„Mert az egész törvény ebben az egy igében teljesedik be: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.”
A 2021-es év egyik legszomorúbb története volt, amikor arról írtunk, hogyan próbáltak a NAV végrehajtói – sikertelenül – lefoglalni valamit Iványi Gáborék egyik iskolájában: üres kézzel kellett távozniuk, mert a gyakorlott adószedők nem találtak semmit, amit pénzért eladhatónak láttak. Aki Népszavát olvas, pontról pontra végigkövethette Iványiék keresztény egyházának a keresztényüldözés minden ismérvét kimerítő kormányzati zaklatását. Azért használjuk az eseménysorra következetesen a keresztényüldözés kifejezést, mert olyasmit, amit az egykori (már a szocialista rendszerben is üldözött) metodista lelkész kisegyházával, és személyesen Iványi Gáborral szemben a hatalom folytatólagosan elkövet, csak távolabbi kontinensek nyíltan keresztényüldöző rezsimjei engednek meg maguknak. Magunk közt: a fenti epizód nem történhetett volna meg egyetlen magyarországi bevett keresztény egyháznál sem – a katolikusoktól a Hit Gyülekezetéig –; bármelyikükhöz ment volna foglalni a NAV, mindegyiktől kamionszámra hozhatták volna el a hitéleti tevékenység szempontjából nélkülözhető földi javakat, miközben elvileg mind ugyanannak az Istennek a tanítását hirdetik: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön (…), mert ahol a te kincsed van, ott lesz a te szíved is”.
Iványi Gábor még azok egy része szerint sem könnyű ember, akik körülötte dolgoznak. De nem volt könnyű ember Jézus sem: a semmiféle erkölcsi relativizmust nem toleráló hajthatatlanságával szinte rutinszerűen szégyenítette meg kora hatalmi elitjének képviselőit – ahogy Iványi is. A magyar lelkipásztor a kormányfővel is alaposan összeveszett, de azt, hogy nem jó gondviselője a rábízottaknak, még így is csak a legnagyobb gazemberek és a legelvakultabb Orbán-hívők merik állítani. Ahhoz mindenképpen elég jó volt, lelkésznek és embernek is, hogy ő adja össze Orbán Viktort Lévai Anikóval, és ő keresztelje meg Orbán Ráhelt illetve Orbán Gáspárt. Igen, az emberek változnak – de ha az utolsó ítéletkor azon múlna a sorsunk, hogy helyesen meg tudjuk-e válaszolni a kérdést, melyikük maradt hűséges a keresztény tanításhoz, vajon hányan mernék föltenni az örök életüket arra, hogy Iványi Gábor az, aki eltévelyedett?
Karácsony előestéjén mégsem azért vettük elő az ország legelesettebbjein segíteni próbáló gyülekezet, az engedélyezett egyházak közül a parlamenti többség által a Boszorkányszövetség és a szcientológusok közé lefokozott Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség példáját, hogy bárkit szégyenkezére késztessünk. (Bár azt azért a saját nevemben szeretném megjegyezni: nekem katolikusként kevés kínosabb élményem volt idén annál, minthogy az adófizetők tíz- és százmilliárdjaival meghintett, immár stadionnal és labdarúgó akadémiával is rendelkező egyházam egyetlen együttérző gesztusra, semmiféle kiállásra nem volt képes Iványi mellett.) Hanem inkább azért, mert történt ebben az évben olyasmi is körülöttük, ami átmelegíti a szívünket, és okot ad a reménykedésre. Hogy az üldözött magyar keresztény közösség által fenntartott gyermekmentő intézményrendszer még létezik, az annak köszönhető, hogy az emberek nem hagyták elveszni; szolidaritást mutattak – a közpénzekkel kitömött nagyegyházak helyett is –, és valahogyan összeadtak annyit, amivel életben tartották. Ha valamire emlékezni kell majd 2021-ből, ez mindenképpen olyasmi, amire érdemes.
A karácsony a kereszténység második legfontosabb ünnepe – a legnagyobb a húsvét, ami a feltámadásról szól. A kettőt az imént említett szolidaritás köti össze: a végtelen hatalmú, mindenható Isten közösséget vállalt az emberrel, magára vette az emberi sorsot; megszületett, megalázták, megkínozták és megölték, és ő mindezt elfogadta azért, hogy a bűn rabszolgaságából kiváltson minket. A keresztény vallást az különbözteti meg a világ összes többi vallásától, hogy a mi Istenünk szolidáris volt velünk, és szolidaritást, azaz keresztény terminológiával felebaráti szeretetet vár a híveitől.
„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Lehetetlennek látszik, de csak addig, amíg rá nem jössz, hogy a szeretet körbeér; hogy a másik ember is te vagy.
Azon múlik az üdvösséged, hogy rájössz-e. Aki keresztényként gondol magára, annak nem egy héten egyszer, vasárnaponként kell szolidárisnak lennie, hanem minden nap, az élet minden színterén, kicsiben és nagyban, magánéletben és munkában, sőt a politikában is: mindenben. Nincs rá jobb szövegünk, mint a taizéi közösség 40-50 ezer fiatal keresztényt megmozgató brüsszeli zarándoklatán született levél, „A nyitott és szolidáris Európáért” (nem mi találtuk ki, tényleg ez a címe és tényleg olyan, mintha nekünk címezték volna). „Európának történelme során most először sikerült egy békés korszakot átélnie. Ez igen nagy reményeket ébreszt a világ más vidékein is. Annyi megosztottság és szakadás után fölbecsülhetetlen érték ez a béke (…) Az európai intézményekre manapság bizonyos fokú kiábrándultsággal tekintenek az emberek. Mégis nélkülözhetetlenek a földrész békéjének biztosításához. A nemzetek vezetői azzal lendíthetik föl az intézmények célszerű működését, hogy nehéz döntéseik alkalmával nem az európai intézményeket teszik igazságtalanul bűnbakká (…) Az Evangélium az egyszerű életre biztat. Arra hívja a hívő embert, hogy uralkodjon a vágyain, de nem kényszerből, hanem meggyőződésből. Aki önként vállalja az egyszerűséget, az képes ellenállni a jómódúakra jellemző fölösleges fogyasztásnak, és tud küzdeni a társadalom kirekesztettjeire kényszerített szegénység ellen (…) A keresztények a megbocsátás lépéseivel járulhatnak hozzá a nyitott és befogadó Európa kialakításához. Ahhoz, hogy előrelépjünk a megbocsátás útján, le kell mondanunk az elszenvedett sérelmek továbbörökítéséről. A megbocsátás megszakítja a sérelmek nemzedékről nemzedékre áthúzódó láncolatát, ami az előítéletek melegágya. Megbocsátás nélkül nincs jövője a társadalmainknak. Az az elsöprő lendület, amellyel Európa újjáépítése elkezdődött, nagyrészt ebből a meggyőződésből táplálkozott. Mindenki hozzájárulhat egy olyan kultúra létrehozásához, amelyet a bizalmatlanság helyett a kölcsönös bizalom jellemez. A történelem során időnként nagyon kevés ember is képes volt arra, hogy a mérleg nyelvét a béke irányába mozdítsa el.”
Sokan akarnak szolidaritást, de csak egy szűk kisebbség szolidáris a valóságban. A szolidaritás nem egy érzés, hanem magatartásforma. A mozgósított szeretet; amikor nem csak beszélsz az önfeláldozásról, de teszel is valamit másokért, amiből kiderül. Ez maga a jézusi tanítás – annyira fontos, hogy az újszövetségi könyvekben csak kétféle példabeszéd létezik: amelyik nem direktben a hitről szól (a mustármagról, a fügefáról, a szőlővesszőről), az mind a szolidaritást magyarázza, a szegény asszony két fillérjétől a koldus Lázáron át az irgalmas szamaritánusig.
De miért beszélünk róla most; miért szentelünk neki egy egész karácsonyi mellékletet?
Azért is, mert egy olyan korszaknak érünk (így vagy úgy, de valahogyan mindenképpen) hamarosan a végére, amelyik azzal kezdődött, hogy rengeteg szolidaritást ígértek nekünk. „A szociális biztonságot, az esélyek kiegyenlítését és az egymás iránti megbecsülést és elköteleződést (szolidaritást) közös alapértékeknek tekintjük.” „A társadalom ép és fogyatékossággal élő polgárai közötti párbeszéd és a szolidaritás erősítésére kell törekednünk.” „Az oktatás-nevelésnek kiemelt feladata van a társadalmi szolidaritás, az egyenlőtlenségek kiegyenlítésében.” Ezek az idézetek a kormánypárt 2010-es programjából származnak. A szolidaritásra hivatkozva kértek tőlünk a magyar demokrácia történetében mindeddig példátlan felhatalmazást – ideje számba venni, hogy mire jutottak vele.
De főként éppen a karácsony miatt: ma a történelem legnagyobb szolidaritás-projektjét, Isten fiának világra jövetelét ünnepeljük. Azt, hogy mi mind az Isten gyermekei lehetünk, és ehhez csak szeretni kell a másik embert – szó szerint így van benne a Bibliában.
Jánosnál: (Jézus) „A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek.” És Máténál: „Sokan jönnek majd az én nevemben, akik azt mondják: Én vagyok a Krisztus. Sok hamis próféta támad, és sokakat megtévesztenek. Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, a szeretet sokakban meghidegül – de aki mindvégig kitart (a szeretetben), az üdvözül.”
Megjelent a Népszava Szép szó karácsonyi mellékletében 2021. december 24-én.
