Nem irigylésre méltó a helyzet, amelyben a Nagybányán tevékenykedő képzőművészek néhány évtizede vannak. A nagyhírű szabadiskola – amely annak idején a szerény bányászvároskát európai hírű művészeti központtá avatta – magasra tette a mércét. Ebben a kezdeményezésben nem az a bizonyos csűr, a kisváros, vagy az itt lakó emberek voltak fontosak, hanem az iskola szellemisége, újító szándéka, kiváló mestereinek törekvései, amelyek megegyeztek a kor művészeti megújulásának irányvonalával. A többi csak körítés, díszlet, kiindulópont, hiszen fák, bokrok, kisvárosok romantikus utcácskákkal máshol is vannak.
A nagybányai szabadiskola értékeire, hagyományaira nem csupán az anyagiak, a művészek eltávozása, elmúlása mérte az utolsó csapásokat a negyvenes évek elején, hiszen a tanárok, művészeti vezetők közül többen túlélték az iskolát, Ziffer Sándor 1962-ben, Mikola András 1970-ben halt meg. Még pénz is került Thorma János és Krizsán János erőfeszítéseinek köszönhetően, működtetése érdekében Mikola András politikai szerepet vállalt, 1934-ben liberális alpolgármester lett. Sajnos még így sem védhette meg a kolóniát a támadásoktól, ezek hárítása közben azonban rá kellett jönnie arra, hogy a kimúlás fő oka az eredeti elképzelések, kiindulópontok kopása, időszerűtlenné válása volt.
Nagyon sokan látogatták a szabadiskolát, de közülük csak azok hoztak létre hiteles életművet, akiknek az alapelvek, a közös irányvonal elfogadása mellett sikerült egyéni, senki mással össze nem téveszthető stílusban alkotniuk. Az utánzókat akkor se becsülték, nagyon sok ügyes kezű, szorgalmas látogató tűnt el közülük a süllyesztőben egyéniség, kifejező erő, saját mondanivaló híján – minden bizonnyal a 21. századi epigonokra is hasonló sors vár.
Ahhoz a gyakran elhangzó kijelentéshez pedig, hogy a mai nagybányai képzőművészek a szabadiskola tradícióinak folytatói, tovább vivői, már több kell, mint merészség. Szerintem akkor nevezhetnénk a kortárs művészeket a szabadiskola követőinek, ha még létezne ilyen, ennek hiányában csak a hagyományok őrzői, ápolói lehetnek. Kiérdemelhetnék a címet, ha tevékenységüket olyan európai hírű, elkötelezett mesterek irányítanák, mint az elődök voltak. Ha nyaranta tanulni, fejlődni vágyó fővárosi egyetemi hallgatók, fiatal művészek tömege árasztaná el a várost. Ha az itteni műhely hatása erőteljesen érződne a kolozsvári, temesvári, marosvásárhelyi, nagyváradi, budapesti, debreceni, szegedi, kassai művészek munkáin. Ha létezne a mai Nagybányán a képzőművészetben egy korszerű, egységes törekvés. Ha…
Tévedés ne essék, semmi bajom az ott alkotó kollégákkal, többen közülük jó ismerőseim, barátaim. Becsülöm tudásukat, eredményeiket, sikereiket, erőfeszítéseiket, azt az igyekezetet, amellyel a mai, gyakran mostoha körülmények ellenére is a képzőművészeti élet gazdagítására, a szakma becsületének megőrzésére törekszenek. Rohanó, uralkodóan vizuális jellegű világunkban a képzőművészet fogalma ma egészen más tartalommal bír, más formát igényel, mint száz éve. Nem úgy élünk, dolgozunk, kommunikálunk, mint dédapáink, és ha alkotóként korszerű hangon szeretnénk megszólalni, nem úgy próbálunk ábrázolni, mint Hollósy Simon, Ziffer Sándor, Réti István vagy Ferenczy Károly.
Ha akarnánk, sem tudnánk úgy festeni, de nem is ez a dolgunk. Elég, ha őrizzük az emléküket, tiszteljük, becsüljük őket hittel, meggyőződéssel, tehetséggel, szakmai tudással létrehozott, máig érvényes alkotásaikat és közben erőltetett, korszerűtlen és kilátástalan beolvadási kísérletek nélkül haladunk a magunk útján, ha van ilyen.
Képek jegyzéke
Kiemelt kép: A közelmúlt és kortárs képzőművészek állandó tárlata a nagybányai Művészeti Múzeumban
Eligazító tábla a nagybányai római katolikus temető bejáratánál
Ferenczy Károlyné, Fialka Olga sírján a domborművet fia, Ferenczy Béni készítette
Hollósy Simon sírja a máramarosszigeti temetőben
