Fimtett Erdélyi filmes portál 2001. augusztus 15. Írta: Zágoni Balázs, Schneider Tibor
Film forog Erdélyben. Hazai novellából készült a forgatókönyv, itteni tájak és színészek szerepelnek benne. A rendező magyarországi, az operatőr román. Pénzeli egy bukaresti és egy budapesti producer, akik egyaránt fantáziát látnak ugyanabban a filmtervben. Hamarosan elkészül Gulyás Gyula rendezésében, Király László novellájából a Fény hull arcodra. A forgatáson a készülő film néhány alkotójával beszélgettünk.
GULYÁS GYULA, rendező
Hogyan született az ötlet, hogy filmet kellene forgatni Király László novellájából?
Ha jól emlékszem 1993-ban rendezték az első alternatív filmfesztivált Marosvásárhelyen, és ott egy fehér szmokingos úr, Gáspárik Attila, akit akkor még nem ismertem, előadta, hogy voltaképp a magyar film bölcsőjét Erdélyben rengették, tehát milyen szép volna, ha ez a kisded időnként visszatérne… Ő valamivel jobb képet adott erről, mint amit most megpróbálok reprodukálni. Ez a táncfelkérés, azt hiszem, nem igazán nyert bármiféle visszhangot a sokaság előtt, és én akkor megkerestem ezt az urat, és azt mondtam, hogy amennyiben egy olyan szerényebb ötlete lenne, ami nem a magyarok bejövetelét, vagy a vörös hadsereg kimenetelét feltételezi statisztákban, pénzben, kellékekben és így tovább, akkor egy ilyen kamarajellegű dolgot megpróbálhatnánk. Nem voltak nagy kilátások. Ő mindjárt másnap ideadta ezt a kötetet, amiben Király László Fény hull arcodra, édesem című novellája is benne volt, kifejezetten ezt megjelölve. Azt gondolom Király László a 20. századi novellatermésben méltóbb helyet érdemelne. Magyarországon őt messze nem ismerik értékének megfelelően, sem mint költőt, sem mint novellistát.
Hogyan kezdődtek el a konkrét előkészületek?
Ezután kezdődött az ilyenkor szokásos kálvária a pénzgyűjtésért különböző alapítványoknál, és akkoriban még voltak reményeink magánszponzorokra is. Ment a gyűjtögetés, amiből az első körben tehettünk egy-két terepszemlét. Sok utat bejártunk Erdélyben, és elég gazdagon válogathattunk, keresve kúriát, romos templomot, különböző képeket. Kicsit talán a bőség zavarában is, mert nem számoltunk azzal, hogy hogyan lehet ezt kreatívan realizálni egy nagy stábbal, ahol minden egyes napnak financiális gondjai vannak, kezdve az ellátástól, a technika szállításától, és hadd ne mondjam végig. Durván öt esztendő telt el azóta, futkosással, több-kevesebb pofáraeséssel, és az volt benne a feltámadás reménysége, hogy az ötödik verzió után megismerkedtem Csíki Lászlóval, aki nemcsak egyszerűen erdélyi író, hanem hál’Istennek Király Lacinak is jó barátja. Ezután már közösen mentek az átírások, finomítások, annál is inkább, mert Csíki tagja lett a Budapest Filmstúdió művészeti tanácsának, így dramaturgként is közreműködött, bár utána Radnai Annamária személyében a filmnek lett egy külön dramaturgja is.
A koprodukció lehetősége hogyan vetődött fel?
Hogy dióhéjban mondjam el, a stúdiót időközben privatizálták, ami nem olyan egyszerű történet, és jelenleg az Új Budapest Stúdiónak az égisze alatt készül a film. De még ez sem történhetett volna meg, ha időközben koprodukciós partnereket keresve Kántor Lászlónak nem sikerül fölvenni a kapcsolatot a Castel Film-el, és ennek a bukaresti cégnek a vezetője, a forgatókönyvvel megismerkedve, nem látott volna benne fantáziát. Konkrétan azt mondta, hogy nem ebből fog meggazdagodni, de szívesen fölvállal egy ilyesfajta, hát mondjuk így, „vizuálisan gazdagnak” vagy fantáziadúsnak ígérkező programot. Időközben történt több változás szereplőkben is, stábban is; az egyik legnagyobb örömünk, hogy Vivi Drăgan Vasile vette át a képi megvalósítás irányítását. Ez egy hihetetlen munka egy profi stábnál: egybetartani ízlésben, stílusban, és műszakilag az egészet, és nyilvánvaló, hogy a kompozíció, a filmnek a szövetéből következő számos látomás, emlékezés, fantáziakép, távolbalátó, periszkópikus jelenetek váltakoznak, amit egy speciális optikai rendszerrel kell megvalósítani. Ez még így elmondva is nagy feladatnak tetszik, különösen, ha megfontoljuk azt, hogy itt mozaikképeket gyártunk napról napra, messze nem a folyamatnak a kronologikus sorrendjében. Talán jobb hasonlat az, hogyha egy katedrális megépítéséhez szükséges kváderköveknek a napi kifaragásához hasonlítom, ezek a kváderkövek hol az alapokban, hol egy zárókőként, akár egy boltozattartó részeként bizonyos faragványokkal is gazdagabban, tehát sokkal nagyobb kimunkáltsággal, és összpontosítással valósulnak meg. Ez zajlik most már itt két hete, és le a kalapot a román kollégák előtt, mert a napi tizenkét órás munka, amiben ugyan vannak utazások, átállások, étkezések, és így tovább, hihetetlen összpontosítást és együttműködést igényel.
A vegyes stáb nem teszi körülményessé az operativitást?
Azzal együtt, hogy van ez a nyelvi különbség, nehézség, néhány tolmácsnak a közreműködésével mégiscsak haladunk, mert az erdélyi színészek beszélnek románul, és az operatőr, Vivi is jól beszéli a magyar nyelvet. De a többiek között is van valamiféle összhang, vagy legalábbis arra való törekvés, és ez nagy dolog, mert végülis harag és részrehajlás nélkül, több mint tisztes közömbösséggel, nemcsak szalmaláng lelkesedéssel próbálunk helytállni.
Hogyan foglalná össze a film történetét?
Röviden: ez egy meneküléstörténet, és egy szerelmi história, ami remélem, hogy kellőképpen felkavaró lesz. Valamikor a múlt században játszódik, a szabadságharc után, az első világháború előtt.
VIVI DRĂGAN VASILE, operatőr
Hogyan történt, hogy Ön az elmúlt években öt magyar játékfilmnek is operatőre volt?
Két magyarázat lehetséges: az egyik az lehetne, hogy a román filmgyártásból az utóbbi tíz évben hiányzott a pénz és a szerencse. És akkor úgymond egy másik filmpiac felé orientálódtunk. A másik magyarázat az lehet, hogy nagymamám, aki felnevelt, történetesen magyar volt, így megtanultam egy kicsit a nyelvet és tudok kommunikálni egy magyar stábbal. Sőt, van egy harmadik magyarázat is: a szerencsés véletlen. És a szerencse nem csak azt jelentette számomra, hogy eddig öt magyar filmet fényképezhettem, hanem az is, hogy együtt dolgozhattam Gothár Péterrel és az a munka sok örömöt, elégtételt jelentett. Egyik ezek közül az volt, hogy A részleg című filmért a legjobb operatőrnek járó díjat kaptam Magyarországon.
Milyen képi világot sikerült létrehozni a most készülő filmben?
Még nem mondhatom azt, hogy sikerült, mert még a laboratóriumi fázisnál tartunk. Ezt a filmet a laboratóriumban egy különös módszerrel dolgozzuk ki, az előhívási eljárást, ami számomra is újdonság, Grafis módszernek nevezik. Lényege, hogy egyes helyeken bizonyos színeket visszafogunk, másutt pedig a meleg színeket, a pirosat, a sárgát és a barnát fokozzuk. Ha ezek az eltérő előhívással létrehozott képi hangulatok egymásra rétegeződnek, remélem egy olyan fajta látványt sikerül majd létrehoznunk, amelyben egyes színek hiánya és fokozott jelenléte váltja egymást. Ha ez beválik és remélem, így lesz, akkor minden esélyünk megvan arra, hogy érdekes filmet készítsünk.
Ez volt az első alkalom, hogy egyenlő félként vett részt a magyar rész mellett a román rész is a Castel Film révén, amely technikával, szakemberekkel, díszletekkel szállt be a filmbe. Emiatt egy kicsit féltem, hogy a dolgok nem fognak működni. De most, a film felén túl azt mondhatom, hogy ha profik dolgoznak együtt profikkal, akkor semmi olyan probléma nem merül fel, amiről néha a budapesti vagy bukaresti parlamentben hallani. Sőt, mivel értem mindkét nyelvet, elkerülhetetlenül egyféle bírói szerepbe kerültem, elmondhatom, hogy igazi barátságok alakulnak ki a szó legnemesebb értelmében, és ennek nagyon-nagyon örülök.
KÁNTOR LÁSZLÓ, producer
Mennyiben különbözik egy ilyen koprodukcióban készülő film a többitől?
A filmnek az az érdekessége, hogy magyar-román koprodukció. A maga nemében az első ilyen film. Teljes egészében Erdélyben forgatjuk, többek között itt Torján, az Apor-kúrián. A stábnak a fele magyarországi, fele bukaresti. A másik érdekesség, hogy ebben a filmben kizárólag erdélyi magyar színészek játszanak. A felszereléseket a Castel Film részéről producertársam, Vlad Paunescu úr adja a filmhez. Azt mondhatom, hogy ez a koprodukció a tavaly Sepsiszentgyörgyön rendezett első magyar-román filmfesztiválnak az első gyümölcse, és egyben bizonyíték arra, hogy igenis lehet a régióban koprodukciókat készíteni, és nem kell feltétlenül azon gondolkozni, hogy miként lehet nyugatról vagy másképp pénzt szerezni. Ez a film már forog, a harmadik negyedénél tartunk, és nagyon jól megy. Remélem, hogy nemcsak nekünk, hanem másoknak is sikerül majd ilyen gyümölcsöző és remélem kamatozó együttműködéseket létrehozni.
Miért érdemes ma művészfilmet forgatni?
Szerencsére vannak még olyan emberek, akik azt gondolják, hogy érdemes ezt csinálni, mert van rá igény. Természetesen művészfilmet nem azért csinál az ember, hogy meggazdagodjon belőle, hanem örül, ha nem megy rá anyagilag. De azt gondolom, hogy csak amikor a végeredmény a vásznon látható, akkor mondhatjuk azt, hogy megérte a sokéves kínlódást. Főleg, ha a közönség is jól fogadja a filmet, és meghívják fesztiválokra és díjakat kap, akkor ez erkölcsileg megérte, úgy az alkotóknak, mint az illető országnak is.
Miért vállalta el ennek a filmnek a produceri feladatait?
Amikor Gulyás Gyula megkeresett engem ezzel a kéréssel, több okból is szívesen vállalkoztam. Hozzájárult az, hogy Király Lászlónak a Fény hull arcodra, édesem című novellája volt az alapja a történetnek, amiből Gulyás Gyula és Csíki László írták a forgatókönyvet. Király László kiváló prózaíró, természetesen ez is nyomós érv volt, hogy belementem ebbe a vállalkozásba. Az is kihívás volt, hogy ezt Erdélyben forgathatjuk, és az is érdekes, hogy Gulyás Gyulának, aki elismert dokumentumfilm-rendező, ez az első nagyjátékfilmje. De mindezeken kívül, természetesen hiszek magában a történetben.
TOMPA KLÁRA, színésznő
Kivel, mivel találkoztál először? A rendezővel, a producerrel, vagy a novellával?
Pontosan egy éve találkoztam Gulyás Gyulával Kisvárdán. A vásárhelyi színház két előadással is szerepelt, azokat megnézte, és utána volt egy beszélgetés, ahol kiderült, hogy már látott Vásárhelyen korábban is, más előadásban. Akkor még nem dőlt el végérvényesen, hogy én, vagy egy másik kolléganőm játszik majd a filmben. Ez volt júniusban, s októberben megszólalt a telefon: fölhívott és azt mondta, hogy én játszom a főszerepet.
Milyen az a szereplő, akit ebben a filmben alakítasz?
Furcsa, de erre nehezen tudnék válaszolni, annál is inkább, mert ez a munka teljesen más, mint a színházban. Nem beszélhetek arról, hogy az ember elkezd egy szerepet megformálni, szép lassan, próbák során kibontani, felépíteni. Nehéz összerakni, mert teljesen mozaikszerűen haladunk, és nem időrendben, ahogy a történet adná magát. Minden attól függ, mikor hogy van helyszín, külső vagy belső filmezés. Még csak ismerkedem a szereppel, próbálgatom, rakosgatom össze a mozaikot. Hasonlít a legózáshoz.
Ez nem olyan, mint a színház, ahol véget ér az előadás és megpihenhetsz. Hogyan tartod magad formában folyamatosan?
Az tényleg furcsa, hogy időnként az ember egész nap besminkelve, előkészítve, felöltözve ül, és vár. Nagyon nehéz úgy beosztani az energiáidat, hogy akár egy egész napos várakozás után is teljes felkészültségben légy, hogyha azt mondják, na akkor most, és Nagy István megszólal, hogy „Filmăm!”.
Mikor bejutottál a főiskolára, azt már tudhattad, hogy színésznő leszel. De arra láttál-e esélyt, hogy valaha is filmben szerepelj?
Hát ilyen lehetőség tényleg ritkán adódik, bár az ember szeret álmodozni, meg titokban reménykedik is ilyesmiben, de… Néha még most sem hiszem el egészen, hogy ez valóság.
Persze, a színházban játszani egészen más. Nem is lehet összehasonlítani a kettőt. A színháznak más íze van, abban van valami egyéni varázslat. A filmben jónéhány technikai dolog beleszól, például a vágás, de a színházban este héttől vagy megtörténik valami, vagy nem. Itt addig próbáljuk, amíg tényleg úgy sikerül, hogy mindenkinek tetsszen. Itt lehet javítani, ott nem.
A színházi tapasztalatok után mi az, ami megragadott a filmben?
Nagy különbség az, amit nyilván mindenki tud, hogy színpadon egészen más, szélesebb gesztusokat kell tenni, és itt elég egy szemrebbenés, egy szemöldökrezdülés. Erre szokták mondani, hogy itt majdnem nem kell semmit sem csinálni, mert a kamera megy, és követ. Szóval van ami itt könnyebben megy, mint a színpadon. Meg hát izgalmas: el sem tudom képzelni, hogy milyen az, amikor a moziban egy egész vásznon az én fejem lesz. Jó érzés erre gondolni. Persze előbb legyen meg a film.
Mit gondolsz az általad megformált nőalakról, mikor visszanézed a jeleneteket? Mennyire vagy elégedett a saját alakításoddal?
Még nem beszélhetek egészében szerepformálásról, ezért inkább azt nézem, hogy azok a reagálások, amiket meg kell csinálni, vagy akár egy mondat hogyan kerekedik ki, hogy sikerül. Nagyon nem tetszem magamnak, és nagyon kritikusan nézem vissza. És mindig kérdeznek, hogy mi van, jól ment, nem ment jól? Végül is ez egy tanulási folyamat.
BÍRÓ JÓZSEF, színész
Kérlek mesélj valamit a filmben általad megformált szereplőről.
A tanító talán a legkomplexebb figura, a legösszetettebb személyiség ebben a filmben. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy kiismerhetetlen, nem hagy egyetlen olyan felületet sem, ahonnan megfejthető lenne, hogy tulajdonképpen mit is akar. Az ellenállásnak köztudottan létezik egy aktív, illetve egy passzív módja is. Ő az az ember, aki a passzív ellenállás egyik formáját választja. Természetesen ez azzal jár, hogy bezárkózik, majdnem azt lehet mondani, hogy magának él, de várja a lehetőséget, hogy mikor érkezik el a harc ideje, és egyúttal az ő bosszújának a pillanata.
DAMOKOS CSABA, díszlettervező
Most épp min dolgoztok?
Itt van ez a kőkerítés, ami tulajdonképpen zsákvászon és préselt lemez, ki van támasztva, és egész jól áll. Ebből csináltunk mi egy nyolcvan, kilencven méter hosszú, idézőjeles kerítést az Apor kúria köré, egyrészt azért, mert a filmnek jobban megfelel így ez a zártabb tér, másrészt azért, hogy a körülötte levő vöröscsillagos építményeket kitakarjuk. Most ezen dolgozunk, hogy ennek mind a két oldala jól látsszon, illetve ott takarjon, ahol éppen van takarni való. Ez a legnagyobb tömegű elem, ami a film díszleteként elkészült, meg hát a csűr, amelynek a fele van készen.
Torján, a lakás belsejében lévő díszletet, berendezést, úgy szedegettünk össze darabonként, kölcsönöztünk, béreltünk, kéregettünk, hogy egy stílusában kevéssé eklektikus belsőt tudjunk kialakítani. A Castel Film által hozott díszletes csapat kitűnő, tényleg tudják a mesterségüket, a trükköket, úgyhogy nagyon jó hangulatban és örömmel dolgozom velük. Ez az első olyan koprodukció, ahol én mint díszlettervező középen vagyok, egyrészt származásom miatt, másrészt mert a díszlet félig román, félig magyar erőből készült el, így folyamatosan a stáb két része között, a koprodukció libikókáján hintáztam mindvégig.
Fény hull arcodra édesem – A történet
Vesztett csaták után elcsigázott emberpár keres éjszakai menedéket egy faluban, ahol diadaluk idején is megfordultak már. A település lakói házaikba zárkóztak, csak a mindenkori háborúk söpredékké züllesztett áldozatai bolyonganak benne. Régi ismerősük, a Jegyző felakasztva lóg a gerendán saját házában. A menekülők végül egy magányos, kúriájában elbarikádozott idős Tanítónál lelnek menedékre, aki fura szertartásoknak hódol, és hajlékát amolyan kegyeleti múzeumnak rendezte be.
A jövevényeket kísértik az emlékeik: a Nő férje meghalt, menekülésük közben áldozatul esett a csürhének. A feleség talán ebben éppúgy felelős, mint kísérője, hiszen sorsára hagyták az egykori vezénylő tisztet, sejthetőleg nem csupán az ijesztő káosz miatt, hanem mert ők ketten vonzódnak egymáshoz. Egymásra találásukról, a túlélésről szól a történet, a rémségek közepette, melyben senki nem maradhat büntetlen.
A történet lírai és szürrealisztikus. Meghitt és kegyetlen jelenetek, jelen és múlt idejű képsorok váltakoznak, már-már zenei ritmus szerint.
A szerkesztő megjegyzése
Fény hull arcodra
Dráma, Játékfilm 2002. 92 perc
Szereplők: Bíró József Fülöp J. Zoltán Gáspárik Attila Pálffy Tibor Tompa Klára Váta Lóránt
Stáb:
Gulyás Gyula – rendező
Király László – író
Csiki László – forgatókönyvíró
Vivi Dragan – Vasile operatőr
