– Ön, professzor úr, egykori honfitársunk, alapvető kutatásokat végzett egy olyan szakterületen, amelyre Ön előtt legfennebb lelkes álmodozók tévedtek, s amelyet éppen az Ön munkássága tett szigorú tudományos diszciplinává – gondolunk a rakétatechnikára és ezzel kapcsolatosan az űrkutatásra. Honnan indultak az Ön kezdeményező lépései, és hogyan váltak elméleti megállapításai gyakorlati eredményekké?
– Számomra az űrkutatás azzal kezdődött, hogy tizenegy éves koromban két könyvet olvastam Jules Verne-től: az Utazás a Holdba és az Utazás a Hold körül címűeket. Ha eltekintünk a regényes epizódoktól, a két könyv lényege ez: három utast fellőnek a Hold irányába egy lövedékkel, amelynek a Holdra kell esnie, és esését lőpor-rakétákkal kell fékeznie. Száz évvel ezelőtt, amikor az említett könyvek íródtak, másfajta rakéták nem voltak, a lőporrakétát viszont már mintegy ezer éve ismerjük. Nos, ezek az olvasmányaim igen fellelkesítettek, s hosszú ideig foglalkoztatták az ellentmondás velem született szellemét – azzal, hogy mindez mégiscsak megvalósítható, ha olyan valaki találta ki, mint Jules Verne, akit én gyermekkoromban a világ legokosabb emberének tartottam. Jules Verne gondolatainak egy része valóban helytálló: például a légzéshez szükséges levegő „felújítása” az utasokat szállító lövedékben – az űrhajóban – csakugyan lehetséges, a lövedék szökési sebessége csakugyan 11,19 km másodpercenként, és így tovább. Kiszámítottam azonban, hogy annak az ágyúcsőnek, amely kilőhette volna a Hold felé induló lövedéket, az akkori technika lehetőségei szerint mintegy háromezer kilométer hosszúnak kellett volna lennie: a megépítése nyilván műszaki képtelenség. Itt jön segítségünkre a rakéta-elv. Ha valaki egy csónakból a partra ugrik, a csónak lökést kap az ellenkező irányba. Ugyanez történik, ha kinn az űrben van, mondjuk egy bizonyos irányba repülő rúdunk, amely – ellenállás híján – állandó sebességgel repül: ha ezen ül valaki, s levág belőle egy darabot, majd eldobja, nemcsak az eldobott darab változtatja meg az irányát, hanem a megmaradt rúd is lökést kap. Ha a lökés a rúd haladásának irányába hat, gyorsulás áll be a rúd mozgásában, akkor is, ha az „eldobott darabok” csupán gázmolekulák – mégpedig annál nagyobb, minél több gáz van, s minél nagyobb sebességgel áramlik a rúd, azaz a rakéta haladásával ellenkező irányba. Sok ellenvetést kaptam erre az elképzelésemre: többen azzal érveltek, hogy az űrbe kiáramló gáz túlságosan kiterjed, s tömegét elveszítve nem nyújthat tehetetlenségi ellenállást. Dr. Kirchenberg professzor, valamint dr. von Dallwitz-Wegner azt az ellenvetést tette, hogy nincs olyan üzemanyag, amely képes volna saját tömegén kívül egy rakétát is kivinni a világűrbe. Én viszont ragaszkodtam ahhoz, hogy egy kilogramm üzemanyag egy kilogramm üzemanyag marad, bárhogyan kiterjed is, s ugyanakkor sikerült bebizonyítanom, hogy az üzemanyag nagy része nem hagyja el a Föld gravitációs terét, de energiájának bizonyos hányadát átadja a rakétának mint lökést, s így az kijuthat a világűrbe. Ebből a gondolatmenetből született meg a lépcső-elv, a többlépcsős rakéták alkalmazása.
– Szeretnők megkérdezni, volt-e Önnek alkalma elméleti megállapításait kísérletileg is ellenőrizni abban az időszakban, mikor a fenti kérdésekkel foglalkozni kezdett, s mikor az űrkutatás gyakorlatilag csupán vágyálomnak számított? S ha igen, volt-e része mindezzel kapcsolatban valami sajátosan „űri” élményben?
– Első felfedezésem a merőlegesen felszálló rakéták optimális sebessége volt, amelyet v-vel jelöltem. Megállapítottam, hogy ha a rakéta tömege és a v kellő arányban vannak, a rakéta könnyedén felszáll, és – csak legyen elég üzemanyaga – mihamar túljut az atmoszférán, s kiszabadul a Föld vonzási köréből… Közben a segesvári uszodában kísérleteztem. Meg akartam állapítani, hogyan érezné magát az ember egy szabadon repülő űrhajóban. Egy pezsgősüveget harmadrészig megtöltöttem különféle folyadékokkal, bedugaszoltam, és szájával lefelé tartva beugrottam vele a vízbe, miközben az üveget lefelé mozgattam, hogy a levegő ellenállása folytán a szabadesésben beálló „késést” kiegyenlítsem: ekkor több ízben megfigyeltem, hogy a folyadék valóban lebegett az üvegben. Ezeknél a kísérleteknél rájöttem arra, hogy az ember hasonló állapotot az űrhajóban – legalábbis pár másodpercig – egészen biztosan kibírna. Fizikailag, mint bebizonyosult, tényleg hosszú ideig kibírható, de hogy lelkileg mennyire az, ma még mindig kérdéses. Mindenesetre egy különös élmény, amely majdnem az életembe került, bizonyos megnyugtatást adott erre vonatkozóan. 1911 őszének egy hideg reggelén egyedül fürödtem az említett uszodában. Beugrottam a vízbe, hogy átússzam a medencét a víz alatt, ám egyszer csak egy falba ütköztem. Hirtelen azt hittem, hogy túlságosan jobbra fordultam, és igyekeztem balra kitérni, majd a felszínre akartam jönni, de nem találtam meg. Ekkor ráeszméltem, hogy a fal tulajdonképpen a medence feneke — s jó erősen elrugaszkodtam tőle. Ennek köszönhetem, hogy mindezt most elbeszélhetem Önöknek. Hazafelé menet a következőképp okoskodtam: a széndioxid-koncentráció a véremben, valamint a hideg víz eltompította egyensúlyszervemet, ugyanezért nem volt száz százalékos izmaim egyensúly-érzéke sem, s minthogy a vízben a nyomás egyenletes minden irányból, megszűntem érzékelni a teret. Noha a fent és lent kanti kategóriáit az elmém nem vesztette el, a testem elvesztette a függőón érzékenységét: így adatott meg nekem a súlytalanság lelki élménye. Tizenhét évvel később, amikor Fritz Lang Holdbéli asszony című filmjét forgatta, a berlini UFA filmgyár udvarán végeztem első kísérleteimet benzinnel és folyékony levegővel működő rakétákkal. Henry Ford mondta, hogy senki se találjon fel gépet, aki nem tudja személyesen összeszerelni azt: újabb négy év múlva, 1932-ben letettem tehát a lakatosmesteri vizsgát, s ezután a medgyesi gimnáziumban tanítottam. Később újra Berlinben folytattam a kísérleteket, melyekben segítségemre voltak műegyetemi diákjaim: itt született meg – egy robbanás alkalmával, amelytől idegsokkot kaptam – a folyékony üzemanyaggal működő égési kamra s a kónikus fúvókák találmánya, amit oly eredményesen alkalmaznak a mai, nagy teljesítményű rakétáknál.
– Ön tehát, professzor úr, a rakétatechnika és az űrkutatás „omegája és alfája”: munkásságával lezárt, betetőzött egy fejlődési szakaszt, s nyomban egy másikat nyitott meg, amely a mai napig tart. Mik voltak az Ön munkásságának a tudománytörténeti előzményei, és milyen korabeli konstellációban kezdett el Ön ezen a területen dolgozni?
– 1922-től kezdve értesültem arról, hogy gondolataim nem egyedülállóak. Eltekintve az ihlethozó két regény írójától, valamint Hermann Ganswindt-tól, a kerékpártorpedó s a helikopter feltalálójától, aki már 1895-ben előterjesztette egy „lökhajtásos űrhajó” tervét, gondolok itt elsősorban K. E. Ciolkovszkijra, aki 1896-ban lépett fel hasonló rakéták eszméjével, de csupán 1924-ben figyeltek fel rá. Ekkor írta jogos méltatlankodással művének kiadója: „Minekünk vajon mindent, ami hazánk mérhetetlen terein megszületett, de figyelmetlenségből el is kallódott, külföldről kell behoznunk?” Jómagam is először 1924-en hallottam Ciolkovszkijról, aki a következő évben megküldte nekem említett művét. Goddard-ról már két évvel korábban hallottam, írtam neki, s megkaptam tőle A Method of Reaching Extreme Altitude című munkáját. Közben aztán hallottam másokról is, akik az űrhajózás elméleti kérdéseivel foglalkoztak, de eredményeiket – vagy vélekedéseiket – nem hozták nyilvánosságra, mert ismerve kortársaikat, attól tartottak, hogy bolondnak nézik őket. Hasonló tapasztalataim nekem is vannak… Ez érthető, hiszen az akkori kezdetleges rakéták olyanok voltak, mint egy tehetséges, de szerény fiatalember, aki egy üzemben valamilyen jelentéktelen állást tölt be, s mivel nincs képzettsége, nem is igen nyújt többet – ám mivel nem nyújt többet, senkinek sem tűnik fel, s barátai hiába mondják, hogy „sok lehetőség rejtőzik benne.”
– Ma lényegesen más a helyzet ebben a tekintetben, mint az Ön fiatal korában. De más a helyzet abból a szempontból is, hogy Önök annak idején járatlan úton jártak, ma viszont az ismeretanyag, amire a továbblépőknek támaszkodniuk kell, sokkal nagyobb, s napról napra növekszik. Nyílik-e lehetőség ilyen körülmények közt kiemelkedő egyéni teljesítményekre nemcsak a rakétatechnikában vagy az űrkutatásban, de általában bármely tudományágban?
– Erre a következőket felelhetem: minél többet tud az emberiség, annál több új kérdés merül fel előtte. Hajdan, a kőkorszakban, az ember bizonyára alig sejtette, hogy több minden létezik azon kívül is, amiről ő tud. Nyilvánvalóan vannak olyan szakterületek, ahol az alapvetés félig-meddig lezártnak tekinthető, s a kutatóknak már csak követ kőhöz kell rakniuk, hogy az út tovább épüljön. Ezek az utak azonban szétágaznak, s köztük mindig akad hely újabb tudományoknak. 1923-tól, amikor kiadtam a Die Rakete zu den Planetenräumen című munkámat, legalább négy újnak mondható tudományág, illetve kutatási technika született meg: a parapszichológia vagy ahogy önöknél, véleményem szerint nem egészen helyesen nevezik, a biológiai elektronika: a gondolatátvitelt, a természetes távolbalátást és hasonló jelenségeket kutató tudomány, amely manapság jelentős eredményeket mutat fel; a kibernetika: az agy-idegpályák kapcsolásának tanulmányozása, az elektronikus számítógépek kapcsolási modelljeinek kidolgozása, komputerek és egyéb „gondolkodó gépek” tervezése és megépítése; a magas frekvenciák technikája, különösen a televízió, amelyre ötven évvel ezelőtt senki sem gondolt volna, és amely technikában ma messzemenő alkalma nyílik az arra hivatott szellemeknek merőben új dolgokat feltárni; az etológia: az állati és emberi magatartásformák tudományos vizsgálata és összehasonlítása, annak a megállapítása, hogy az ember magatartásában mi és mennyi az ösztön, s mi és mennyi a nevelés hatása – és egyáltalában, mennyire lehet az ember magatartását a neveléssel befolyásolni. De különben is, az igazi géniusz bármilyen területen képes újat alkotni, még ott is, ahol az átlagember már régen azt gondolta, hogy semmi feltalálni való nincs. Minden bizonnyal az űrhajózás terén is várhatók új, meglepő felfedezések.
– De nemcsak elméleti szakember, nemcsak alkotó tudós, de nevelő is: egész nemzedékek mentora, mint amilyen például az atomfizikában Niels Bohr volt. Szeretnők, ha végezetül jelesebb tanítványairól beszélne – azokról, akikről úgy érzi, hogy megfelelőképpen kamatoztatták a tálentumokat, melyeket Öntől kaptak.
– Egykori segesvári és medgyesi tanítványaim közül viszonylag többen választották a matematikusi, mérnöki, orvosi vagy természetbúvár pályát mint a szakkollégium diákjai. Persze a tanárnak azokat kell tanítania, akik a keze alá kerülnek, s az ilyen módon alkalomszerűen összeverődött diákok közt ritka az átlagosnál tehetségesebb. Ha viszont azokat számítom, akik kapcsolatba kerültek velem és tanultak tőlem, anélkül, hogy tulajdonképpen – valamely szervezett oktatási forma keretében – tanítványaim lettek volna, akkor már könnyebb néhány valóban kiemelkedő egyéniséget említenem: dr. Eugen Sanger professzor, aki a berlini műegyetemen az űrkutatási tanszéket vezette, vagy utódja, dr. Heinz Hermann Kölle, aztán Harry O. Ruppe müncheni professzor, az űrkutatás kiváló szakembere, vagy Karl-Heinz Roth braunschweigi professzor, elméleti fizikus… De mindenekelőtt dr. Wernher von Braunt kell említenem, aki tevékeny segítőtársam volt fentebb említett berlini kísérleteim közben, és aki saját maga nevezi magát a tanítványomnak. Neki volt a legnagyobb része abban, hogy a kezdeti kísérleteim idején némiképp még csak költészetnek számító űrkutatás valósággá változzon.
Veress Zoltán és Mihail Marian interjúja
Megjelent A Hét II. évfolyama 8. számában, 1971. február 19-én.