az egyház és a politika viszonyáról, az átvett oktatási és szociális intézményekről és arról, leülne-e egy teára az eutanáziáért küzdő Karsai Dániellel
Jézus olyan békéről beszélt az utolsó vacsorán, ami nem függ a körülményektől. A békének az a hitbéli meggyőződés az alapja, hogy a földi élet csak az előszobája az örök életnek – mondta lapunknak adott ünnepi interjújában Fábry Kornél. Az esztergom–budapesti segédpüspök a népszámlálási adatokkal kapcsolatban kifejtette: az egyháznak fel kell tennie a kérdést önmagának, minek köszönhető a hívek számának csökkenése. Az egyházi személyek által elkövetett visszaélésekkel kapcsolatban hangsúlyozta, a bűn nem magánügy, a szembenézés pedig segíti az egyház megtisztulását is.
– Karácsonykor börtönben fog misézni. Milyen üzenettel érkezik a rácsok mögött élők és ott dolgozók közé?
– Ezúttal nem a büntetésüket töltőknek, hanem a büntetés-végrehajtásban dolgozóknak fogok szentmisét bemutatni, de az üzenet ugyanaz: úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát, Jézust adta érte, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Ez minden reményünk forrása. Jézus azt mondta az utolsó vacsorán, „békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek”. Olyan békéről beszél, ami nem függ a körülményektől, a Jézussal való személyes kapcsolat az, ami békét ad, az a hitbéli meggyőződés, hogy a földi élet csak az előszobája az itt elkezdett örök életnek. A keresztény látásmód abban is segít, hogy elfogadjuk a tényt: a földi életben minden elmúlik. De – és ez a lényeg – a lelkünk örökké él, csak nem mindegy, hogy hol…
– Az idei év kiemelkedő eseménye az egész ország, de a katolikusok számára különösen Ferenc pápa látogatása volt, amelynek ön szervezőként is részese lehetett. Az ön számára mi volt a legmeghatározóbb élmény?
– A feladatom az volt, hogy a Szentatya fiatalokkal való találkozójának programjaiban segítsek munkatársaimmal a Sportarénában. Emellett a színpad mellől a Szentatya beszédének magyar feliratait vetítettem. Fő üzenete a párbeszédről, a kérdések megválaszolásáról, ennek igényéről szólt. Fontos feladata ez az egyháznak, különösen a fiatalok felé: meghallani a kérdéseket, és megpróbálni válaszokat adni. Az egyháznak folyamatosan keresnie kell, miként tudja megszólítani a fiatal generációkat. A kihívás igen nagy, hiszen a világ sokszor a krisztusi tanítással ellentétes, olykor káros értékrendet közvetít a fiatalok felé. Már szinte minden át van szexualizálva, ráadásul a fiatal generációk erős függési viszonyban vannak a különböző platformokkal, a közösségi médiával is, amit „etetni kell”, ahol jelen „kell” lenni. Reménykeltő ugyanakkor, hogy rendszeresen tapasztalom – nemrég épp a váci piarista gimnáziumban –, hogy a fiatalok tele vannak olyan kérdésekkel, amelyek mély hitből vagy a hit iránti vágyból fakadnak. Ennek a párbeszédnek a jelentőségére egyébként Ferenc pápa nemcsak Budapesten, de az augusztusi lisszaboni ifjúsági találkozón is felhívta a figyelmet, amikor arról beszélt, hogy a fiatalok nem az egyház jövője, hanem a jelene.
– Ferenc pápa neve összefonódik az egyház megreformálásával. Az őszi szinódusra, amely bár nem döntéshozó, hanem egyfajta tanácsadó szerepet tölt be a Vatikán életében, most először nemcsak püspökök, hanem világi férfiak és nők is meghívást kaptak. A háromhetes tanácskozás nyitódokumentuma pedig az első helyen említette az elváltak és újraházasodottak, a többnejÄ házasságban élők vagy az LMBTQ+ katolikusok kérdését. Ettől korántsem függetlenül vannak megnyilvánulásai az egyházon belüli konzervatív-progresszív szembenállásnak is. A magyar katolikus egyház miként viszonyul ezekhez a kérdésekhez?
– Annak ténye, hogy az ön által említett témákban párbeszédet kezdeményezett a szinódus, azt bizonyítja, a katolikus egyház a jelenkorban él, érzékeny a társadalom, pontosabban a világ különböző pontjain létező társadalmak rezdüléseire. Az, hogy az LMBTQ+ kifejezés bekerült a nyitódokumentumba, mutatja, hogy nem elefántcsonttoronyban élünk, ugyanakkor jelzésértékű az is, hogy a záródokumentumban nem ez, hanem szexuális orientáció szerepel, amellyel kapcsolatban a katekizmus tanítása egyértelmű, és ez aligha fog változni. Ami a konzervatív-progresszív vitát illeti, azt gondolom, ez a világegyházi mivoltunkból fakad. A világ különböző pontjain más-más dolgok foglalkoztatják az embereket. A katolikus egyház az evangelizáció során alkalmazkodni igyekszik a helyi kultúrákhoz, a krisztusi örömhírt azokra átültetve teszi közérthetővé, elérhetővé. Belső vitáink pedig illusztrálják, mekkora kihívást jelent a helyi problémákra egyetemes válaszokat adni: míg a létszámában fogyatkozó angolszász területeken felmerül a szexuális orientáció témája, a gyorsan növekvő afrikai közösségek püspökei nem is találkoznak a kérdéssel. Ugyanakkor valamilyen választ kellene adniuk például a többnejűség jelenségére – ami a világ északi és nyugati felében ismeretlen –, hiszen sokan csatlakoznának az egyházhoz olyanok, akik ezt a krisztusi tanítással összeegyeztethetetlen tradíciót ápolják. A konkrét problémafelvetésektől kicsit távolabb lépve azt gondolom, a szinodális út legfontosabb üzenete maga a párbeszéd, a másik meghallgatásának igénye – ami egyébként igencsak sajátja a papi hivatásnak, hiszen munkánk során jellemzően figyelmesen meghallgatjuk a másikat. Egyik gyümölcse pedig reményeim szerint az lehet, hogy nemcsak a papság, de a laikusok, a hívők is mindinkább vállalják az örömhír terjesztését a világban. Az egyház 99,9 százaléka ugyanis nem papokból, szerzetesekből vagy elöljárókból áll, hanem világi hívekből. Mindenkinek van benne küldetése.
– Közelítsünk Magyarország felé: az állam közfeladatokat – és nem kevés pénzt – bíz az egyházakra, miközben már nemcsak a sokszor ürességtől kongó templomok, hanem a népszámlálási adatok is arról árulkodnak, drámaian fogy a katolikusok száma, de egyre kevesebb van papból is. Ön hogy látja, milyen állapotban van a katolikus egyház?
– Egyrészt egy megtisztulási folyamatnak vagyunk részesei. Bő ötven éve Ratzinger bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa mondta azt, hogy a jövő egyháza kicsi lesz, de erős. Ha a megkereszteltek, elsőáldozók számát nézzük, valóban népes egyház vagyunk, de akik valóban gyakorolják hitüket, jóval kevesebben vannak. A realitással találkozunk a statisztikákban, hiszen vasárnaponként is a megkereszteltek töredéke jön el a templomokba. Fel kell tennünk a kérdést magunknak, mi az oka ennek. Én leginkább a közösség hiányában vélem felfedezni az okokat. De hozzá kell tennem, hogy országos szinten nagyon komolyak az eltérések. Egy nagyvárosban, nagyobb településen akár több jól működő templomi közösség is van, míg bizonyos vidékeken elvétve találni ilyet. Még egy észrevétel a népszámlálási adatokhoz: személyes tapasztalatom, hogy ilyen-olyan okoknál fogva sokan nem nyilatkoztak vallási hovatartozásukról azok közül sem, akik egyébként vallásgyakorlók. Az emberek tele vannak gyanakvással azzal kapcsolatban, hogy milyen adatokat szolgáltatnak ki magukról, ezért azokra a kérdésekre nem is válaszolnak, amelyekre nem kötelező.
Komoly kihívás elé állítja az egyházat a mind nagyobb paphiány is: 2000-ben szenteltek fel, akkor több mint 2000 pap szolgált Magyarországon, most mindössze 1200 hatvanöt év alatti aktív atya van. Kaposfüredi plébánosként 2016-ban négy misézőhelyem volt, utódomnak most tizenkettő. Meg kellene oldanunk, hogy mindenki megkapja a lelkipásztori ellátást, aki igényli, ráadásul úgy, hogy a papjaink ne égjenek ki. Az idősebb atyák nem is ismerték ezt a kifejezést, de az is igaz, hogy ötven-hatvan éve nagyobb plébániákon még hárman-négyen szolgáltak. Hogy javítsunk a helyzeten, többek között azt kell megvizsgálnunk, hogyan tudunk a papjaink válláról feladatokat levenni. Van is mit, hiszen egy pap tevékenységeinek hatvan százalékát minden további nélkül végezhetnék világiak is. Nem lelkipásztori vagy liturgikus szolgálatra gondolok, hanem adminisztratív, logisztikai dolgokra. Emellett ma már oda kell figyelnünk a kiégés felismerésére, kezelésére, elkerülésére is. Szintén javíthat a helyzeten, ha mind több diakónust vonunk be a munkába. ơk olyan nős férfiak, akik szentelésük után végezhetnek igeliturgiát, prédikálhatnak, keresztelhetnek, eskethetnek, temethetnek. Ez is egy út, de nem biztos, hogy a végső megoldás.
– Vannak olyanok is, akik hívőként, a krisztusi tanítás mellett kitartva fordítanak hátat az egyháznak, mert csalódtak. A problémával szembesül-e az egyház? Mit tud, akar mondani azoknak, akik valamilyen oknál fogva kiábrándultak?
– Aki a krisztusi tanítás mellett kitart, az nem fordít hátat az egyháznak, hiszen az egyházat maga Krisztus alapította. Ezzel kapcsolatban két tapasztalatot osztanék meg: vannak olyan történetek, amelyek úgy szólnak, hogy „azért nem járok templomba, mert gyerekkoromban megpofozott a pap”. Ha megkérdezem, miért, jön a válasz, hogy „mert megittam a misebort”. A pofon nyilván nem helyes reakció, de arra szeretnék ezzel rávilágítani, hogy egy-egy személyes konfliktus sokszor szolgál ürügyként arra, hogy hátat fordítsanak az egyháznak. A másik élményem az Alpha-kurzusokhoz köthető. Az Alpha egy vacsorasorozat nem hívők számára, ahol az örömteli, szeretetteljes légkört látva az egyik résztvevő azt mondta: „én nem ezt az egyházat hagytam ott harminc évvel ezelőtt”. Vannak, akik elfordulnak az egyháztól, és sokan vannak olyanok is, akik visszatalálnak. Természetesen fontos, hogy a papjaink hitelesek legyenek, de az Istennel való kapcsolatot sosem adnám fel emberi tényezők miatt.
– Ferenc pápa olyan témákban is nyíltságot hirdetett, amelyek korábban tabunak számítottak, ilyen a papok által elkövetett abúzusok kérdésköre. A hazai egyház ugyanakkor vonakodik a transzparenciától ebben a témában. Mi ennek az oka?
– Azt gondolom, a magyar egyház a Szentatya ez irányú kérésének teljes mértékben eleget tesz. Merem remélni, hogy azért csak ritkán merülnek fel ilyen esetek, mert eleve nagyon kevés történt meg. Természetesen egy eset is sok és megengedhetetlen, és a legkevesebb, amivel tartozunk, az a bocsánatkérés, amit az egyház többször meg is tett. De azt gondolom, a katolikus egyház mint szervezet a leginkább transzparens módon kezeli az ilyen eseteket. Gyermekvédelmi szabályzatokat fogadunk el és tartatunk be. Az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye honlapján is van lehetőség arra, hogy bárki bejelentést tegyen, aki sérelmezhető ügyről szerez tudomást. A kivizsgálás pedig minden esetben alapos. Ugyanakkor úgy vélem, ez az egyházon belüli abúzus téma a sajtóban túlzott arányban kap helyet. Tudom, hogy nem az a hír, hogy nő a fű, hanem, ha egy nagy tölgyfa kidől. De az előforduló esetek általánosítása azt a képzetet keltheti, mintha minden pap pedofil lenne, pedig a túlnyomó többség odaadóan szolgál hűségesen, áldozatosan napról napra, és nagyon sok köszönettel tartozunk nekik. A visszaélések állandó hangoztatása mögött, úgy tűnik, tudatos szándék van az egyház tekintélyének, hitelének rombolására.
– A sajtóban eddig csak olyan esetek jelentek meg – tény, hogy nem egyházi kezdeményezésre –, amelyek megalapozottak, ahol történt visszaélés. Nem inkább maguk az ügyek rombolják az egyház tekintélyét?
– A bűn nem magánügy. Bármilyen közösség tagja által elkövetett rossz az egész közösségre kihat, és rombolja a renoméját, legyen az bármilyen társadalmi csoport. A mostani folyamatok, a szembenézés, segítik az egyház megtisztulását is. Ahogy mondtam, már egy eset is megengedhetetlen, és az egyház a Szentatyával az élen zéró toleranciát hirdetett az abúzusok terén. Ugyanakkor a médiában való felülreprezentálásra szeretnék utalni egy németországi statisztikával: a gyermekek elleni abúzusok kevesebb mint 1 százalékáért terheli felelősség az egyháziakat. Tehát ezerből legfeljebb tízszer. Míg az egyházi személyekhez köthető esetek rendre napvilágot látnak nálunk is, az egyház pedig bocsánatot kér az áldozatoktól, és meneszti az elkövetőt, a többi 990 eset áldozatai és az elkövetők sajnos elkerülik a sajtó figyelmét, pedig biztosan segítségükre lehetne a róluk szóló híradás.
– Árt vagy használ az egyháznak, hogy a kormány – hivatkozva a keresztény értékrendre – állami feladatokat, oktatási, szociális, egészségügyi intézményeket ruház át rá?
– Az egyház küldetésének része, hogy tanítson, gyógyítson, gondoskodjon rászorulókról, ugyanakkor a legfőbb küldetése a jézusi örömhír, a bűnbocsánat és az örök üdvösség hirdetése. Az egyház történelme során mindig is tanított, kórházakat tartott fenn, betegeket ápolt, és ez ma is így van. Ezt a missziót politikától függetlenül mindig is végezte. Ha történetesen olyan kormánya van az országnak, amely számít az egyházakra – például úgy, hogy bevonja őket bizonyos közfeladatok ellátásába, és ehhez finanszírozást is biztosít –, ott egyfajta bizalom nyilvánul meg. Remélem, hogy ezekben az intézményekben szeretettel teli gondoskodást, odafigyelést kap mindenki.
– Ezt sokan úgy értelmezik, hogy a politika rátelepszik az egyházra, ami ellen az egyház nem tud vagy nem akar védekezni.
– Nincsenek statisztikáim, de úgy tudom, bőven több intézmény, leginkább iskolák átvételét kérik egy adott településen élők, de az egyháznak mindig mérlegelnie kell, hogy felelősen át tud-e vállalni akár iskolát, akár egészségügyi intézményt. Ebben szabadságunk van. Azt látom ugyanakkor, hogy a keresztény egyházak olyan értékekkel rendelkeznek, amelyek megőrzése, ápolása az államnak is lehet célja. Az biztos, hogy az egyháznak törekednie kell a pártpolitikától való tartózkodásra.
– Ez sikerül?
– Az én részemről biztosan. Nekünk Jézus Krisztust kell hirdetnünk.
– Legutóbb a 2010-es választások előtt látta szükségét a püspöki konferencia, hogy körlevélben foglalja össze az ország állapotát, ezzel adva iránymutatást a híveknek. „Mindnyájan tapasztaljuk az egészségügy, a közoktatás és a nevelés tragikus helyzetét, az emberek elszegényedését (…) a becsületes munka leértékelődését (…) bizonyos nemzetiségi és etnikai kérdések politikai célú felhasználását. (…) Mindezeket tetézi az általános korrupció és az intézményekből való kiábrándulás” – írták akkor. Miért nem szólal meg hasonlóképp az egyház ezekben a nemzet sorsát érintő témákban immár bő tizenhárom éve?
– Az, hogy a püspöki konferencia mikor és miért ad ki körlevelet, a saját döntése. A korábbi leveleknek az volt a fő üzenete, hogy a híveket részvételre és olyan döntésre buzdítsa, amellyel a lehetőségekhez mérten a lehető leginkább az egyház értékrendjét elismerő, támogató politikát támogatnak. Döntést mindig értékalapon szerencsés meghozni.
– Mondhatja-e magát kereszténydemokratának egy politikus, aki a cél szentesíti az eszközt filozófiája szerint cselekszik?
– A cél sosem szentesíti az eszközt.
– Karsai Dánielnek köszönhetően élénk közbeszéd alakult ki az eutanázia, illetve az emberi méltóság kérdéseiről. Fabiny Tamás evangélikus püspök elismeréséről és támogatásáról biztosította az eutanázia legalizálásáért küzdő halálos beteg alkotmányjogászt, akit a döntési jogkörrel felruházott kormánypárti képviselők gyakorlatilag levegőnek néztek a parlamentben. Mi a véleménye ezekről a megnyilvánulásokról és arról, hogy az eutanázia kérdése ennyire foglalkoztatja a társadalmat?
– Őszintén megmondom, nem figyeltem a megnyilatkozásokat. Amit azonban tapasztalok, hogy a közvéleményt gyakran az érzelmek alakítják, az érzéseik alapján közelítenek meg bizonyos témákat az emberek. Az eutanázia öszszetett kérdés. Szorosan összefügg a szenvedés értelmének kérdésével, az emberhez méltó élettel és magával az emberrel. Mindenkit megillet az emberhez méltó életminőség, és főleg a sokat szenvedők esetében kell megtalálni azokat a megoldásokat, amelyek elviselhetővé teszik a betegséget, enyhíthetik a fájdalmat. Azt gondolom, hogy ebben is sokat fejlődött az orvostudomány. Ugyanakkor, mivel az ember nemcsak test, hanem örökké élő lelke van, ami Jézus tanítása szerint az egész világnál értékesebb: „Mit ér, ha valaki az egész világot megnyeri is, de a lelke kárát vallja?” Ha valakit szeretünk, legyen akármenynyire idős, beteg, azt szeretnénk, ha minél tovább köztünk maradna. Gyakran az utolsó életszakasz a legértékesebb, amikor sok minden letisztul és átalakul bennünk, készülve a nagy találkozásra a Jóistennel. Máig előttem van Szent II. János Pál pápa példája, aki hosszan tartó betegségét is türelmesen viselte mindhalálig, miközben a világegyház vezetésének gondja is nyomta a vállát. Az ember nem játszhat Istent, nem teheti magát élet és halál urává. Az élet kultúráját kell építenünk, és nem a halálét. Ugyanakkor tegyünk meg mindent az emberhez méltó életért.
– Karsai Dánielt vendégül látná-e egy teára? Mit mondana neki?
– A tea csak ürügy egy jó beszélgetésre. Először meghallgatnám Dánielt, és utána annak alapján mondanék neki bármit is. De azt biztosan, hogy ő betegségében is ugyanolyan értékes, mint egészségesen, továbbra is Isten képmása, és hogy őt is örök életre teremtette a Jóisten, aki nagyon is ismeri a szenvedést, és velünk van a legnehezebb időkben is. Elég csak a keresztre nézni…
– Tavaly múlt ötven, idén szentelték püspökké, az egyházi vezetők fiatal generációjához tartozik. Milyennek látja a jövő egyházát?
– Valószínűleg az én püspöki generációmnak – velem hasonló korú püspökből rajtam kívül van három – meg kell hoznia néhány nem túl szimpatikus döntést. Olyasmire gondolok, hogy ki kell mondanunk: nem tudjuk ugyanolyan intenzitással végezni a hívek lelkipásztori ellátását a paphiány következtében, mint korábban. Egyre több területre nem jut lelkipásztor, így a híveknek is áldozatot kell hozniuk a közösségért, vagy egyszerűen csak azért, hogy eljussanak szentmisére egy közeli településen, ha az övéken nincs. Itt is igaz, hogy annak van értéke, amiért áldozatot hozunk.
Valamennyire az egyházra is igaz, hogy tíz-húszéves csúszással követjük a Nyugaton már látható tendenciákat. Huszonhárom évvel ezelőtt egy évet töltöttem Franciaországban, ahol azt láttam, hogy a lelki élet sokszor olyan sivatagra emlékeztet, amelyben viszont vannak oázisok. Ezek olyan katolikus közösségek, templomok, ahol az Oltáriszentség van a középpontban. Látom jeleit, hogy mi is efelé tartunk. Az irgalmasságra, szeretetre szomjazók azonban továbbra is helyet találnak az egyházi közösségekben. Valójában a közösségeknek kell vonzónak lenniük, alternatívát mutatniuk, oázist jelenteniük a sivatagban, ahogy erről Ferenc pápa is beszél szinte minden alkalommal.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 51-52. számának (2023. december 22. – 2024. január 4.) nyomtatott változata.
