A németországi Vechtai Egyetem bölcsészkara minden évben nyelvészek és újságírók szavazatai alapján kihirdeti, hogy melyik német szót találták a legcsúnyábbnak. Egyébként a Darmstadti Egyetemnek is van egy hasonló versenye. Ezek célja az, hogy a köznyelvben lehetőleg kerüljék el a szakemberek által inkriminált szavak használatát. Nos, a Vechtai Egyetem listáján 2013-ban a legrondább szó a Groko volt. Ez egy mozaikszó, amelyiket a Großen koalition szavak összevonásából képeztek. A Groko akkor jelent meg a német köznyelvben, amikor a jobbközép Kereszténydemokrata Unió és Keresztény-szociális Unió (CDU-CSU) hagyományos szövetsége koalícióra lépett a legnagyobb ellenzéki politikai erővel, a Német Szociáldemokrata Párttal (SDP). A nagykoalíció gondolata s különösen annak becézett változata nem tetszhetett a németeknek, ám 2018-ban – igaz, több mint fél éves huzavona után – a parlament ismét a Groko-nak szavazott bizalmat és az Angela Merkel vezette kereszténydemokraták és az akkor még Martin Schulz által irányított szociáldemokraták újabb négy éves kormányzási szerződést írtak alá.
Mindennek az ad némi hazai aktualitást, hogy a román sajtóban és a közösségi oldalakon egyre több olyan vélemény jelenik meg, hogy a december 6-i parlamenti választások után Romániában is létrejön a Groko – vagy annak hazai változata, a Maco (Marea Coaliţie) –, s ezzel megvalósul a hosszú távú politikai béke és a teremtő energiákat a koronavírus-járvány megfékezésére, a gazdaság fellendítésére, a globális felmelegedés megállítására, nyugdíjemelésre, a gyereknevelési támogatás megkettőzésére, az oktatás, a tudomány, a kultúra, no meg mindenekelőtt az egészségügy fejlesztésére lehet fordítani, mert nem nyeli el őket a kisszerű pártpolitikai csetepaté.
Mi indokolhatja?
Bár nem tudom, hogy mennyi alapja van ezeknek a híreknek, a hivatkozott információkat kétségtelenül valószínűsíti néhány különös fejlemény.
– Idő előtti parlamenti választások megtartása Bár az Alkotmánybíróság lehetővé tette, hogy a parlament saját hatáskörében döntsön a választások időpontjáról, a Szociáldemokrata Párt (PSD) körül csoportosult parlamenti többség annak ellenére sem élt ezzel a lehetőséggel, hogy a koronavírus által újonnan megfertőzött személyek száma meredeken emelkedett a helyhatósági választások után. Az óvintézkedések betartása esetén is (amiben az eddigi tapasztalatok alapján nem túlságosan reménykedhetünk) a december elejei parlamenti választások járványügyi kockázata nagyon magas. Pártpolitikai megfontolásból sem előnyös a PSD-nek a parlamenti választás azok után, hogy a helyhatósági választások fiaskónak bizonyultak a számára és a felmérések szerint a szavazatok mindössze 20 százalékára számíthat. Ennek ellenére a Marcel Ciolacu vezette szocdemek a nemzeti liberálisok engedelmes partnereként nemcsak azzal értettek egyet, hogy a kormány döntse el a választások időpontját, hanem még mandátumuk két hetes megkurtítását is zokszó nélkül viselték. Mindebből arra is következtethetünk, hogy a PSD már korábban számolt a nagykoalícióval. Erre utalhat az is, hogy Ciolacu a választások előtt megszabadult a PSD olyan keményvonalasaitól, mint Şerban Nicolae szenátor vagy Liviu Pleşoianu képviselő. [Az alaptörvény 64-ik cikkelye értelmében a parlament mandátuma 4 évre szól. A jelenlegi parlament 2016 december 20-án ült össze, e naptól számítják a mandátum kezdetét, következésképp a jelenlegi törvényhozás mandátuma december 20-án jár le. Ugyancsak az alkotmány mondja ki, hogy a választásokat a parlament mandátumának lejárta után legkésőbb három hónappal meg kell tartani. Ez azt jelenti, hogy a PSD-nek lehetősége lett volna arra, hogy a választások időpontját egészen márciusig elhalassza, s a téli hónapok alatt a jelenlegi kormánypárt népszerűsége aligha növekedett volna.]
– Lenyomni az USR-t Felmérések szerint a Mentsétek meg Romániát (USR) és a vele szövetségben lévő PLUS támogatottsága rohamosan nő – ebben bizonyára benne van a bukaresti (egyébként igencsak vitatható tisztaságú) helyhatósági választások eredményének felhajtó ereje is. Ez a választási koalíció már szinte beérte a Szociáldemokrata Pártot. Eközben a Nemzeti Liberális Pártot szép csöndben felőrli a kormányzás, lásd egyes minisztereinek alkalmatlanságát (Monica Anisie nem is az egyedüli), a miniszterelnök kilengéseit stb. Az USR óriási előnye az, hogy még nem volt kormányon, következésképp – a PNL-vel ellentétben – nem tehető felelőssé semmiért, ami rosszul megy az országban, ugyanakkor nem kell azt a terhet viselnie, amit a PSD-nek, amelynek a propaganda a homlokára égette, hogy korrupt kommunista utódpárt. Az USR igen ügyesen építi saját arcát, miszerint nem mocskolódott be a jelenlegi politikai elit bozótharcaiban, nem korrumpálódott (bár ez nem teljesen így van), tiszta lappal indul a hatalomért és egy új generáció hangján szólal meg. Ők lennének az európaiság, a korrupciómentes, modern Románia letéteményesei és ez a retorika valóban nagyon sok fiatalt vonz. Ugyanakkor a hipszter allűrökkel operáló USR rendszeridegen elemekkel fűszerezte parlamenti jelenlétét. Emlékezetes példája ennek amikor a jogi bizottság ülésén egyik képviselőjük zenét bömböltetve próbálta meg szabotálni a testület munkáját.
Racionális megfontolás lehet az, hogy az USR sokkal nagyobb veszélyt jelent a PNL-re, mint a PSD. Nyilvánvalónak tetszik ugyanis, hogy az USR nem a PSD-től fog szavazókat átirányítani magához, hanem a PNL-től, amelyik amúgy is leszálló ágba került.
– Kilépni az államfő árnyékából Néhai Dinu Patriciu (gyengébbek, fiatalabbak kedvéért: az egykori Liberális Párt úgynevezett fiatal szárnyának volt alapító tagja, egyébként pedig sikeres vállalkozó hírében állt) egy alkalommal azt mondta a parlamentben, hogy a Văcăroiu-kormány átláthatósága olyan nagy, hogy látni mögötte a Cotroceni-i Palotát. Ez a megállapítás még inkább igaz az Orban-kormányra. Klaus Iohannis államfő már a látszatra sem ad, ő vezeti a kormányüléseket, az elnöki palotába invitálja a minisztereket, úgyhogy már nemcsak informálisan, de hivatalosan is a kormány fejének tekinthető (nem hiába sóvárgott a PSD hatalma idején a saját kormányára). Ez a helyzet nemcsak méltóságában sértheti Ludovic Orbant (bár hiúságnak sincs híjával), zavarhatja olyan szempontból is, hogy mint kormányfőnek és pártelnöknek, neki kell viselnie a felelősséget olyan döntésekért, amelyeket valójában nem ő hoz meg. Egy esetleges nagykoalíció megerősítené Orban státusát Iohannissal szemben.
– Stabil kormányzás Egyes számítások szerint egy PNL-PSD koalíciónak a mandátumok elosztása után 66 százalékos többsége lenne a parlamentben. Ez elhárítaná annak a veszélyét, hogy a kabinet belebukjon egy bizalmatlansági indítványba (ami 2009 óta elég gyakran megesett), ami pedig ennél is fontosabb: az Orban-kormány nem kényszerülne arra, hogy folyamatosan egyeztessen az ellenzékkel a sarkalatos törvények elfogadásának érdekében. Ez a tény – amint már fentebb említettük – az államfő mozgásterét is behatárolná, aki már nem tudná informális kormányülések révén érvényesíteni akaratát.
Bár a két nagy párt választói bázisa meglehetősen összebékíthetetlen, ugyanakkor van egy hallgatag többség, amelyik belefáradt az örökös pártvitákba, és üdvözölne egy valamifajta nemzeti konszenzust, ami stabilizálhatná a kormányt.
Valószínűsíthető az is, hogy egy nagykoalíció külföldi fogadtatása is inkább pozitív lenne, bár a PSD-t sikerült kellőképp bemószerolni az EU intézményekben (épp a liberálisok asszisztenciájával, ha nem éppen hatékony közreműködésével). Figyelembe kell azonban venni két tényezőt: a koalíciós kormány külpolitikai lépései mindenképp kiszámíthatóbbak lennének, másfelől pedig a két nagy párt között sok vita volt, de külpolitikai kérdésekben, beleértve az európai politikát is nincsenek számottevő nézeteltérések.
Mi szól ellene?
Mindenekelőtt az államfő. A korábban említett okok miatt egy nagykoalíció nem érdeke Iohannisnak, aki úgy tűnik, hogy politikai karrierjének értelmét a PSD megsemmisítésében látja. (Nem volt ez mindig így, 2009-ben a Boc-kormány bukása után szívesen lett volna a PSD által is támogatott Băsescu-ellenes koalíciós kormány miniszterelnöke.) Túl azonban az elnök személyes ambícióin, könnyű átlátni, hogy Iohannisnak nem érdeke egy erős kormány felállása, amelyet kevésbé tudna befolyásolni. Klaus Iohannis alkotmányos tiszte az, hogy kijelölje a miniszterelnököt. Ha egyik párt sem éri el az 50 százalékot a választásokon – ami máris valószínűsíthető –, bárkit kijelölhet, nemcsak a relatív többséget elért pártból. Következésképp megtehetné, hogy egy olyan miniszterelnök-jelöltet nevez meg, aki vagy nem tagja a PNL-nek, vagy ha igen, akkor nem híve egy olyan koalíciós kormánynak, amelyiknek a PSD is tagja. Persze egy ilyen döntés sikere nagymértékben függ attól, hogy mennyire egységes a Nemzeti Liberális Párt. A nagykoalíció könnyűszerrel meg tudna buktatni bármilyen kormányfő-jelöltet, beleértve egy esetleges renitens liberálist is. Amennyiben pedig az államfő miniszterelnök-jelöltjét (jelöltjeit) többszöri próbálkozás után sem fogadná el a parlament, az elvezethetne az előrehozott választások kiírásához, ami viszont az elnöknek sem érdeke.
Aligha örülnének a nagykoalíciónak az olyan liberális politikusok, akik bizonyos tisztségek (miniszteri tárcák, államtitkárok, nagykövetek stb.) várományosai és ily módon osztozni kényszerülnének a PSD kipróbált, nagyobb tapasztalattal rendelkező politikusaival. Ők könnyen teremthetnének olyan hangulatot a PNL-ben, ami nem kedvezne a koalíciós megállapodásnak.
Láttunk már ilyet – nem működött
Mint ismeretes 2008 decemberében a választások után létrejött egy hasonló nagykoalíció, akkor a PSD és a Traian Băsescu által létrehozott Liberális Demokrata Párt (PDL) között. Az akkori államfő célja egyértelműen az volt, hogy „bedarálja” a PSD-t. Ez azonban nem sikerült neki. A kormányban örökössé váltak a konfliktusok, végül a koalíció 290 nap után 2009 októberében felbomlott, a PSD miniszterei kiléptek a kormányból, s a kabinet még abban a hónapban megbukott egy bizalmatlansági indítvány nyomán.
A PSD és a PNL között létezett egy informális koalíció 2008-ban, a Călin Popescu-Tăriceanu vezette kormány utolsó hónapjaiban, azt követően, hogy a PDL kilépett a kormányból és a kabinet elvesztette parlamenti többségét. Ekkor a PSD – háttér-megállapodások után – a PNL segítségére sietett és biztosította a kormány törvénytervezeteinek elfogadásához szükséges többséget, mert a PNL-kormányt a kisebbik rossznak tartotta a PDL-hez képest.
A nagykoalícióról általában
Rendszerint a kisebbik koalíciós partner sínyli meg a kormányzati szereplést, hiszen lemond a végrehajtás bírálatáról, de valójában nem tud beleszólni a stratégiai döntésekbe. Jól példázza ezt a németországi SDP esete, amelyik az első nagykoalíció idején (2013 – 2009) több mint 11 százalékot vesztett a támogatottságából.
Elvi szempontból a nagykoalíció komoly hátránya az, hogy gyengíti a kormányzat feletti politikai kontrollt, az ellenzék gyakorlatilag dekoratív szerepet kap, a fékek és ellensúlyok rendszere kevésbé működik.
Na és akkor az RMDSZ?
A Szövetség akkor tudott hatékony lenni, amikor a mérleg nyelvének a szerepét játszhatta a parlamentben. Minél kisebb mértékben tudta befolyásolni a parlamenti erőviszonyok alakulását, annál kevésbé volt szükség arra, hogy figyelembe vegyék javaslatait. Valószínűnek tartom, hogy egy nagykoalícióba bekerülne az RMDSZ is (feltételezve, hogy meghaladja az 5 százalékot, mert pusztán az alternatív küszöb elérése esetén ez a lehetőség aligha jöhetne számításba), hiszen ez kedvező politikai gesztus lenne külpolitikai szempontból is, de a Szövetség kormányzati mozgástere nagyon szűk lenne, talán még az időnként felélénkülő magyarellenes (hecc)kampányok elhárítására sem lenne elégséges.
Bár Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke kiszivárogtatta, hogy szívesen részt venne a választások után megalakuló PNL-kormányban, egyelőre még az sem biztos, hogy ehhez megkapná-e a Fidesz jóváhagyását, hiszen Orbán Viktornak elsősorban az az érdeke, hogy a Szövetség neki legyen kiszolgáltatva, minél kevésbé függjön a bukaresti kormánytól.