A d’Orsay Múzeumban látható a művészettörténet egyik megítélésem szerint legerotikusabb festménye, Manet Olimpiája is. Édouard Manet nem tartozott az impresszionistákhoz, újszerű látásmódjával mégis részese a festészet 19. századi forradalmának. A festményén megjelenített női akt 1863-ban nemcsak természetes közvetlenségével dühítette, háborította fel az akadémista, konvencionális látásmódon, mitológiai utalásokon nevelkedett, álszemérmes párizsi kispolgárokat, hanem a kompozíció és a színek használata szempontjából is addig szokatlan, újszerű megoldásokat nyújtott.
Az igazi élmény számomra itt is a nagy újítók képeivel való közvetlen találkozás volt, azok műveivel, akik a 19. század második felében megajándékozták az emberiséget a természet színes, állandóan változó varázsának, lüktetésének képi megjelenítéseivel. Aligha akad olyan művészettörténész, képzőművész napjainkban, akire fiatal korában ne hatott volna a Vincent van Gogh festményeiből áradó direktség, szeretet, vagy Monet kísérleteinek komolysága, kitartó alapossága mellett, alkotásainak magától értetődő természetes könnyedsége, varázslatos játékossága.
Tanulmányaim során millió reprodukció, leírás, értő elemzés avatott be a kor remekműveinek titkaiba és alakította, csiszolta a róluk alkotott véleményt egy olyan diktatúra körülményei között, amelyben az illeszkedést elutasítóknak reményük sem volt arra, hogy valaha élőben láthatják majd a tanultakat. Talán e miatt is féltem kissé a személyes találkozástól, pontosabban attól, hogy a közvetlen élmény miatt sérülhet az évtizedek óta terebélyesedő, formálódó, mélyülő kötődés. Nem csalódtam, — talán ez a legfontosabb következtetés, amellyel a d’Orsay Múzeumban tett röpke látogatás után távoztam. A helyszínen is meggyőződtem arról – amit mindig is tudtam – hogy Gauguin, Cézanne és a többiek alkotásainak kifejező ereje, hitelessége, őszintesége még részben sem a róluk szóló legendáknak, értő vagy ösztönös rajongói imádatnak, elfogult szakértők, elemzők túlzásainak köszönhető. Ezek a remekművek ma is töretlenül élnek, hatnak és fütyülve a pillanatnyi divathullámokra, nézőpontokra: erősek, hitelesek, ragyogásuk töretlen.
Itt látható a Van Gogh Arles-i szobája című alkotás is. Mit írt erről bátyjának a művész? Idézem keresetlen, mégis megkapóan direkt sorait: „Ez egész egyszerűen a hálószobám. A szín kell főleg hozzá, amely egyszerűségével a dolgok nagystílűségét, a nyugalom és az alvás gondolatát sugallja. A képnek el kell érnie azt a hatást, hogy a fejet vagy sokkal inkább a fantáziát megnyugtassák.” Ez a festmény számomra a hétköznapi csodákba vetett hitről szól. Napfény sziporkázik az ablakon túl, de a belső tér domináns színe is aranyló narancssárga, már-már nem e világi béke ragyog be mindent.
Közel harminc képet festett a Ruen-i katedrálisról Claude Monet különböző időpontokban, napszakokban, ebből 4-5 is látható itt egymás mellett. Aki külön-külön ismerte meg ezeket az alkotásokat annak számára nem várt, nagy ajándék ez az összehasonlításra is lehetőséget nyújtó bemutatás.
Cézanne műveiből egyetlen festmény látványa is ritka élmény, egy teljes, minőségi válogatás megtekintése bárkit kárpótol a fáradtságért, a belépti díjért, az elszalasztott programokért.
Természetesen tudom, hogy néhány sor kevés egy ekkora anyag bemutatására, de nem is ez a célom. Írásaimat azoknak szánom, akiket útjaik során a bevásárláson, a céltalan bámészkodáson túl kulturális örökségünk kincsestára is érdekel. Aki teheti, nézze meg ezt a gyűjteményt, innen kivétel nélkül mindenki gazdagodva távozhat.