Kezdjem azzal, hogy egy újszülöttnek minden vicc új? Áttételesen, ismerkedés közben kicsit a felfedező örömével és kíváncsiságával közeledünk akár régóta tudott dolgokhoz is. Vagy kezdjem azzal: miért mostohagyermek napjainkban a portrérajzolás? Habár a két kérdésnek látszólag semmi köze egymáshoz, a továbbiakban ki fog derülni, hogy ez alkalommal együvé tartoznak.
De egyelőre első kérdésemnél maradok: miben is áll a felfedezésem (azaz mitől lettem én „újszülött”)?
Az egész úgy kezdődött, hogy néhány hazai napi- és hetilapban Márton Ferenc aláírású repróra bukkantam: Gátkötő csíki székelyek, Erdőirtás Csíkországban. A képekből sugárzó erő és vonalbiztonság azonnal magával ragadott, fejembe vettem, hogy közelebbről is megismerkedem a művész életútjával, munkásságával. Következésképpen csíkszentgyörgyi szülőházában kötöttem ki. A ház valóságos minimúzeum, falai Márton Ferenc-képekkel teltek, a mappák száz meg száz Márton Ferenc-rajzot őriznek.
Ámbár az alkotó igen korán elszármazott innen (1940-ben halt meg, 56 éves korában Budapesten), munkáiban vissza-visszatért szülőföldjére. Halála után viszont gyorsan elfelejtették, csupán az utóbbi években kezdték újból felfedezni. Pedig jelentősége nem csekély, akár egyetemes szinten is. Rengeteget dolgozott, rajzolt, festett és szobrászkodott. 1308-ban egy londoni plakátkiállításon a harmadik díjat nyerte. A művészi hagyatékban való búvárkodás közben leginkább rajzai, portréi hatottak rám. Több oknál fogva is: művészi értékük vitathatatlan, ugyanakkor fájdalmas hiányérzetet tudatosítanak a nézőben, azt, hogy lám, jelenkori grafikai életünkben mennyire háttérbe szorult a hasonmás (tehát nem elképzelt) portré műfaja.
És tulajdonképpen itt közeledik egymáshoz a cikk elején feltett két kérdés. Egyelőre azonban megmaradok Márton Ferenc portréművészeténél. Lerajzolta korának nagyságait, többek között Benedek Eleket, Rabindranath Tagorét, Tamási Áront, Saljapint, Ady Endrét betegágyán, halála előtt néhány nappal, 1918. december 31-én. 1914–18 között az olasz, szerb, orosz harctereken készített mintegy háromezer rajzot. A Tanácsköztársaság idején sok rajta készült népbiztosokról (például a Kun Béla-portré), bukása után a kommunisták perének mozzanatait örökítette meg.
Rajzai csupán a legjellemzőbb formák rögzítésére szorítkoznak. Az ellesett pillanat közvetlen és könnyed ábrázolása sugárzik belőlük. Márton Ferenc a vonalak virtuóza volt, néhány körvonal, pár utalás elég volt neki, hogy típusokat ragadjon meg, helyzeteket érzékeltessen. De mindig belülről nézte, tette magáévá a világot. Nem filozofált, hanem közvetlen emócióval beszélt az emberről, oly módon, hogy műveinek tömörsége, szűkszavúsága egyben a legtisztább esztétikum hordozója.
Márton Ferenc riporter volt a szó legmaibb értelmében. Mindenütt ott volt, ahol egy fürge rajzolónak jelen kellett lennie. Üléstermekben és kávéházakban egyaránt. Rajzai művészi értékükön felül szuggesztív, hiteles erejű kordokumentumok.
Innen a fájó nosztalgia: napjainkban miért tűnt el ez a műfaj? Igen sok műtermet bejártam már, és csupán egyetlen grafikusnál, Cik Damadiannál bukkantam ilyen jellegű rajzokra, a mentsvárunk ezen a téren.
Ám szükség lenne utánpótlásra is. Nem lehet állandóan a fényképezésre hivatkozni. Hiszen Márton Ferenc idejében is rég ismerték már a fényképet. A fénykép nem pótolja az arc megörökítését a szó képzőművészeti értelmében.
Grafikusaink valószínűleg ezzel maguk is tisztában vannak. Hát akkor? Napi- és hetilapjaink bizonyára szívesen váltogatnák a riport-fényképeket művészi értékű riport-rajzokkal.
Megjelent A Hét III. évfolyama 15. számában, 1972. április 14-én.