellene váltania. Néhány pártvezető, elsősorban a debreceni és a hódmezővásárhelyi pártszervezetek titkárai, még az antiszemitizmus csábításának is engedtek. Peyer Károly, úgyis, mint a párt, illetve a Szaktanács elnöke, Mónus Illés aktív támogatásával, kemény kézzel lép fel a lázadók ellen, világosan felismerve, hogy a háttérben a kormány által létrehozott sárga szakszervezet a Nemzeti Munkaközpont akarja meghódítani a baloldali, a szociáldemokráciához évtizedek óta kötődő szakszervezeteket. A lázadók egyik követelése az volt a Magyarországi Szociáldemokrata Párt nevét Magyar Szociáldemokrata Pártra változtassák. Az 1939. január 29-én megtartott XXXII. Kongresszus döntése szerint az új név Szociáldemokrata Párt lett. Egyszersmind elítélte Magyarország tervezett csatlakozását az antikomintern paktumhoz, bírálta, hogy a nácik által támogatott német nemzetiségi szervezet, az egyre gyorsabban fasizálódó Volksbund területen kívüli jogokat kapott és rámutatott a Harmadik Birodalom gazdasági terjeszkedésének veszélyére. És elvileg a leglényegesebb az antifasiszta harc szükségességének meghirdetése volt. A lázadók közül pedig kizárták a pártból Bresztovszky Edét, a Népszava kulturális rovatának vezetőjét, akinek pedig korábban jelentős érdemei voltak. Például az ő kapcsolatainak köszönhetően jelennek a lap hasábjain Gelléri Andor Endre novellái, Illyés Gyula, vagy a későbbiekben a nyilasokig lezüllő Erdélyi József versei. Bresztovszkynak, magától értetődően, távoznia kellett a Népszavától is, négy másik munkatárssal együtt.
Mónus, mint főszerkesztő, ezt a kényszer állapotot fiatalításra használta fel, egyszersmind arra is, hogy a lap kapcsolatot találjon az illegális kommunista párttal, a népfront-eszme jegyében. Ekkor lesz a lap belső munkatársa Kállai Gyula (az ötvenes évek elején Rákosi foglya, majd 1956 után a Nagy Imre-per egyik szervezője, majd miniszterelnök) és Losonczy Géza ( az ötvenes évek elején ugyancsak Rákosi foglya, majd 1956 után, a Nagy Imre-per elkészítése idején a börtönben megölték), akikről a szerkesztőségben mindenki tudta, hogy kommunisták. Ugyancsak ekkor lesz belső munkatárs, majd éjszakai szerkesztő Erdődy János, aki viszont meggyőződéses szociáldemokrata volt és marad.
Erdődy emlékezéseiben láttatóan írta le a szerkesztőség életét. „Furcsa hely volt a Conti utcai szerkesztőség. A lapcsinálás tekintetében két fontos különbség volt köztünk és a többi budapesti napilap között. Az egyik: a Népszava régi hagyományát tartani kellett, hogy egyetlen szöveg, még egy pár soros rendőri hír sem jelenhetett meg azonosan, vagyis a nyomdának adott minden sort át kellett diktálni. Ez azt jelentette, hogy a kötelező hivatalos közleményen kívül mindent újra írtunk, nem használhattuk a kőnyomatos hírügynökségek szövegeit. Naponta tehát tíz-tizenkét lapoldalnyi terjedelmű kéziratot kellett leadni. A másik különbség: mi voltunk a legkisebb létszámú budapesti szerkesztőség. A háború éveiben átlagosan tizenkét-tizenöt újságíró dolgozott ebben a szerkesztőségben, és ezt a számot is sokszor ritkította katonai szolgálat, betegség, riportra utazás…” (A sors nem kímélte Erdődyt sem: 1943-ban őt is behívják, „szerencsére” katonának és nem munkaszolgálatosnak, mint például Linhardt Antalt, a kiadóhivatal igazgatóját, akit mint a hírhedt 401-es különleges munkásszázad páriáját ölték meg a Don-kanyarban. Erdődy a frontra egy latin Horatius-kötetet visz magával, s önmaga lelki tartásának erősítésére, kezdi el fordítani az ókori klasszikust. Horatius összes lírai költeményei és az Ars poetica 1946-ban jelent meg. Ehhez a teljesítményhez hasonlítható Justus Pál egyik műve is. Justus a Népszava külső munkatársa volt, 1945 után pedig a Szocializmus főszerkesztője, majd a Rajk-per egyik vádlottja és elítéltje. Justus Pál Rákosi börtönében fordította le Shakespeare összes szonettjeit, amely persze csak 1956 után kerülhetett kiadásra.)
A szerkesztőség lehetőségeit behatárolta, hogy a Teleki-kormány 1939. szeptember 2-án, miniszterelnöki rendelettel bevezeti az előzetes cenzúra intézményét, amely az egész magyar sajtóban a Népszavát érinti a legérzékenyebben. Súlyos következményei voltak az 1938-as, illetve 1939-es két zsidótörvénynek (hivatalos elnevezése szerint: „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”), amelynek egyik következménye volt a zsidónak számító újságírók alkalmazásának korlátozása. Mónus Illésnek is távoznia kell a főszerkesztői székből, helyére Szakasits Árpád kerül. Növelte a Népszava felelősségét a gyülekezési jog korlátozása, amely a párt működésében okozott komoly zavarokat. Kállai Gyula erre ekként emlékezik: „A politikai véleménynyilvánítás és állásfoglalás hirdetése a párton belül, a széles nyilvánosság előtt, elsősorban a Népszavára hárult. Ilyenformán nemcsak a szervezett munkássághoz, hanem a magyar közvélemény szélesebb rétegeihez is szólhatott. Nem csoda, hogy a lap példányszáma, s még inkább olvasottsága, különösen a függetlenségi mozgalom kibontakozásának időszakában, ugrásszerűen megnövekedett… A lap jelentős politikai tényezővé vált. Hatásában a pártválasztmány fölé emelkedett. A szervezett munkásság, a politikai közvélemény elsősorban nem a párthierarchia csúcsaira, hanem a lap állásfoglalásaira figyelt.”
Hogy mennyire figyeltek és hogy a jobboldal milyen veszélyesnek tartotta a Népszavát és a szocdemeket, ezt a tényt nemcsak a cenzúra felfokozott figyelme, a rendőri-csendőri intézkedések gyakorisága bizonyította. A német megszállás után, 1944. március 25-én, az Új Magyarság vezércikkében Milotay István, a jobboldal talán legdurvább hírlapírója, ekként indokolta Gestapo letartóztatásait, egyebek között a szociáldemokraták és népszavás kollégái törvénytelen elhurcolását: „A néhány tucat ember (lefogott ellenzéki) azonban nem önmagát képviseli, hanem sajnos a magyar társadalomnak egy megtévesztett részét s ezen belül egy egész beteg tenyészetet, amelynek mérgező, bomlasztó tevékenysége az utóbbi időben egyre szélesebb körökre hatott ki, s a belső közveszély legfenyegetőbb tüneteit idézte fel.”
A Népszavára talán súlyosabb kötelezettségek hárultak az új háborúban, mint az előzőben. A monarchia idején betartottak bizonyos közéleti játékszabályokat, a II. világháború korszaka azonban a jobboldal, a szélsőjobb előretörését hozta és a progresszív gondolat közlési lehetőségeinek állandó szűkítését. A Népszava ad otthont, például, azoknak az erdélyi baloldaliaknak (a vele szolidáris Magyar Nemzettel) együtt, akik a második bécsi döntés után elvesztették közlési fórumaikat, hiszen a Kolozsvárra bevonuló horthysta hatóságok egyik első dolga volt a Gaál Gábor szerkesztette Korunk betiltása. A lap szerzői között sűrűn tűnik fel a kolozsvári Jordáky Lajos, az erdélyi szociáldemokrácia egyik kiemelkedő képviselője, vagy Nagy István, az író, akiről ugyancsak köztudott volt, hogy az észak-erdélyi illegális kommunista párthoz tartozik és az is, hogy sógorát, az illegális mozgalom vezetőjét, Józsa Bélát Kolozsvárott a horthysta csendőrnyomozók verték halálra. A külső szerzői gárda tagja lett Balogh Edgár, a dunatáji népek egymásrautaltságának lelkes hirdetője. A Népszava továbbra is támogatja Kassák Lajost, ez a kapcsolat szinte folyamatos a költő emigrációból való hazatérése óta, de itt talál helyet a munkásírók csoportja, akik között találjuk Benjámin Lászlót, Földeák Jánost, vagy éppen a sajnálatosan korán elhallgatott tehetséges költőt, Vaád Ferencet, aki majd 1960 után jóideig a lap kulturális rovatának lesz a vezetője. Sajátos politikai agitációt jelentettek Faludy György versei, külföldi költőkből készült átköltései – mindig aktuális célzásokkal, többé-kevésbé sikeresen megtévesztve a cenzúrát.
A lap egyre jobban tágítja azokat a kötöttségeket, amelyek a pártközlönyre hárultak. Természetesen nem mellőzheti a pártélet híreinek közlését, hiszen ezek másutt nem is kaphattak volna nyilvánosságot de a szerkesztők tudatában vannak annak a sorsdöntő ténynek, hogy most nemcsak a párt, a szociáldemokrácia, hanem elsőrendűen az ország sorsáról van szó. A Magyar Nemzet, a Kis Újság mellett a Népszava az, amely – amikor csak ez lehetséges volt – kijátszva a cenzúrát megkísérel a valósághoz valamennyire hasonlító jelentéseket közölni a frontok helyzetéről, arról, hogy Magyarország a vesztes oldalon áll, hogy – időleges és tömegeket megszédítő sikerei dacára – Hitler el fogja veszíteni a háborút. Az országnak pedig fel kell készülnie az új világpolitikai helyzetre, bármikor következzék be az. Ezért lesz a nemzeti függetlenség eszméje (amelynek logikus következménye a német szövetségtől való eltávolodás) a Népszava eszmei vonalvezetésének domináns elemévé. És azok a polgári politikusok, akik sokáig ellenfélnek tekintették a szociáldemokráciát most úgy jelennek meg a Népszava hasábjain, hogy a korábbi szembenállást félretéve, a közös fasiszta veszedelem elleni küzdelemre szólítanak fel. Nem egyszerűen a baloldal, vagy a progresszív polgárság érdekeit, hanem az ország létkérdését tartva szem előtt.
A hitleri diadalmenet ugyan megtorpant már 1941 végére, de azért a magyar társadalom széles rétegeiben még nem csekély illúziók éltek az úgynevezett végső győzelem bekövetkeztét illetően. Ilyen körülmények között Kállai Gyula és Szakasits Árpád azt javasolja, hogy a karácsonyi számot az antifasiszta nemzeti összefogás gondolatának kellene szentelni. A kitartó szervező tevékenység eredménye a magyar sajtó történetének egyik legnagyobb teljesítményét eredményezte. Az éjszakai szerkesztő, Erdődy a beérkezett kéziratokat egyenként, elszórva küldi a cenzúrára, nehogy a sajtóügyész figyelmét felkeltse a Népszavában szokatlanul gazdag és addig ott nem nagyon, vagy egyáltalán nem szereplő szerzői gárda. Szakasits vezércikkét pedig az utolsó pillanatban juttatták el a cenzoroknak, akiknek rendszerint túlzottan is működő éberségét sikerült kijátszani. Végül megjelent a lap. A visszhang olyan volt, amelyet a szerkesztők el is vártak. Tiltakozott a parlamenti jobboldal (nem is nagyon volt ott képviselve más irányzat). Akadt olyan nap, amikor hat jobboldali lap közölt támadást a Népszava karácsonyi száma ellen, igaz, ezzel egyidejűleg három polgári ellenzéki újság a szolidaritásáról biztosította a lapot.
„A mi földünk: a mi életünk” – ez volt Szakasits Árpád vezércikkének a címe. Szakasits borzalmasan rossz költő volt, politikusként sem tartozott a nagyformátumúak közé, de kiváló szerkesztő és publicista volt. Ezt írta: „Kitártuk ezt az ünnepi számunkat a nemzeti önállóság és függetlenség nagy gondolata, a népszabadság örök eszméje és a szociális haladás történelmi szükségességének követelő hangja számára. És mert a népek életének, fennmaradásának, haladásának ez a három hatalmas tényezője nem – mert nem is lehet – pártkérdés, és mert rendíthetetlen meggyőződésünk, hogy ennek az országnak minden valamire való embere kell, hogy most – félretéve minden egyéb tennivalót – ennek a három vezérlő eszmének szolgálatába állítsa teljes tudását, egész erejét és minden jóakaratát, idehívtuk azokat a férfiakat: politikusokat, írókat, gondolkodókat is, akik nem vallják ugyan a szocializmus programját, de tiszta szándékkal akarják, hogy ez a mi országunk önálló legyen és maradjon, függetlenségben élje életét, s függetlenül szabja meg a maga útját, amelyen haladnia kell; szabad legyen népe s szelleme, és hogy ez a nép ne csak politikailag, hanem gazdasági és társadalmi értelemben is felemelkedhessék arra a magaslatra, amely méltán megilleti.”
A belső munkatársak közül Földes Mihály, Gosztonyi Lajos, Kállai Gyula, Kasztel András, Révész Mihály, Szerdahelyi István és Várnai Dániel szerepelt szerzőként. Az erdélyieket Balogh Edgár és Jordáky Lajos képviselte. (Balogh Edgár Szolgálatban címmel közreadott emlékezéseiben megírja: azt üzenték neki „következetesen kiszélesített, valóban átfogó demonstráció készül, igazolására annak, hogy a fasizmus veszedelmével szemben a munkásosztály minden hazafias erővel szövetkezni kész. Bem erdélyi politikája címmel adtam át Kállai Gyulának a kért hozzájárulást, egy román-magyar együttműködés történelmi szükségességét idézve a lengyel hős nagy kelet-európai távlatnyitásával.”) A baloldali értelmiség véleményét szólaltatta meg Dési Huber István, a festő, Földes Ferenc orvos, Markos György közgazdász, Mód Aladár történész. A falukutatók közül A tardi helyzet híres szerzője, Szabó Zoltán vállalta a Népszavában való szereplést. Benedek Marcell az irodalom világából érkezett, s talán még a magyarországi szabadkőművesség nagymestereként is mondta ki a támogató szót. Kétségtelen azonban, hogy a legnagyobb feltűnést az keltette, hogy cikket küldött a lapnak Szekfű Gyula, aki nemcsak kiváló történettudós volt, hanem a húszas évek elején az ellenforradalmi rendszer egyik ideológusa lett Három nemzedék című művével és gróf Bethlen István köréhez tartozott. Persze, ekkor már Bethlen éppen úgy tudta, mint Szekfű, de ő meg is írta: „valahol utat vesztettünk” (a Magyar Nemzetben jelent meg ez a cikksorozata), s ez volt a korábbi rendszer okos embereinek legkomolyabb önkritikája. És kiállt a nemzeti függetlenség gondolata mellett az a Bajcsy Zsilinszky Endre is, aki Horthyék szegedi környezetéhez tartozott, majd vitézi címéről lemondott és élesen ellenezte Magyarország háborús szereplését. Ez a két név jelezte a leginkább, hogy a Népszava szerkesztősége milyen mélyen gyökeredző társadalmi megrendelésnek tett eleget ezzel az egy lapszámmal.
És nemcsak ezzel az egy számmal. (Például említem, hogy a következő év, 1942 karácsonyán egy hasonló összeállítás látott napvilágot.) A háborús kormányzat pontosan értékelte, hogy a Népszava melyik oldalon áll. A lappal szembeni előítéletek és valóságos ellenszenv, a hatalmas politikai távolság okán a Népszava akkor is legyőzendő és üldözendő tényező a kormány számára, amikor Kállay Miklós miniszterelnök már a fegyverszüneti lehetőségek után tapogatódzik, roppant határozatlanul és éppen ezért is, teljesen eredménytelenül. És a német hűséget is minden áron bizonyítani akarták, tehát akkor, amikor Szakasits (és még néhányan) levelet kapnak illegális úton a semleges Ankarából (pontosan abból a városból, ahová Kállayék megbízottjai is tárgyalni utazott) az angol hírszerzéstől a fegyverszünet lehetséges módozatairól – a kémelhárítás elérkezettnek látja az időt, hogy lecsapjon Szakasitsra és a párt több vezetőjére. Letartóztatják, a Népszavát újra meg újra megszorongatják, de végül még olyan bizonyítékot sem találnak, amelynek alapján a tények dolgában különösebben nem finnyás hadbíróság elítélhette volna Szakasitsot.
A cenzúra is keményedik, a szerkesztőség kénytelen amolyan előzetes cenzúrát alkalmazni, ha a lapot egyáltalán életben akarja tartani. „Cenzúraképtelen” – olvasható az a ceruzával írott szerkesztői megjegyzés egy Magyarok és románok címmel 1943 őszén beküldött cikk kéziratán. A szerző, a mártírhalált halt kolozsvári író, Kovács Katona Jenő a nemzetiségi kérdés sorsdöntő jelentőségére figyelmeztetett. Egy évig sem kell várni, hogy a kíméletlen igazság órája üssön, a háborúból való román kiugrás pillanatában. Nem kellett azonban a kormányt bírálni, elegendő volt csupán a kormányzat minden aljasságra kész bértollnokát, Milotay Istvánt leleplezni. Milotay valamelyik cikkében nem kisebb rágalomra vetemedett, mint arra, hogy „Ady, Babits, Móricz, Kosztolányi nem volt hálátlan a magyar nagytőkével szemben, és részben tudatosan, részben naív öntudatlansággal pompás szolgálatokat végeztek számára”. Ez ugye, virágnyelven azt jelentette, hogy a megnevezettek „zsidóbérencek” voltak. A Népszava egyik ugyancsak mártír szerzője K. Havas Géza Milotay István, vagy a reakció ál-Szent György lovagja című pompás pamfletjében utasítja vissza Milotay képtelen és aljas állításait. A szerkesztőség reménykedik a közlés lehetőségében: elvégre „csak” sajtóvitáról van szó. A cenzúra azonban még ezt sem engedte meg, és 1941. május 20-án visszavonhatatlan verdiktjével betiltotta a közlést.
Az utolsó felvonás… Az 1944. március 19-i számot, Várnai Dániel Kossuth című vezércikkével az első oldalon – még ki tudják nyomtatni a Világosság nyomda rotációsai, sőt a rikkancsok az utcára is kiviszik (majd délelőtt kobozzák el a megmaradt példányokat), de a megszálló hitlerista csapatok már hajnali három órakor megszállják a Conti utcai épületet, mint Budapest egyik legfontosabb, a repülőterekkel, a postával és a hidakkal egyenértékű stratégiai pontot. Tudták, hogy mit cselekszenek.
Forrás: A 130 éves Népszava | A 130 éves Népszava Töredékek a 130 éves Népszava históriájából Főszerkesztő: Németh Péter © Népszava 2003
