Kaptam egy érdekes cikket a szobordöntögetésről ( Valójában ki döntögeti a szobrokat? – olaszul jött, csak így olvasható.) Ötletet adott; néhány infót és képet találomra összegyűjtöttünk a témáról – hátha találni benne érdekeset.
Szobrokat ősidők óta döntögetnek – amióta emelnek is, akár ércnél maradandóbbakat… Példának okáért a Párizsi Kommün alig két hónapos fönnállása alatt (1871. március 18. – május 28.) a monarchia több jelképét, így a napóleoni diadal-obeliszket is ledöntették. Itt a Vendome-tér 1871. május 16-án (egy korabeli rajzon – Daguerre erről nem készített daguerrotipiát).
Kommünárdok a ledöntött bálvány körül: a földön fekvő szobrokkal mindig szívesen fotózkodtak az elkövetők.
A Wikipédiából: Paris szívében, előkelő úri fertályban, a Vendôme-téren állt (s most újra áll!) ez az oszlop, tetején I. Napóleonnak római imperátor ruhába öltöztetett alakja. Az 1805-iki és 1806-iki háborúk alkalmával zsákmányolt ellenséges ágyúkból öntötték, hogy hirdesse a „francziák”, helyesebben a korzikai hódító katonai dicsőségét és lángeszét. Elpusztításának ötlete nem a kommün alatt támadt. Még javában ostromolták a poroszok Paris-t, mikor a nemzeti védelem kormányát már egy egész csomó kérvény sürgette, hogy az emléket távolítsa el. Az ötletért és az eltávolításért Courbet-t, a hírneves festőt tették felelőssé, pedig az előkészítésben csak annyiban vett részt, hogy az ostrom alatt a következő kérvényt intézte a maga részéről a köztársaság kormányához: „Tekintettel arra, hogy a Vendôme-oszlop egy olyan emlék, a melynek semmi művészi értéke nincs, tekintettel arra, hogy czélja a háború és hódítás eszméjének megörökítése, mely lelkesíthette a császári dinasztiát, de ellenkezik egy köztársasági nemzet érzelmeivel stb., azon óhajomnak adok kifejezést, hogy a nemzeti védelem kormánya engedje meg az oszlop elhordását, a domborműveket előbb átvitetvén a Rokkantak palotájába.”
*
Emlékmű-viták nem csak turulról folynak, és nem csak nálunk; szerte a világon, sok minden(ki)ről. Az egykori gyarmatokon az egykori gyarmatosítókat (és „fölfedezőket”) döntik le, az újabb demokráciákban a régebbi diktátorokat és kiszolgálóikat, az új kánonok diktálói a régebbi (történelmi, irodalmi, egyéb) kánonok képviselőit, a sor a végtelenségig folytatható. Különösen Európa – azon belül is annak keleti fele – jár élen a szobrok (a bálványok) döntögetésben. Csakúgy, mint a szavatosságukat veszített egykori hősök (művészek) muzeális parkokba tömörítésével.
Kis összeállítás, képekkel:
Lincselés előtt (itt éppen Minnesotában)… 
…és itt már a ledöntés után; a lincselés önfeledt, demokratikus, lányos öröme
Kissé megcsonkítva, de megmaradt … 
… s egyelőre ez is áll ….
Fölkészítve a ledöntésre? Cervantes – valahol Californiában – miután egy másik költőt is láttunk ugyanígy bemázolva (Puskint, Kisinyov városi parkjában); de az emlékművek egyelőre megúszták, még állnak.
Szegény Don Quijote! 
És ha már oroszok: az orosz lapokban szinte naponta lehet találni utalást egy eltávolított emlékműre, annak esetleges visszaállítását is meglebegtetve. Legutóbb a ’Vas Féliksz’ moszkvai szobráról olvashattuk: a Cseka Megalapítójának, Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkijnek a hatalmas szobra a Lubjánka-téren állt hosszú évtizedeken át (amely korábban természetesen a Dzerzsinszkij nevét viselte, az alatta lévő metrómegállóval egyetemben) – a Moszkvában járó magyarok közül mindenki ismerte: ott volt a Gyetszkij Mir óriásáruház, ahol a gyerekeknek mindig lehetett ezt-azt venni. Azt már nem mindenki tudta, hogy a nagy szobor mögött a KGB rettegett épülete uralta a teret (most is, csak most FSzB-nek hívják az egykori biztosítótársasági székházat, amelyből a Cseka, majd az NKVD, később a KGB székhelye lett – Dzezsinszkij elvtárs még Lenin idejében a CSEKA alapítójaként híresült el). A bálványt leszerelték és elvitték a szobormúzeumba – állítólag az ikonikus Gyetszkij Mir lerombolását is napirendre tűzték…
A szerkesztő kiegészítése
Érdekes volt a Lenin-szobor ledöntése Bukarestben, a sajtóház előtt. Nem volt valami sikerült alkotás, a sapkáját a kezében szorította, mint aki egy boltba akarna tétován, kevéske pénzzel belépni…
Boris Caragea „hivatalos” szobrász alkotását Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár rendelte meg, felavatására 1960. április 22-én Vlagyimir Iljics Lenin születésének kilencvenedik évfordulóján került sor.
Harminc év múlva, 1990-ben a helyzete neki is tarthatatlanná vált. És ez lett belőle:
