A hagyományos vélemény szerint Kína globális befolyását úgy próbálja meg előmozdítani, hogy először megszerzi a regionális hegemóniát. De mi van akkor, ha fordítva közelíti meg a dolgokat?
2023. 04. 30.
Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó április 27-i brookings-i vitaidítója, majd a moderátor és a – válogatott – publikum kérdéseire adott válaszai[1] részben megerősítik, részben tágabb és komplikáltabb stratégiai kontextusba helyezik Janet Yellen amerikai pénzügyminiszter április 20-i beszédét (2023. 04. 26. – 04. 28.). Jól tükrözi ezt a nemzetbiztonsági tanácsadónak az a megjegyzése[2], hogy az új nemzetközi gazdasági és biztonsági architektúra, amelynek a felépítésén dolgoznak, “nem a világosan kivehető oszlopokon nyugvó Parthenón stílusára fog emlékeztetni, mint a második világháború vége után kialakított rend, hanem inkább Frank Gehryt idézi”, akinek a lebegő-dőlő-hullámzó építményei – teszem hozzá – nyilván kevésbé szilárdan állnak, mint Athéné istennőnek az Akropolisz szikláira épült temploma.
A lényeg Sullivan, vagyis a Biden-kormányzat koncepciójában az, hogy ez a most alakuló új washingtoni konszenzus alapvetően a szövetségesekre és arra az értékvilágra alapoz, amely egy újjávarázsolt nyugati alternatíva szeretne lenni, de alapvetően globális irányultságú marad, vagyis nem explicit idelógiai körítésben ugyan, de Indiát, Indonéziát, Egyiptomot, Angolát, Brazíliát stb. is felsorakoztatná a globális ökoszisztémát fenyegető mindenfajta veszélyekkel szemben.
Sullivan – a Biden elnökkel mindenben egyetértő von der Leyen „elnök”-re hivatkozva – azt mondta, hogy „mi a kockázatokat, nem a kapcsolatokat akarjuk megszüntetni” Kínával („as President von der Leyen put it recently, we are for derisking, not decoupling”). Az amerikai nemezetbiztonsági tanácsadó beszédében von der Leyent több alkalommal is egyszerűen csak „elnök”-ként aposztrofálta, ezzel is kiemelve, hogy az „új washingtoni konszenzus” több pilléren nyugszik. Kérdés azonban, hogy Amerikán, az Európai Unión és az egyre inkább katonailag is Washington mellé felsorakozó Japánon túl az ún. globális Dél is beállítható-e ebbe a sorba.
Hogy miért is vált ez annyira fontossá, azt érdekes megvilágításba helyezi Sullivannek egy korábbi, a John Hopkinson tanító Hal Brands-szel közösen írt esszéje, amelyben – átmenetileg thinktanker-ként[3] – ő is sokkal egyértelműbben fogalmazhatott[4], mint jelenlegi pozíciójában.
A két szerző 2020. májusában, tehát még Trump idejében megjelent írása abból indul ki, hogy Kína a világ vezető hatalmává akar válni, és éppen ezért az amerikai Kína-stratégiának szerintük mindenekelőtt azt kell tisztáznia, hogy milyen úton kívánja ezt Peking elérni. Íme okfejtésük lényege:
Amennyiben Kína célja az igazi szuperhatalmi státus megszerzése, ezt kétféleképpen próbálhatja meg elérni. Az egyik út, amelyet az amerikai stratégák eddig szem előtt tartottak, Kína saját régióján, a nyugat-csendes-óceáni térségen keresztül vezet[5]. E szerint a regionális elsőbbség [primacy] megszerzése jelenti az ugródeszkát a globális hatalomhoz, ami nagyon hasonlít ahhoz az úthoz, amelyen egykor az Egyesült Államok is haladt.
A második út nagyon különbözik ettől, és látszólag ellentmond a stratégia és a geopolitika törvényeinek. Ez nem a megkérdőjelezhetetlen regionális hatalmi pozícióra épül, hanem az amerikai szövetségi rendszert és katonai jelenlétet megkerülve globális szinten növeli Kína gazdasági, diplomáciai és politikai befolyását.
Ez a második út Kínát inkább nyugat, mint kelet felé irányítaná, és az eurázsiai szárazföldön és az Indiai-óceán térségében egy új, kínai vezetésű biztonsági és gazdasági rendet hozna létre, a globális intézményeket pedig Kína-központúvá tenné. Ebben a megközelítésben Kína vonakodva ugyan, de tudomásul venné, hogy – legalábbis a belátható jövőben – nem tudja az Egyesült Államokat kiszorítani Ázsiából, sem az amerikai hadiflottát az első szigetlánc térségéből. Ehelyett inkább egyre nagyobb hangsúlyt fektetne a világ gazdasági szabályainak, technológiai standardjainak és politikai inézményeinek a saját előnyére és képére való átalakítására.
Ennek az alternatív megközelítésnek a központi előfeltevése az, hogy a gazdasági és technológiai hatalom lényegesen fontosabb a globális vezető szerep megszerzésében, mint a hagyományos katonai hatalom, és hogy a fizikai értelemben vett kelet-ázsiai érdekszféra nem nélkülözhetetlen előfeltétele egy ilyen vezető szerep betöltésének. E logika értelmében Kínának egyszerűen csak arra kellene törekednie, hogy megfelelően kezelje a katonai egyensúlyt a nyugat-csendes-óceáni térségben – odafigyelve közvetlen perifériájára és különösen területi igényeire, és lassan a saját előnyére módosítva az erőviszonyokat –, a globális dominanciát pedig a hatalom említett más formáin keresztül próbálja meg elérni.
Az természetesen nem valószínű, hogy egy globálisan kiemelkedő Kína a végtelenségig elfogadja az Egyesült Államokat mint domináns hatalmat a saját tengerparti perifériáján. De lehetséges, hogy a globális vezető szerep elérése csupán a nyugat-csendes-óceáni amerikai pozíció megkerülésére szolgál – egyszerűen tarthatatlanná téve azt a gazdasági és diplomáciai befolyás akkumulációjával, ahelyett, hogy Peking a politikai-katonai nyomásgyakorlás vagy a konfrontáció eszközéhez folyamodna.
A Szovjetunió soha nem veszélyeztette komolyan Amerika globális gazdasági vezető szerepét; soha nem volt meg az a képessége vagy kifinomultsága, hogy oly módon alakítsa a globális normákat és intézményeket, ahogyan azt Peking képes lehet megtenni. A szovjet hatalom bázisa meglehetősen szűk volt, ami korlátok közé szorította Moszkva stratégiai opcióit. Miközben az Egyesült Államok és a Szovjetunió manicheista módon, csak a jó és a rossz, a győzelem és a vereség, a túlélés és az összeomlás alternatíváit látva szemlélték a közöttük lévő konfliktust, ma a kapcsolatrendszer árnyaltabb, mert keveredik benne az egyre élesebb versengés a még-mindig-fontos egymásrautaltsággal.
Az Egyesült Államoknak még mindig jók az esélyei ebben a versenyben, amennyiben nem megy továbbra is fejjel a falnak.[6] De az a tény, hogy Kína két kézenfekvő úton is kiemelkedő helyzetbe [path to preeminence] kerülhet, azt jelenti, hogy a verseny komplexebb lesz és potenciálisan nagyobb kihívást fog jelenteni, mint a legutóbbi nagyhatalmi rivalizálás idején.(Kiemelések tőlem – M. G.)
2023. 05. 02.
Gondolom, a kínaiaknak nem volt feltétlenül szükségük arra, hogy Sullivan és Brands éles logikával végigvitt okfejtése győzze meg őket ennek a bizonyos második útnak a célszerűségéről. Számomra mindenesetre nyilvánvalónak tűnik, hogy egyelőre inkább ezen haladnak, és a regionális hegemónia szempontjából kulcsfontosságú tajvani kérdést egyelőre – a jövő januári tajvani választásokig mindenképpen –, békés úton próbálják megoldani.
A Biden-adminisztráció pedig, Biden hatalomrakerülésével egyelőre túllépett ugyan az egyértelmű önsorsrontás [self-sabotage] szakaszán, de – mint Janet Yellen pénzügyminiszter és Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó legutóbbi beszédeiből is kiderült – eléggé kilátástalanul próbálja meg az általa irányított régi-új nemzetközi rendet vonzóbbá tenni a világ számára a kínai, az amerikainál pragmatikusabb, kevésbé fennkölt célokat kitűző, de éppen ezért talán hatékonyabb globális alternatívánál.[7]
A kínaiak a Közel-Keleten – Szaud-Arábia és Irán megbékítésével – máris komoly sikert[8] értek el, ami az egész térségben, sőt az egész világon érezteti a hatását. Ezen kívül Gideon Rachman, a Financial Times vezető külpolitikai kommentátora szerint Kína “kulcsfontosságú szerepet játszhat az ukrajnai háború bejezésében” is[9].
Amerika viszont egyre inkább belekényszerül egy csapdába: a kiváncsian szemlélődő “többiek”-kel szemben gyakorlatilag nincsenek kényszerítő eszközei, a saját szövetségeseit pedig csak azzal képes felsorakoztatni maga mellett, ha egyre jobban kiélezi az ellentéteket mindkét “autoritárius” és “revizionista” nagyhatalommal, és egyre inkább megbélyegezhetővé teszi nemcsak Oroszországot, hanem Kínát is, ami viszont belesodorhatja egy nagyhatalmi háborúba.
2023. 05. 03.
Az amerikai egyesített vezérkarok főnöke, az öt hónap múlva leköszönő Mike Milley tábornok egy május 2-i beszélgetésben azt mondta, hogy a második világháború óta most először kell számolni egy “szörnyű katasztrófá”-t jelentő nagyhatalmi háború lehetőségével, amennyiben a nézeteltéréseket nem sikerül “más eszközökkel” megoldani.[10]
A beszélgetésből – ha már szóbahoztam – még az alábbiakat emelném ki:
Az ukránok jelen pillanatban képesek lehetnek támadni, offenzív hadműveleteket végezni, és megvan a védekezési képességük is. Úgyhogy támadni és védekezni is tudnak. De nem akarom azt sugallni, hogy elkezdenek vagy nem kezdenek el egy offenzív hadműveletet az elkövetkező hetekben. Ez tőlük függ.
*
A hidegháborútól eltérően most három nagyhatalom van a világon: az Egyesült Államok, Kína és Oroszország. Mindhárom jelentős hatalmi potenciállal rendelkezik népességét, gazdaságát és természetesen hadseregét tekintve. Mindháromnak komoly nukleáris arzenálja van. Az Egyesült Államok a leghatalmasabb, bármilyen szempontból tekintjük is. De ezzel együtt, Oroszország és Kína is szintén éppen elég erős. Úgyhogy nem áll az Egyesült Államok érdekében, hogy azt lássa, Oroszország és Kína stratégiai katonai szövetségre lép, és mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy ez semmiképpen se történjen meg. Jelenleg egy tripoláris világban élünk, mert a három bonyolultabb, mint a kettő – és ezt a kapcsolatrendszert nagyon nehéz kezelni.
Az ukrán támadásra vonatkozó részt én úgy értelmezem, hogy az ukránok felkészítése befejeződött, tehát bármikor megkezdődhet a támadás. Ha késlekednek, akkor annak egyéb okai vannak. Ha például arra várnak, hogy F-16-osokat és nagy hatótávolságú rakétákat (ATACM) is fognak kapni, amelyekkel oroszországi célpontokat is támadhatnak, akkor tévednek. Ezt egyébként Scholz német kancellár is kizárta egy interjúban, a német fegyverekkel kapcsolatban.
Ami Oroszországot illeti, figyelemreméltónak tartom, hogy Milley három nagyhatalomról és hárompólusú világról beszél. Ha nem is tartja Moszkvát Washingtonnal vagy Kínával egyenrangúnak, nem is becsüli alá, a két rivális nagyhatalom katonai szövetségét pedig mindenképpen el szeretné kerülni.
[1] The Biden administration’s international economic agenda: A conversation with National Security Advisor Jake Sullivan. brookings.edu, 2023. ápr. 27.
[2] A Fehér Ház honlapján csak Sullivan előadása szerepel, az azt követő beszélgetés, amelyben a Gehryre való hivatkozás is elhangzott, nem.
[3] Jake Sullivan 2011 és 2013 között a State Department tervezési főosztályának vezetője, majd 2013 és 2014 között Obama elnök helyettes nemzetbiztonsági tanácsadója és Joe Biden akkori alelnök nemzetbiztonsági tanácsadója volt. 2016-ban pedig Hillary Clinton kampányát vezette. Amikor pedig éppen nem volt hatalmi pozícióban, a Carnegie Endowement nem rezidens főmunkatársaként tevékenykedett.
[4] Vö. Hal Brands and Jake Sullivan: China has two paths to global domination. And a lot is riding on whether Washington can figure out which strategy Beijing has chosen. Foreign Policy, 2020. máj. 22.
[5] Amerikából szemlélve, természetesen. Ázsiai vagy eurázsiai szemszögből ez Kelet-Ázsia csendes-óceáni térségét jelenti.
[6] „…so long as it doesn’t continue along the current trajectory of self-sabotage”. Ne feledjük, hogy a cikk Trump elnökségének negyedik évében íródott.
[7] Vö. Scott Lincicome: If America really is unpopular, we have only ourselves to blame. Washington is giving developing countries plenty of reasons to cozy up to China. cato.org, 2023. ápr. 26; Rana Faroohar: America needs a new strategy to court the global south. FT, 2023. máj. 1.
[8] China’s model of a new diplomacy scores a win with Iran-Saudi deal. WSJ, 2023. márc. 10.
[9] Vö. Gideon Rachman: China could play a crucial role in ending the war in Ukraine. FT, 2023. máj. 1.
[10] How to avoid a great-power war. A conversation with General Mark Milley. Foreign Affairs, 2023. máj. 2.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2023. május 3-án.
