Lányi András: Az ellenzéknek az Orbán-rendszer igazi bűneiről kellene beszélnie
Nehéz lenne ma megmagyarázni egy külföldinek, hogy lehet, hogy a mostani politikai helyzetben nem bukkan fel olyan erő, amely hitelessé tudná tenni magát, és olyan programmal állna elő, amely a NER valóságos alternatíváját kínálná. Elképzelhető, hogy nem a plakátszövegekhez kellene írni a pártprogramokat, hanem fordítva – mondja interjúnkban Lányi András, akinek nemrég jelent meg kiadónknál kötete Menekülés a győztesek táborából címmel. Beszélgettünk Magyar Péter kiállásáról, a kegyelmi ügyről és március 15-ékről is.
– Melyik március 15-éjét tartja a legemlékezetesebbnek?
– 1972. március 15-én éppen a Széchényi Könyvtárból jöttem ki, akkor még a Nemzeti Múzeum épületében volt. Így keveredtem bele, hátizsákomban Martinovics Ignác összeesküvésének irataival abba a tüntetésbe, aminek a végén olyan csúnyán megkergették és megverték a fiatalokat a rendőrök.
– Önt is?
– Nem, én álltam a Duna-parti lépcsőknél, és kiabáltam, hogy ne menjenek le a rakpartra. Hiszen onnan nem tudnak megszökni, a rendőrök könnyűszerrel bekerítik őket. Sajnos így is történt. De én nem mentem le a rakpartra, nem vertek meg.
– Nem is került szembe későbbi március 15-éken sem a hatóságokkal?
– Pont március 15-én nem. Köztudott volt persze, hogy kockázatos kimenni. Még 1988-ban is megakadályozták a demokratikus ellenzék tüntetését. Viszont nagyon jó volt kitűzni a kokárdát: jó volt magyarnak lenni. Mert tiltották. Tavaly történt először, hogy nem tűztem ki.
– A korábbi orbáni kisajátítás hatásaként?
– Inkább azért, mert szégyelleném. Olyan nemzedéknek jár a kokárda, amelyik méltó rá. Ezt mi nem mondhatjuk el magunkról.
– Ez generációs különbség lenne?
– A ma élőkre általában értettem. Gyáva birkanép lettünk.
– Az elmúlt évtizedekben volt egyfajta tanácstalanság, hogy miről is szóljanak az ünnepek, mennyire szabad elvinni a beszédeket aktuálpolitikai irányba. Az sem jó persze, ha a pártrendezvények egy unalmas iskolai ünnepségre hasonlítanak. De az szintén rossz szájízt hagyhat, hogy ilyenkor is leginkább olyanokról beszélnek, mint Brüsszel, Moszkva, Soros meg a migráció. Az ellenzék pedig orbánozik.
– Március 15. kisajátítása nemzeti hagyomány. Nem volt olyan rendszer azóta, ami ne próbálta volna ezt a hagyományt kiaknázni, a Petőfi-kultuszt összemosni Ferenc Jóskával, a keresztény nemzeti kurzussal, a proletárdiktatúrával, most az Orbán-rendszerrel.
– A héten mutatják be a milliárdos Petőfi-filmet, ennek jegyében pedig még Rákay Kálmán Philip kreatív producer is Petőfihez hasonlította magát.
– Amihez azért pofa kell. Még nem láttuk a filmet, de annyit már tudhatunk róla: ez az első eset, hogy március 15. története valakinek nem volt elég jó: fel kellett turbózni a korba nem illő krimi-szállal, bécsi titkos ügynökkel, gyilkossággal. Miközben Petőfiék élete és halála, az egész negyvennyolc tele van el nem mondott, remek történetekkel.
– A filmes múltjával ön mennyire látja tragikusnak a filmtámogatási rendszer mai működését? Sokan állami támogatás nélkül kénytelenek forgatni, mások a presztízsprojektjeikre milliárdokat kapnak.
– Ezt szépen kifejti a Filmvilág legújabb számában Gelencsér Gábor. A magyar film történetében ennyi tehetséges fiatalember nem volt még egyszerre. Nehezen is jegyezzük meg a neveiket. Olyan rendezők bukkantak fel az elmúlt évtizedben, hogy öröm nézni. Viszont ezt az örömhírt keresztbe veri a támogatási rendszer, no-budget filmekre vagy külföldi támogatókra szorítva az alkotókat.
A szerencsések esetleg szlovák vagy holland pályázatokon nyernek pénzt. Közben itthon milliárdokat ölnek olyan színvonaltalan ócskaságokba, amelyek esetében a történelemhamisításnál lényegesen nagyobb baj a szakmai nívótlanság. Az azért megnyugtató, hogy tehetséges emberek jó művet soha nem tudnak létrehozni hazug, elnyomó politikai kurzusok szolgálatában.
– Szlovák támogatást kapott a Magyarázat mindenre is, amely középpontjában ráadásul az előbb említett kokárda állt. Zajlott egy vita arról, mennyire tekinthetjük középen álló filmnek, és ki szerint jó vagy épp rossz, ha az.
– Nagy empátiával, valódi megértéssel ábrázolja a film a fideszes családot ugyanúgy, mint az ellenzékit. Vagy az újságíró lányt, aki a botrányt kirobbantja. Próbál érvényesülni a szerencsétlen, úgy, ahogy éppen lehet.
– Vissza a nemzeti ünnepre. Orbán Viktor most újra a Nemzeti Múzeum előtt tart beszédet. Az előző években általában egy másik városban volt ilyen-kor, amit ellenzékiek egyfajta menekülésként interpretáltak. Orbán erre persze azzal vágott vissza, hogy az ellenzék szerinte lenézi a Budapesten kívüli világot.
– No comment. Orbán, akármit csinál, az egyik tábor lelkesen ujjong, a másik rosszmájú megjegyzéseket tesz.
– Az ellenzéken belül folyamatosan fel is merül, mennyire jó, ha Orbán személyére hegyezik ki a politikájukat.
– Abban nagyon találékony a NER, hogy mindig találjon olyan témát, amibe az ellenzék beleáll, és a végén a választópolgárok legalább 51 százaléka a kormánynak ad igazat. Amíg ezeket az Orbán által felkínált provokációkat helyezik a kommunikáció középpontjába, addig biztos vesztesek.
– A pedofilügybe beleállás most ilyen lenne, vagy éppen ellenkezőleg? A DK-s plakátokat ön is kritizálta egy posztjában.
– Ez a legjobb példa. Mutatja az ellenzék tanácstalanságát és színvonaltalanságát. Már megint nem az Orbán-rendszer igazi bűneiről beszélünk, hanem napi szenzációk után rohangászunk. Európa ellenségeinek az oldalára álltunk, vezetőink tömeggyilkosokkal paroláznak és utat nyitnak az ország gazdasági gyarmatosítása előtt. A közoktatás, az egészségügy, a vasúthálózat romokban, a gazdaság egyre rosszabb teljesítményt nyújt, ezeket mindenki a saját bőrén érzi. Bármennyire unalmas, a „másik Magyarországnak” ezeket a témákat kellene makacsul napirenden tartania. Akkor tudnánk, hogy mit akarnak, a szavazatok és kattintások számán túl. De lehet, hogy maguk sem tudják.
– Oktatásról és Putyinról pedig sokat beszélt már az ellenzék, mégsem volt kiemelkedő hatása. Esetleg nem jó oldalról fogták meg ezeket?
– Az ország egyik fele nagyon is tisztában van ezekkel a dolgokkal, a másik számára a NER propaganda-gépezete gyárt le naponta egy teljes, kerek „valóságot”, amiben minden rendben van, kivéve a dollárbaloldal felháborító ármánykodását. És ezzel együtt, ma már az Orbán-hitűek táborához mérhető sokaságot alkotnak azok, akik nem kérnek a mostani rendszerből, igaz, annak parlamenti ellenzékéből sem. Legfeljebb leszavaznak ide vagy oda, olyan pártokra, amelyekben nem bíznak, csak mert a másik oldalt még kártékonyabbnak tartják. Nehéz lenne ma megmagyarázni egy külföldinek, hogy lehet, hogy ebben a helyzetben mégsem bukkan fel olyan politikai erő, amely hitelessé tudná tenni magát, és olyan programmal állna elő, amely a NER valóságos alternatíváját kínálná. Kereslet, az mindenesetre volna rá.
– A mérések szerint az elnök és a társelnök lemondása előtt a fővárosban már a Kutyapárt lett az egyik – vagy épp a – legnagyobb ellenzéki erő. Emiatt lenne?
– Erről van szó. Közhely, de sajnos újra és újra el kell mondani, hogy ameddig a legerősebb ellenzéki párt élén a százféleképpen kompromittált Gyurcsány-házaspár áll, addig a NER uralma megingathatatlan. És ezt mindenki tudja, és mégsem történik semmi, hogy ne így legyen.
– Magyar Péter kiállása hozhat bármi változást? Rengetegen figyelik most minden egyes lépését.
– Szélesebb körű ismertségre csak olyan emberek tehetnek szert jelenleg, akiket vagy egy napi szenzáció hoz divatba, vagy maguk is influenszerek, mint a múltkori tömegtüntetés szervezői. Miért baj ez? Azért, mert ezeknek az embereknek a népszerűsége teljesen független a politikusi képességeiktől, a meggyőződésüktől és a céljaiktól. A lázas érdeklődés a NER-ből kibeszélő ex-férj vállalkozása iránt jelzi a türelmetlen várakozást, hogy „Rákóczi, akárki, / Jöjjön valahára: / Kígyóinknak, Esze komám, / Lépjünk a nyakára.” Érdeklődéssel figyelem. Lehet, hogy pont ebből a heroikus rögtönzésből fog megszületni az új, sikeres ellenzéki párt?
– Ön szerint miből kellene?
– Ha volt március 15-ének időszerű tanulsága, akkor az az, hogy a nagy politikai változások mögött mindig évtizedes előkészületek, szellemi mozgalmak, programok és programviták álltak. Mint a reformkorban. Ami a meghiúsult reformok kora volt, széthúzó, egymást gyaluló ellenzéki erőkkel: centralisták, municipalisták, mérsékeltek, radikálisok, korteskedés és a korteskedés ellenszerei. Azonban a kedvező pillanatot helyesen ismerték fel, és sérelmeiket félretéve képesek voltak összefogni. Nem szorultak be az országgyűlés falai közé, mint a mostaniak: országos mozgalom állt már akkor mögöttük, rengeteg aprómunka, közhasznú kezdeményezés.
A nép nem a médiából ismerte vezéreit, és nem kérdezgették: te tudod, hogy ez kicsoda? Az sem véletlen, hogy volt kéznél 12 alkalmas pont. Hogy tudták, mit kíván a magyar nemzet. Először Széchenyi szedte pontokba a változás programját a Stádiumban, később munkatársa, Kovács Lajos és társai a szatmári megyegyűlésen, ez a híres szatmári 12 pont. Jókaiéknak már csak stilizálni kellett, abban, ugye, elég jók voltak. Létezett közakarat, és akadt értelmiség, amely azt szavakba öntse. És persze, a diákok, az egyetemi ifjúság az utcára tódult, nem az okostelefonján követte az eseményeket. Így azután, pár nappal később, Széchenyi az országszerte terjedő Petőfi-vers soraival köszönhetett be a felsőház tanácstermébe: „dicsőséges nagyurak, hát hogy vagytok?”
Azok persze minden radikális követelést szó nélkül megszavaztak.
– Többen fordulópontot remélnek most a kegyelmi ügytől és annak kezelésétől. A turbulenciától várják, hogy valamifajta változás beálljon. Erre van esély, vagy vágyvezérelt gondolkodást mutat elsősorban?
– Ez egy médiaszenzáció, amit Orbán Viktor kitűnően tudott kezelni. Gondolkodás nélkül beáldozott számára fontos politikai szereplőket, az ellenzéknek szava sem lehet.
– Tölgyessy Péter pedig épp azt mondta, hogy talán nem kellőképp átgondolt pánikreakció volt, ami akár visszafelé is elsülhet.
– Ilyet bármikor lehet mondani. Nem itt kell fogást keresni Orbán Viktoron. Az ilyesmit ő sokkal ügyesebben kezeli, mint az ellenzéke. Arra kellene notóriusan visszatérni, hogy mit művelt az országgal.
– Jakab Péter járt nemrég a Partizánban, Gulyás Márton pedig kérdezte, mi volt a három legfontosabb követelésük 2022-ben. Jakab is belezavarodott a végére: mondta az áfamentes alapvető élelmiszert és a családi pótlék megduplázását, de azt elsőre nem tudta, mennyire is kellene felemelni az álláskeresési járadékot. Akkor mit várjunk a szavazóktól?
– Ezt a parlamenti bábszínházat úgy, ahogy van, el kell felejteni! Még ha sokkal okosabbak is lennének, mint amilyenek, civil mozgalom nélkül semmire sem mennek. Ameddig a pártok keresik, de valahogy nem találják a szavazótáborukat, addig nem lehetnek sikeresek.
Ha majd a szavazók tábora keres magának pártot, akkor támad igazi kihívója az Orbán-klán uralmának.
– Közben azt, hogy merre megy tovább a világ, leginkább az idei amerikai elnökválasztás döntheti el, kisebb részben pedig az EP-választás. Mit vár ezektől? Jön vissza Trump, Európában pedig megerősödnek a szélsőjobboldaliak?
– Erre szoktam mondani, hogy nem a futurológiai tanszékről szalajtottak. Honnan tudnám? Mindenesetre, szörnyű képet fest a helyzet a nyugati világ állapotáról. Ezekkel a hidegszívű gyilkosokkal szemben, mint Hszi Csin-ping és Putyin, ki- és beszámíthatatlan vénemberek kezébe került a világ sorsa. Rossz idők járnak a nyugati civilizációra – amibe nem vagyok szerelmes, csak hát nem tudok jobbat. Nem igaz, szerelmes vagyok belé, és igenis úgy gondolom, van mit féltenünk, lenne mit védenünk Európa szellemi örökségén, amely most végső veszélyben forog, és ezt a veszélyt nem kis részben a saját önzésünk, ostobaságunk, tehetetlenségünk jelenti. Ezért tartom gyalázatos bűnnek Orbánék részéről, hogy történelmi hagyományainkat meggyalázva a Nyugat árulói lettünk: az egyetlen európai ország, amely az orosz politikai és kínai gazdasági érdekeket leplezetlenül képviseli az Európai Unióban.
Aki ezt nem akarja észrevenni, azt kár győzködni, mert be van oltva a valóság ellen. Ez a Fidesz nagy felfedezése, ebből élnek: hogy nem az van, ami valóban történik – mi az, hogy „valóban”? –, hanem az van, amit az emberek elhisznek.
– Ezzel hogyan lehet felvenni a versenyt? Fel szokott merülni a rendszert ellenzők részéről, hogy ugyanazt a fegyvert kellene használniuk. Ebből lesznek olyanok, mint a DK-s plakátok.
– Elképzelhető, hogy nem a plakátszövegekhez kellene írni a pártprogramokat, hanem fordítva. De éppen ezért az ön kérdésére adott csattanós válaszomnak sem lenne sok értelme. Válaszkísérleteimet legutóbb, a Magyar Hang kiadásában megjelent, Menekülés a győztesek táborából – válogatott tanulságok 2019–2024 című kötetemben gyűjtöttem össze. Megpróbáltam valamivel szélesebb történelmi összefüggésben elhelyezni és úgy magyarázni a magyar társadalom viselkedését, a mostani párthűbéri rendszer működését, valamint azt, hogy miért nem tudunk megszabadulni tőle. És mivel a XXI. században élünk, a politikában sem érhetjük be a XVIII. századi kérdésekre adott XIX. századi válaszokkal, melyek már a XX. században is katasztrofális következményekhez vezettek. Korszerű választ a XXI. század kihívásaira meggyőződésem szerint csak az úgynevezett ökológiai politika kínál, amin – írásaimból ez is kiderül – nem holmi „környezetvédelmet” értek, hanem az emberhez méltó élet természeti és kulturális feltételeinek biztosítását. Esszéim, cikkeim egy része az ilyen alternatív politika lehetősége mellett érvel.
Forrás: a Magyar Hang VII. évfolyama 11. számának (2024. március 15–22.) nyomtatott változata.
