A humoros Benczédi. Az, aki híveket toboroz a világ e legősibb reflexének: Benczédi Sándor. Újabb alkalmat erre a kolozsvári Képzőművészeti Alap kiállítótermében keres és talál. A szemlélő elfelejti apró kellemetlenségeit, szélesen megmosolyogja szoborrá „alakult” embertársainak jellemgyengéit, és észre sem veszi, hogy önmagán szórakozik ilyen nekifeledten. Mert Benczédi Sándor a „hittérítői” szakma kiváló mestere. Tudja, miként közeledjék embertársaihoz. Megnyugtató érzés, hogy nem állunk egyedül gondjainkkal-bajainkkal, másnak a nyakán is díszeleg nyakörv, aminek a végét a szeretett hitves tartja kezében, és igazán megmosolyognivalók ezek a magukat kiskirályoknak képzelő hencegők, kár, hogy ezt éppen ők nem veszik észre. Örvendünk, hogy társra találunk, valahogy akképen, ahogyan az intővel hazatérő kisdiák mindig arra a bűntársára hivatkozik, aki a családban a gyűlöletes Bezzeg névre hallgat. Egyszóval: Benczédi bámulatos könnyedséggel „tapint rá” felebarátainak Achilles-sarkára… Van valami mindent átható derű a műveiben, lényében pedig eltorzíthatatlan reflex az örömre. Művészi elhivatottsága áradó életszeretettel párosul, alkotásainak mindenkori alaphangvételét ez adja. Környezetének a derű kultusza útján akar olyan új realitást teremteni, amely jellemek, sorsok karakterizálására alkalmas. Ha nem ismernők munkásságát, egyetlen művében is megéreznénk a művészetének egészére jellemző vonásokat. Legváltozatosabb műfaja a kisplasztika. Kisméretű agyag figurái átélt, tudatosított érzelmi vonások szuggesztív kifejezései: karikaturisztikus formai megoldásban jól megragadott típusok. Figurái a rögtönzés közvetlenségével hatnak. A rögtönzés merész plasztikai művelet, a pillanatfelvétel merevségének veszélyét hordozza, de Benczédi kikerüli ezt a csapdát, figuráin különösfajta ritmus hullámzik végig. Ezekben a szobrokban a maga életszeretetét közvetíti, és ez a művekből sugárzó derű váltja ki a közönség vonzalmát. A kevéssel sokatmondás Benczédi sajátja; ez a lakonikus formanyelv tolmácsolja a szobrász élményeit korunk világáról, játékos belefeledkezését a világ szemlélésébe, elnéző avagy megrovó mulatását embertársainak indulatain, szinte önfeledt együttélését a szobrokkal. Az elnéző érzelmi magatartás természetes velejárója a laza ritmusú formaalakítás. Kisplasztikái – életképek. Minden témájában egy szemvillanás alatt felfedezi a mondanivalót.
A papucsférj védekezési ösztöneinek engedelmeskedve menekül őt üldöző élete párja elől, a nekikeseredett asszonyság kezében égnek szegzett fakanál (majdnem szurony!) mintha csattanója lenne az egész testet, az egész mozgást átjáró ütemnek. A mindenkori halász életének nagy fogásával dicsekszik, ami sajnos csak képzeletének szülötte. És a két szavazó, egyik lelkesen magasba emeli karját, a másik csak fültövéig, óvatosságból avagy kényelemből. Vagy: arcképek változatos sora, létrehozójuk éleslátásának bizonyítéka.
A drámai Benczédi. Egy „másik” Benczédi is helyet kap a kiállításon, az a Benczédi, akiről talán kevesebbet tudunk, akinek a művészete azt tanúsítja, hogy az életigenlés, az örömkeresés vágya gyakran az egyetemes erők pusztítani-akarásával kerülhet szembe. A fából alkotott Veszedelem című nagyméretű szobrában különös mozgás, izgatottság, fájdalom feszül, a testek teret kitöltő helyzete a himbálódzó mozgás élményét kelti, ez a mozgás kiterjeszti a küzdelmet, a szobor körüli teret is megmozgatottnak, rezgőnek, hullámzónak érezzük, a térfoglaló alak kisugározza nyugtalanságát a térbe. Az Elválás majdnem kerek kőtömbjében ellentétes erők feszülnek: a búcsúzásé és a maradni akarásé; a két alak elszakadása talán csak a kőtömb robbanásával sikerülhetne… Az öregség fájó lemondás az örömről, az életről. De Benczédi a pusztulás pesszimizmusával szembeállítja a Család című kompozícióját. A három alakos függőleges faszobor ritmikus tagoltságával a nemzedékek egymást-követésének végtelenségét sugalmazza, minden vonal, sík felfelé tör, az újjáéledés követelő tisztaságával.
Érdekes vonás Benczédi művészetében, hogy néhány szobrában a gúny már-már annyira fájdalmas, hogy szinte tragédiába csap át, más szobraiban viszont, ahol éppen a téma rejt magában tragikus, monumentális jegyeket (Életmentő, Örökkévalóság), ellenállhatatlanul kiütközik a humorista. A két Benczédi elválaszthatatlan egymástól! A szobrász alkot és – vall. Arról beszél, hogy a művész, aki koráról akar jelentést adni, csak úgy teheti, ha elmélyülten figyeli azt, szempontjai pedig a humánum szempontjai, ami nélkül a művészet – minek? Hát igen, ilyesmire is szükség van: a modern ember kozmikus elhagyatottsági érzete mellett a mindennapi élet örömlehetőségeinek sugalmazására. A szobrász töretlen meggyőződése, hogy a Humor, az Öröm a valóságnak magasrendű kifejezése. Az alkotás – akár humoros, akár drámai látomás – hatni tud, ha a valóságra alapoz, és Benczédi sohasem feledi, hogy a műalkotás áramköre a műélvező tudatában zárul!
