A 82 éves korában is remek szellemi és fizikai egészségnek örvendő, szakmai körökben rendkívül becsült gyakorló és kutató orvos a Román Orvostudományi Akadémia meghívására [1972] szeptember 19-én egy hónapra hazalátogatott. Ez alkalommal felkereste A Hét szerkesztőségét, ahol élményekben és eredményekben gazdag életútjáról és jelenlegi tudományos kutatómunkájáról beszélgetett a lap munkatársával.
Amit városi kőrengetegünkben a világról megtudunk, az napihírek vagy olvasmányok útján kerül szellemi kelléktárunkba. Földrajzórán – egyszerre kínzó és jóleső képzeletbeli utazás során – megtanultuk, hogy a Kilimandzsáró kialudt vulkán Tanganyikában, Afrika legmagasabb hegycsúcsa. Hemingway-től, aki vadász és író volt, megtudtuk, hogy a Kilimandzsáró csúcsán örök a hó.
– Járt ön a Kilimandzsárón?
– Igen. Engem azonban jobban érdekel egy másik tanganyikai tűzhányó, a Meru. Arushától, ahol lakom, csak hatvannyolc kilométerre van. Szép, nagy kialudt vulkán, s a teteje szintén hóval borított. Fenn a hó, alul a trópusi virágok. Még ma is fantasztikusan szépnek találom. Házunkat úgy építettük, hogy a Merut reggeltől estig láthatjuk. Csupán 4600 méter magas, nincs akkora, mint a Kilimandzsáró, de „ő a mi tűzhányónk”.
– Nagyenyedtől Arusháig, a kisdiák világra csodálkozásától a természet kutatásáig hosszú út vezetett. Szíveskedjék feleleveníteni néhány állomását. Diákévei idején gondolt-e arra, hogy természetkutató lesz?
– Nemigen. Amikor a Bethlen Kollégiumban elvégeztem a nyolc osztályt és egyetemre kellett volna mennem, csak egy nadrágom s egy ingem volt, meg effélék. Dolgoznom kellett, legegyszerűbbnek a jegyzőség tűnt. Nagyponorra kerültem, ez egy kis román falu volt Nagyenyedtől huszonvalahány kilométerre. Ott dolgoztam egy darabig, de csakhamar beláttam, hogy a jegyzőség nem nekem való; engem küldenek behajtani az adót, és én vegyem el a kecskéjét a szerencsétlen embernek, akinek nincs más java, és akivel nekem semmi bajom; hát én az ilyesmit nem csinálom egy életen át. Közben megspóroltam egy kis pénzt, és beiratkoztam a kolozsvári orvosi egyetemre. De ezt csak úgy tudtam elérni, hogy közben öt tanítványt vállaltam különböző osztályokból. Később átmentem Budapestre, ahol a pénzt szintén külön munkával kellett megszereznem. így lassan elvégeztem az egyetemet.
– És Afrikába hogy jutott el?
– Egy puskával és a feleségemmel.
– Tehát vadászként.
– Vadászként.
– És miért maradt ott?
– Nagyon megtetszett nekem Afrika. Akkor a fekete ember még nagy-nagy bizalommal tekintett a fehér emberre. Később változtak a dolgok, s ezek irányát – gondolom, ismered annyira az afrikai népek történetét – nem ők szabták meg.
– Személy szerint ön, aki több mint harminc évet élt közöttük, mit tapasztalt? Rendhagyó, talán kontinentális-vidékinek nevezhető orvosi minőségében ismerik, tisztelik önt?
– Tudod, volt nekem egy szép filckalapom, azzal szoktam vadászatra menni. Volt azon két lyuk – na, nem golyó ütötte –, hogy az egyenlítői melegben kissé szellőzzék a fejem. A kalap sokáig kitartott, persze a végén már kissé kopott volt, főleg elöl. Egy nap aztán, nem is olyan sok évvel ezelőtt, szólt a feleségem, hogy így már nem lehet járni. Fogtam magam és eldobtam a kalapot. Másnap beállított három lándzsás bennszülött, azt mondták, biztosan elvesztettem, de ők megismerték és visszahozták.
– Kezdetben hol telepedett le?
– Mogadishuban, Szomáliában. Nyitottunk egy kis boltot, felállítottunk egy kis rendelőt, s néztünk a megélhetésünk után. Később átmentünk Abesszíniába, ahol Haile Szelasszié vejének lettem udvari orvosa; az illető három ország királya, négymillió ember vezetője volt. S én voltam az egyedüli orvos. Egy vályogos ház volt a szállásunk, egy misszionáriustól maradt ránk. Nem volt más. Aztán következett az olasz megszállás. Másfél évig még ott kellett ülnöm, majd 1937 szeptemberében Tanganyikában telepedtünk le. Azóta megszakítás nélkül ott élünk.
– Hogyan találta meg a helyét? Hogy bontakozott ki orvosi tevékenysége?
– Azzal kezdeném, hogy én nem csak orvos vagyok, természetkutatónak is érzem magam. Abesszíniában például felfedeztem egy növényt, amelynek magassága 150 centiméter, kifejlett virága pedig 42 ccentiméter átmérőjű. Ezt rólam nevezték el Amorphophollus abessinicus sascai-nak. Még aztán az állattan területén is dolgoztam, többek között a rákkutatással kapcsolatosan. Feltételeztem ugyanis, hogy a kórokozó kimutatható a vízben: kezdtem szúnyogálcákat, majd vízi atkákat boncolni, s közben kiderült, hogy két, addig teljesen ismeretlen víziatkát – jóformán tudtomon kívül – én fedeztem fel. Továbbá felfedeztem egy óriáscsigát és egy gyönyörű afrikai orchideát. Mindezek az én nevemet viselik.
Ami orvosi tevékenységemet illeti, előre kell bocsátanom, hogy általános praxisú orvos vagyok, nem pedig valamelyik külön alszakma specialistája. Ott nem sebészre vagy bakteriológusra volt szükség, ott orvosra volt szükség. Afrikában egy specialista nem tudna megélni. Ott mindenhez kell érteni. Hát az én voltam.
– Ebből a szempontból ön Albert Schweitzerrel rokonítható. Találkozott vele Afrikában?
– Kétszer találkoztam vele. Láttam a kórházát is, Lambarénében. Jó dolog volt, de megalapítója élete vége felé már nem nagyon törődött vele. Más irányú érdeklődése miatt vagy…
– Meg is öregedett. Hiszen, amikor megkapta a Béke-Nobel-díjat, már túl volt a hetvenötön.
– De hát kérem, ez nem lehetett indok arra, hogy a kórházat elhanyagolja! Ő írt, orgonán játszott. Meglehet, a kultúra misszionáriusa akart ott lenni. Nem tudom. Én gyógyítok. Gyógyítok és kutatok.
– Értesültünk róla, hogy kutatómunkájának középpontjában jó ideje a rákbetegség áll. Mit tart a legfontosabbnak a rákkutatásban?
– A rákkutatásban három fő tényező játszik szerepet: az idő, a türelem és a technika. Az idő nem számít – harminc év, negyven év az idő végtelenjében annyi, mint egy másodperc, ellenben a türelem fontos, mert az orvostudományban soha sincsenek befejezett, kimerített kérdések, csak a kérdésekben kimerült emberek vannak. Az ilyenek közlései okozzák a legnagyobb bajt. Kihirtelenkednek valamit, s megeshet, hogy ez nem felel meg a valóságnak, de valósággal rákényszerítik a szakközvéleményre, s aztán eliminálni a tudományból szinte képtelenség. Így a kutatás sokáig járhat tévúton. A harmadik tényező a technika. A rákkutatásnak különleges technikája van, amit szigorúan kell alkalmazni. Például pontosan meghatározott nagyítású mikroszkóppal dolgozom. Ennek gyorsan mozgatható kerek tárgyasztala kell hogy legyen. Mert ha a parazitát meglátom a látómező szélén – mondjuk ott, ahol az óra számlapján a tizenkettes áll –, gyorsan középre kell hoznom, még mielőtt befejeződne a szaporodási ciklusa. Ha én a szabályozót jobbra-balra rángatom, közben a parazita befejezi szaporodási ciklusát, és jó éjszakát.
– Mint már ebből kivehető, ön sem osztja a rák vírusos eredetéről-vallott nézeteket. Mi hát a rák, dr. Sáska?
– Véleményem szerint a rák parazitás megbetegedés. Parazitái ott vannak az ember szervezetében, amióta az ember a földön mozog. A rák tehát nem civilizációs megbetegedés. Egy német orvos, balneológus, konyhasókockákban, amelyek kora geológiailag tizenkét millió évre vezethető vissza, ma is ki tudta mutatni ezeket a parazitákat. Ő baktériumoknak nézte őket. Amint azonban megláttam felvételeit és összehasonlítottam azokkal, amiket én készítettem, azonnal felismertem, hogy ugyanarról a dologról beszélünk.
– Ön hogyan készítette felvételeit?
– Ehhez egy új festési eljárást kellett alkalmaznom. A régi festési eljárások az én szempontomból értéktelennek bizonyultak. Vannak ugyan a rákparazitáknak egyes szegmentumai, egyes sejtjei, amiket a régi eljárással meg lehet festeni, de ezekkel a fejlődési ciklust nem lehet kimutatni. Ellenben él Kelet-Indiában egy rovarfaj, az ottani bíbortetű, Coctus cacti-nak hívják, nos, ennek kivonatából össze lehet állítani egy festékanyagot, ami hat hónapig változatlanul marad, tehát ennyi ideig használható, nyilvánvalóan csakis ugyanabban a koncentrációban. (Érdekes, hogy ennek az állatnak csupán a pregnáns nőstényeit lehet felhasználni a festékanyag előállítására, a himek nem érnek semmit.) A szer, pontosabban a rovar festékanyaga nem teljesen ismeretlen. Egy nyugatnémet cég például száz grammos gyönyörű kicsi üvegekben árulja a szárított példányokat, a kulináris művészetben használják ételszínezőként. Ezt a port nyilván nem lehet felhasználni az én céljaimra, a vér festésére, amire csak az élő állat kivonata alkalmas.
– Sokat hallunk a rákkeltő anyagokról. Ez a kivonat nyilván nem rákkeltő.
– Természetesen nem. Viszont – eddigi kutatásaim alapján – az ételszínezés mellett a bíbortetűt fel lehet használni a rákos vérsejteknek, a rák kezdeti stádiumának a kimutatására is.
– A festési eljárás – gyanítjuk, hogy kidolgozása igen fontos az ön munkásságában, annak egyik sarkköve – nevezhető tehát Sáska-féle eljárásnak?
– Gondolom, igen. Mindenesetre már benyújtottam a londoni szabadalmi hivatalba.
– A rák kialakulásáról és evolúciójáról vallott felfogását, mint értesültünk, közli majd a hazai szaksajtóban. Engedelmével azt a cikket A Hét majd átveszi. Addig is kérem, beszéljen első felvételei hatásáról. Mutatta-e őket valakinek?
– Igen. Például egyszer bevittem őket egy nairobi kollégához. Itt van egy készítmény – mondtam –, nézd meg. Hát én a mikroszkópom mögött ülök több mint húsz éve – mondta –, és sohasem láttam ezeket. Erre – kissé talán az ital hatására, mert közben poharazgattunk – azt válaszoltam: látod, nem elég a mikroszkóp mellett ülni, dolgozni kell vele. Nézd – mondta –, én még egy évig dolgozom, aztán megyek nyugdíjba. Én látom, hogy neked a kezedben van valami borzasztóan új dolog, de most hogyan menjek be a tanítványaimhoz, és hogyan mondjam azt nekik, hogy fiúk, amit én huszonnégy évig tanítottam, az nem igaz? Ezt nem tudom megtenni. Majd talán az utánam következő. Hát ez van. És ismét oda lyukadok ki, amit mondtam: ex cathedra kijelenteni valamit nagyon könnyű, ám egy előítéletet megváltoztatni: nagyon nehéz.
– Nairobi orvos-tanár ismerősének említése juttatja eszembe: hallottuk, hogy Afrikában nagy gondot okoz az egészségügyi ellátás. Szíveskedjék pár szót szólni az ottani orvosok utánpótlásáról.
– Képzése nemrég indult meg, s gyors ütemben folyik. Ott van Ugandában a Makarere kollégium, Dar es Salaamban és Nairobiban orvosi egyetem működik. Valósággal gyártják az orvosokat, talán még túl gyors tempóban is. De hát kell az orvos.
– S amíg az ember az emberrel törődik, élő környezetét, enyhén szólva, elhanyagolja, ha nem éppen pusztítja. Mik ennék a kérdésnek az afrikai vonatkozásai? Vannak-e olyan állatok, amiket kipusztulás fenyeget? Védett területek vannak-e?
– Vannak államilag védett területek, a nemzeti parkok, és félig védett területek, ahol csak a gazdag turistáknak engedik meg taksa ellenében, hogy egy-két állatot lelőjenek. De hát ez elenyésző. Veszélyesebb az őslakosság orvvadászata. Vannak területek, ahol már alig van vad. Kipusztulás fenyegeti például a leopárdokat. A leopárd bőre ugyanis annyira értékes (egy bőr ára 3-5 ezer schilling), hogy – bár most nem szabad az országból párducbőrt kivinni – az élelmesebbek felvásárolnak több bőrt és lassan-lassan kicsempészik.
– Ebben a sokszínű, földrajzilag, politikailag és kulturális szempontból annyira sokarcú világban nyilvánvalóan hasznát veszi soknyelvűségének. Milyen nyelveket beszél?
– Az afrikai államok, mint bizonyára tudod, konglomerátszerű államok, sok törzs együvé olvasztása révén alakultak. Például Tanganyikában, tehát Tanzánia kontinentális részén 162 törzs él, ez megannyi nyelvet jelent, sőt tájonként, mondjuk völgyenkért még ezek is nyelvjárásokra szakadnak. Ilyen a szuahéli nyelv is, amelyen a betegeimmel érintkezem. Jól meg tudom értetni magam velük. Az afrikai nyelvek közül ismerem még az abesszint. Ezeken kívül tudok angolul…
– Ezen a nyelven két könyve is megjelent.
– Amiket magyarul írtam meg, s aztán magam is fordítottam le angolra. Továbbá beszélek és írok németül és olaszul. Számomra azért, talán az angolt leszámítva, nem az írott, hanem a beszélt nyelv a fontosabb. Arushában több fehér ember megfordul, azokkal beszélni kell. S mindegyik örül, ha a saját nyelvén beszélek vele. Meg aztán kinek nem okoz örömet, hogy népétől távol anyanyelvén beszélgethet valakivel?
Megjelent A Hét III. Évfolyama 41. számában, 1972. október 13-án.
A szerkesztő utóirata
Élmény volt dr. Sáska Lászlóval beszélgetni. 1890 szeptemberében született Nagyenyeden, látható érdeklődéssel fogadta, hogy Bukarestben – ahol 1972-ben a Román Orvostudományi Akadémia vendége volt, amely tagjai közé választotta – egy olyan szerkesztővel beszélgethetett, aki szintén a Bethlen Gábor Kollégium végzettje volt (utána öt és fél évtizeddel).
Megállapodásunknak megfelelően utána részleteket közöltünk afrikai feljegyzéseiből; anekdotái közül azokra emlékszünk, amelyeknek oroszlánvadász felesége volt.
Sáska László nyolcvannyolc évesen, 1978. november 8-án hunyt el. Sírja Arusha temetőjében, a Meru-vulkán lábánál található.
Végezetül felhívjuk a figyelmet az Új Hét három friss bejegyzésére Sáska László életéről és művéről; ezek szerzői Tomcsányi Tibor, Farkas József György és Ágoston Hugó.