a leggazdagabbak felelősségéről, háborúról, propagandáról és az összedőlő ellátórendszerről
Elegendő lenne, hogy a tíz leggazdagabb felajánlja az egyévi jövedelmét, máris rendbe lehetne rakni az oktatást. De a köz javáért végzett munka ma valahogy hiányzik a gondolkodásukból. A köz csak addig fontos, amíg a pénzét le lehet nyúlni – mondta a Magyar Hangnak Kepes András. Az egykori műsorvezető, egyetemi tanár, író a 75. születésnapjára új regénnyel lepte meg olvasóit: a Két macska voltam thriller, aparegény és történelmi tabló egyben, amely a Kádár-korszak utolsó évtizedét (is) felidézve mutat rá az aktuális válságainkra.
Kepes Andrással az esélytelen ellenzékről, a dilettáns hatalomról, a taxisok hangulatjelentéséről, a Fülöp-szigeteki buszsofőrökről és a kritikai gondolkodás hiányáról is beszélgettünk.
– Hiába vártak megnyugtató válaszokat a pártközpont megzavarodott vezetőitől, a durva áremelkedések, a forint zuhanórepülése, az emelkedő külföldi adósság és a megugró energiaárak ellenére ők továbbra is görcsösen ragaszkodtak ahhoz, hogy nincs válság – írja a könyvében, ám mielőtt bárki kormánykritikával vádolná: a helyzetjelentés a nyolcvanas évekről szól. Ennyire nyilvánvalóak a párhuzamok?
– A nyolcvanas évek válsága sokban hasonlít napjaink krízisére, ami egyben azt is jelzi, hogy nem történt valódi rendszerváltás. Mert rendszerváltáshoz nem elég a gazdaság és a politikai rendszer átalakítása, a mentalitás megváltozására is szükség lenne. Márpedig a Kádár-rendszer reakciói és viselkedéskultúrája a mai napig meghatározzák a mindennapokat, a politikai- és a közgondolkozást. A Két macska voltam egy különös, ám a korban mégis tipikus család története, így a mindennapok szintjén igyekszem követni, miként él túl rendszereket a megalkuvás, az ügyeskedés kultúrája, az „oldjuk meg okosba’” mentalitása, ami megakadályozza, hogy érdemi változás történjen. Ez a szemlélet sokáig a gyenge emberek sajátja volt, így próbálták meg túlélni a rendszert, míg végül az ügyeskedés rendszerszintűvé vált.
– A nyolcvanas évek válsága a rendszer bukásához vezetett – ezt tekinthetjük jóslatnak az aktuális helyzetre?
– A Kádár-rendszer azért tartotta magát sokáig, mert itt állomásoztak a szovjet csapatok. Nem a magyar rendszer bukott meg, hanem a szovjet; széthullott a birodalom. A mai egy gyökeresen más helyzet, a jelenlegi válság sokáig elhúzódhat, és reméljük, hogy nem az Európai Unió széthullásával ér véget.
– Bár azt a magyar kormány talán nem bánná.
– A Szovjetunió megszálló hatalom volt, és hiába próbálják a vezetőink ugyancsak megszálló hatalomként beállítani az Európai Uniót, oda önszántunkból léptünk be, elfogadtuk az értékrendjét, és azóta is élvezzük az előnyeit. Bizonyára vannak, akikkel el lehet hitetni, hogy Brüsszel az új Moszkva, de a fiatal, világlátott nemzedéket egyre nehezebb átverni, és ők szembesíthetik a társadalmat azzal, hogy a propaganda messze áll a valóságtól. A mélyben talán már elindult a változás.
– A felszínen ennek nem látja jelét?
– Amikor a politikai elit tagjai egymásra mutogatnak, az azt jelzi, hogy nincs minden rendben. Ez is ismerős lehet a Kádár-korszak utolsó éveiből, amikor mindenki megpróbált úgy tenni, mintha az azt megelőző harminc-negyven évhez semmi köze nem lett volna.
– Nagy különbség ugyanakkor, hogy a Fidesz még a válság idején is mozgósítani tudja az egyre zsugorodó, de a hatalom megszerzéséhez még így is bőven elegendő szavazótáborát.
– Az emberek általában a többséggel tartanak, de elég egy kis bizonytalanság, hogy a tömeg gyorsan elpártoljon a hatalomtól. Ahhoz persze, hogy a mérleg nyelve átbillenjen, lennie kellene valaminek a mérleg másik serpenyőjében is. Színvonalas ellenzék esetén lenne választási lehetőség és esély a változásra. Sokan nem azért szavaznak a Fideszre, mert annyira tetszik nekik, amit a kormány csinál. Biztos vagyok benne, hogy még a Fidesz vezetőségéből is egyre kevesebben hisznek a jelenlegi rendszerben, de egyrészt a megélhetésük múlik a hűségen, másrészt nincs alternatíva.
– Miért nincs színvonalas ellenzék?
– Amikor Vona Gábor új pártot alapított, két hét alatt kétszázalékos támogatottságot ért el. Ez elgondolkodtató adat. A végső elszámolásnál ugyan semmit sem változtat egy újabb a parlamenti küszöb alatt lévő párt, amely csak a győztest erősíti tovább, de a jelenség jól mutatja, hogy az emberek folyamatosan keresik az új lehetőséget. A többség nem bízik a kormánypártokban, de az ellenzékben sem. Ez a válság legbiztosabb jele.
– Mit kellene tenniük az ellenzéki pártoknak, hogy hitelesnek tűnjenek?
– Úgy gondolom, válságos időkben az ország érdekében mindkét félnek újra kellene gondolnia a szemléletét. Konszenzusra alapozott rendszerre lenne szükség, de úgy tűnik, ez egyik félnek sem áll érdekében. Az ellenzék frontálisan politizál, fel sem merül, hogy elfogadják a kormány egy-egy, az ország érdekében hozott döntését. Nem lenne könnyű dolguk persze, hogy ilyet találjanak, de a hatalom biztosan tett már a közjó érdekében is, különben nem támogatnák annyian. A kormány számára pedig magától értetődő, hogy elzárkózik az ellenzéktől, ha használható ötletet látnak a másik oldalon, akkor sem felkarolják vagy támogatják, hanem ellopják azt. A megegyezést hírből sem ismerő rendszerek kiábrándulttá teszik a társadalmat. Ez is ismerős lehet a múltból, az apátiának nagy hagyományai vannak nálunk.
– Hová vezet a kilátástalanság?
– Érdemes a taxisofőrökkel beszélgetni, általuk jobban fel lehet mérni a társadalom lelkiállapotát, mint bármilyen közvélemény-kutatásból. Rengeteg emberrel találkoznak, akaratlanul is naprakészek a közvéleményt illetően, izgalmas hallgatni, ahogy a véleményük követi az ország hangulatváltozását.
– És mit mondanak most a taxisok?
– Azt, hogy az emberek többsége elfordult a politikától. Nincs optimista forgatókönyv, sem a hatalom, sem az ellenzék nem jelent valódi megoldást. Én azt szűröm le mindebből, hogy gyökeres változásra van szükség. Újra meg kellene tanulnunk bízni egymásban, megérteni a saját és a mások lelki traumáit. Erre jut a regényem főhőse is. Ehhez viszont önvizsgálatra lenne szükség. Csak miként a társadalomból hiányzik az őszinte történelmi szembenézés igénye, úgy a személyes önreflexió is csak most kezd általánossá válni a mi kultúránkban.
– Akkor a társadalmi változásra sincs esély?
– A rendszerváltás idején az MSZMP gyakorlatilag átadta a hatalmat, mert érezték, hogy a belső válság elől máshogyan nem menekülhetnek. De az sem véletlen, hogy már a második, a ’94-es választáskor visszatértek a hatalomba. A folyamatosság erejét sosem becsülhetjük alá. Erre a folyamatosságra alapozná a hatalmát az Orbán-rendszer is, ám amíg a szavak szintjén a Horthy-korszakot restaurálják, addig valójában a Kádár-rendszer szemléletét folytatják.
– Nem vagyunk híján a Horthy-nosztalgiának sem.
– Igyekeznek mindent öszszekenni Horthyval, de ez sem véletlen. A két világháború közötti korszak a hatalom elbeszélésében a biztonságot jelképezi, és a biztonság a legvonzóbb jelszó. Az embereket elsősorban nem a politika érdekli, nem követik az országban zajló folyamatokat – ezért is érzékelhetünk egy álta lános politikaellenességet –, sokkal fontosabb számukra az általános biztonságérzet, hogy úgy tűnjön, a dolgok alapvetően rendben mennek körülöttünk. Kérdés persze, hogy vajon mikor tűnik fel nekik, hogy veszélyben van a biztonságuk. Pedig elég, ha az ember elmegy vásárolni, iskolába viszi a gyerekét, vagy egészségügyi intézménybe kényszerül, máris látja, hogy valami nem stimmel. És hiába mondják neki, hogy régen sem stimmelt, az a tény, hogy korábban is rossz volt, nem indokolja, hogy most se legyen jobb. Egy darabig el lehet hitetni a társadalommal, hogy minden rendben, de a hazugságok előbb-utóbb kipukkadnak, és a hatalom fejére ömlenek.
– Egy 2016-os interjúban a menekültválságról szólva úgy fogalmazott: „A migránsellenesség pont azért tud működni ilyen erősen és sokáig, mert nem volt róla előzetes tudásunk. De egyszer csak az emberek azt fogják mondani, hogy most már féltünk eleget. A szorongásba is bele lehet fáradni, és akkor újra az lesz a fontosabb kérdés, hogy mi van az iskolákban és a kórházakban, megélünk-e a jövedelmünkből és a nyugdíjunkból, milyen jövője lesz a gyerekünknek.” Hét év telt el, és még mindig nem foglalkozunk az iskolákkal és a kórházakkal, a migrációs nyomás azonban folyamatosan nő. Meddig lehet fenntartani a félelmet?
– Belátom, optimista voltam. A propaganda hatása erősebb volt, mint gondoltam. De a propaganda visszarúgó fegyver. A kormány addig ijesztgetett a migránsokkal, míg most, amikor gazdasági okokból több százezer külföldi munkást kényszerül behívni az országba, a saját propagandája csapdájába esett. Engem egyáltalán nem zavar, ha például egy Fülöp-szigeteki sofőr vezeti a buszt, amin utazom, éltem sok helyen a világban, nem a bőrszínük és a vallásuk, hanem a jellemük alapján különböztetem meg az embereket. És ha jó emberek érkeznek Ázsiából, az jót fog tenni a magyar társadalomnak. Nem először fordul elő a történelem során, hogy idegen kultúrák képviselőit hívják be az országba, és a korábbi alkalmak általában színesítették a társadalmat. Már csak ezért sem beszélhetünk egységes magyar etnikumról. A híres magyar kreativitás, amelyre olyan büszkék vagyunk, szintén a genetikai sokszínűségnek köszönhető.
– Négy kontinens több országában élt, milyen tapasztalatokat szerzett az idegenség és az elfogadás kapcsolatáról?
– Az ember természetes igénye, hogy elfogadásra vágyik, de először a saját helyzete érdekli, csak aztán gondol arra, hogy neki is nyitnia kell a környezete felé. Egy másik kulturális közegbe kerülve ugyanakkor mindig az „idegennek” kell megtennie az első lépést, hiszen csak akkor figyelnek rá, ha nyitottnak mutatkozik. Bár sajnos a többségi társadalom sokszor még ekkor sem érzi úgy, hogy nyitnia kell, így pedig a kisebbség esetleges igyekezete sem vezet eredményre. Ezt látjuk a nyugat-európai országokban is, ahol több generáció óta élnek más kultúrából érkező emberek. Az első nemzedék számára a bevándorlás döntés eredménye volt, ám az ő gyerekeik már beleszületnek az idegenségbe, és azzal szembesülnek, hogy a többségi társadalom nem fogadja be őket, a hagyományos kultúrájukat pedig már jórészt elvesztették. Ebben a két kultúra közé szorult üres térben kilátástalannak tűnhet a helyzetük, ami gyakran a szélsőségek irányába tereli őket. Ezért is elengedhetetlen, hogy a többségi társadalom befogadja a kisebbséget, és együtt próbáljanak konszenzusra jutni. Megpróbálhatják elrejteni a feszültségeket, de az olyan, mintha egy kiélesített bombán üldögélnének, ami előbb-utóbb mindenképpen felrobban.
– A Hamász palesztin terrorszervezet kegyetlen támadást hajtott végre Izrael ellen, rengeteg embert lemészárolva, válaszul a zsidó állam blokád alá vonta Gázát, a helyzet humanitárius katasztrófával fenyeget. Mindeközben Nyugat-Európa nagyvárosaiban sokan az ártatlanokat legyilkoló terroristákat ünneplik. Az arab–zsidó együttélés esetében van még értelme a nyitottságról és az elfogadásról beszélni?
– Azért azt szögezzük le, hogy a Hámász nem egyenlő az arabokkal, sőt a palesztinokkal sem, hanem egy szélsőséges vallási fanatikus terroristaszervezet, amellyel az iszlámhitűek többsége sem ért egyet, és amely a saját népének is árt. Ez a tragikus helyzet számomra újabb bizonyíték arra, hogy az etnikai, a vallási és az ideológiai szempontú megközelítés csak gyűlölethez és a konfliktusok elodázásához vezethet. Semmilyen jogosnak vélt sérelmet nem lehet csecsemők lefejezésével, fesztiválozó fiatalok, ártatlan emberek legyilkolásával, túszszedéssel megoldani. A történelem erre számtalan példát szolgáltatott, az emberiség mégsem tanult belőle. Ráadásul a helyzet előidézése, a konfliktus fenntartása és a propaganda mögött helyi és globális hatalmi érdekek is állnak. A „szemet szemért!” elv hirdetői már rég megvakultak, aki pedig a népirtást ünnepli, az elveszítette az emberi arcát. Akármilyen naivnak és kilátástalannak tűnik manapság az igény, szerintem az egyetlen megoldás: az emberség, a másik ember megértése és tisztelete.
– Az integráció kudarcát számos európai ország bizonyította már, a bevándorlás ugyanakkor gazdasági szempontból elengedhetetlennek tűnik a kontinensen.
– Én nem úgy látom, hogy kudarcot vallott volna az integráció. Ha az ember Bécsben, New Yorkban, Londonban, Amszterdamban jár-kel, azt látja, hogy a világ különböző tájáról származó vidám fiatalok ülnek a kávéházakban, buliznak együtt, és azok az egyetemek és kutatóintézetek a legeredményesebbek, ahol nemzetközi team működik. Vannak persze körzetek, ahol nem szívesen sétálnék éjszaka, de itthon is tudnék ilyen helyeket mondani. Az integráció hosszú folyamat, amely a kisebbség integrálódási és a többség befogadási szándékától függ. Szent Istvánnak be kellett illeszkednie a korabeli Európába, felvenni a kereszténységet, és ha megnézzük a magyar vezetékneveket, látjuk, milyen sokféle nációt tudott magába olvasztani hazánk. Akarjuk vagy sem, a világ most az integráció kényszere felé tart. Európának és benne Magyarországnak munkaerőre van szüksége, amit a más kontinensről érkezők betelepítésével tud megoldani. Választhatta volna az ország azt az utat, hogy integrálja a cigányságot, lehetőséget biztosítva számára a tanulásra, a munkavállalásra, de a döntéshozók és a társadalom erről valamiért lemondott. Kérdés ezek után, hogy egy társadalom, amely a belső etnikummal sem tud mit kezdeni, hogyan reagál olyan emberekre, akik a világ másik feléről érkeznek?
– Mégis, mire számít, milyen következménye lehet itthon az egyre nagyobb méretű bevándorlásnak?
– Ennek már most látjuk a következményeit, hiszen folyamatosan érkeznek a vendégmunkások az országba, és őket nem lehet elrejteni az emberek szeme elől. Több település lakói szembesültek azzal, hogy a kormányzati riogatás ellenére a rettegett migránsok mégis ott élnek közöttük. Kitalálhat a hatalom persze új fogalmakat a „migránsra”, mondhatják, hogy ezek külföldi munkavállalók, de a különbségtételt az elmúlt évek után nehéz lesz megértetni itthon. És arról se feledkezzünk el, hogy a most hozzánk érkező emberek gyakran ugyancsak szörnyű körülmények közül menekülnek, és fogalmunk sincs, miként reagálnak majd a többségi társadalom elzárkózását látva. Ahogy a többség reakciójában sem lehetünk biztosak. Mire gondol vajon egy olyan állampolgár, aki eddig elhitte a migránsokról szóló híreket? Vajon ő kit fog hibáztatni: a településén felbukkant idegent vagy a kormányt, amely eddig össze-vissza hazudozott?
– A propaganda üzenete szerint erről szó sincs: a kormány átgondoltan és bátran védi a magyarok érdekeit.
– Magyarázhat a kormány autonómiáról, szuverenitásról és nemzeti érdekről, és a sosem volt múltra hivatkozva büszkén döngetheti a mellét, de Magyarországon a nemzeti érdek mindig azon múlott, hogy éppen melyik hatalomtól függtünk. Tudomásul kell vennünk, hogy egy globalizált világban élünk, amelynek valóban számos hátulütője van, mégsem tehetünk ellene semmit. Értékek és kultúrák fognak elsorvadni, ami ellen küzdhetünk ugyan, de jobb lenne megérteni a működésmódját, hogy minél többet megőrizhessünk a tradícióinkból. A kormány azonban megértés helyett igyekszik lecsatlakozni a világról, és veszélyes téveszmékhez kötni az országot.
– Könyvében a személyes és a történelmi eseményeket egyaránt több szemszögből mutatja be, azt érzékeltetve, hogy a megkérdőjelezhetetlennek tűnő igazságok is mindig az adott nézőponttól függnek. Ez a szemlélet érvényesül társadalmi szinten: nyitottak vagyunk a többszólamúságra?
– Az oktatási rendszernek kellene kritikai gondolkodásra nevelnie a gyerekeket, de ennek sajnos nincs hagyománya Magyarországon. Voltak és vannak kiváló tanárok, de intézményi szinten nagyon gyengén muzsikál a magyar iskola. Ezt bizonyítják a PISA-felmérések is. Márpedig, ha sokak számára egy egyszerű szöveg megértése is kihívást jelent, akkor az súlyos válsághelyzetet eredményez. Az oktatás kulcskérdés. Egy buta társadalmat sokkal könnyebb irányítani, de amikor a buta társadalom fellázad, akkor a hatalomnak nem marad eszköze a meggyőzésre, nem tudja elmagyarázni a gazdasági és politikai folyamatokat, mert senki sem fogja megérteni. Aki valóban aggódik az ország sorsáért, az felméri ezeket a veszélyeket. Éppen az különbözteti meg a politikust az államférfitól, hogy előbbi csak a következő választásokig lát előre, utóbbi pedig a következő generációig. Magyarországon sajnos nagyon kevés a valódi államférfi.
– Az előrelátásnak sincs hagyománya?
– Széchenyi István kétszáz éve fel tudta ajánlani jószágainak egyéves jövedelmét a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására, ma vajon miért nincs követője? Ha annyira fontos a hatalom számára a múlt, akkor akár Széchenyi is lehetne a követendő példa számukra. Elegendő lenne, hogy a tíz leggazdagabb magyar összefogjon, és felajánlja egyévi jövedelmét, máris rendbe lehetne rakni az oktatást. Nekik így is maradna annyi pénzük, hogy abból még az ükunokáik is tejben-vajban fürödjenek. De a köz javáért végzett munka ma valahogy hiányzik a gondolkodásukból. A köz csak addig fontos, amíg a pénzét le lehet nyúlni.
– De ez szükségszerűen felveti a társadalom felelősségét is: miért hagyjuk, hogy így történjen?
– Az általános apátia mellett a hagyományok sem ösztönzik a társadalmi cselekvést. Az oktatás és az egészségügy hosszú ideje megtűrt terület, nincs alkupozíciója, holott létfontosságú az ország jövője szempontjából. Meggyőződésem, hogy a napi politika felett álló szakemberekre kellene bízni, és nem politikailag megbízható, „mindenhez értőkre”, akik jogászként magabiztosan irányítják az egészségügyet, az oktatást, a közlekedést, és miközben dől össze a rendszer, statisztikai adatokkal trükköznek, hogy elfedjék a valós problémákat. Lehet, hogy én túl konzervatív vagyok, de valahogy a szakemberekben jobban bízom.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 42. számának (október 20–26.) nyomtatott változata.
