Abból kell kiindulnunk, hogy a jelenlegi alkotmány előírásai szerint az előrehozott választások kiírása csak elméleti lehetőség. Egyrészt ugyanis az államfő nem köteles kiírni az előrehozott választásokat, másfelől pedig csak akkor teheti meg, ha a törvényhozás két egymást követő alkalommal visszautasítja az államfő által nevesített miniszterelnököt, a kormány összetételét és annak programját. A tapasztalat pedig az, hogy a képviselők inkább megszavazzák az államfő jelöltjét, legyen az bárki, semmint feladják meglévő mandátumukat egy bizonytalan következőért.
Márpedig ha nem lesznek előrehozott választások, akkor a kormánynak szüksége van parlamenti többségre ahhoz, hogy még három évig vezesse az országot. Figyelembe véve a jelenlegi parlamenti erőviszonyokat erre most két lehetőség kínálkozik. Az egyik az eddigi kormánykoalíció újraalakítása Cîţuval vagy nélküle, a másik egy nagykoalíció létrehozása a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) között (az RMDSZ természetesen mindkét esetben tagja lenne a végrehajtásnak). Ez utóbbi esetnek van egy finomított változata, nevezetesen az, hogy a PSD nem lép kormányra, de parlamenti támogatást nyújt a liberálisoknak ahhoz, hogy meg tudják valósítani elképzeléseiket.
Ami az esélyeket illeti, úgy tűnik, hogy a Mentsétek meg Romániát – PLUS nevű pártszövetség (USR-PLUS) már túl messzire ment, ahhoz, hogy visszakerülhessen a kormányba. Sem a liberálisok, sem pedig az ellenük bizalmatlansági indítványt benyújtók nem tudnák megmagyarázni választóiknak, hogy miért kormányoznak együtt azokkal, akiket eddig letolvajoztak. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy az államfő sem támogatja már az ő kormányának rebellis részét, és továbbra is Cîţu mellett teszi le a voksát.
Ilyen körülmények között valószínűnek tetszik, hogy a nagykoalíció finomított változatára kerül sor. A liberálisoknak ez azért jó, mert ez az egyetlen forgatókönyv, amelynek révén Florin Cîţu hivatalban maradhat, és ráadásul megszabadulnának az USR folyamatos zsarolásától. A szociáldemokratáknak is jó, mert számukra az USR-PLUS még Cîţunál is rosszabb, és arra törekszenek, hogy elszigeteljék őket. Az sem mellékes, hogy Cîţuék rákényszerülnének, hogy minden egyes fontosabb törvény szavazása előtt egyeztessenek a szocdemekkel, akik így könnyebben érvényesíthetnék az akaratukat, mint most (gondoljunk csak a magisztrátusok bűncselekményeit kivizsgáló ügyosztály megszüntetésének törvényére). Ugyanakkor a lakosság nem a PSD-t, hanem a PNL-t tenné felelőssé az árak és a koronavírus negyedik hullámának elszabadulásáért és a baloldali párt 2024-ben jó eséllyel tarolhatna a parlamenti választásokon. (Egyes felmérések szerint máris közel járnak a 40%-os támogatottsághoz.)
De tulajdonképpen nem is erről akartam írni, hanem az Alkotmányról, amint a bevezetőben már szó esett róla. A jelenlegi válság jól illusztrálja azt, hogy amikor az Antonie Iorgovan vezette munkacsoport a belga alkotmány nyomán megszövegezte az alaptörvényt, tudatosan vagy sem együttműködésre ítélte a parlamenti pártokat, hiszen gyakorlatilag kivette a „reset-gombot” a rendszerből. Történjen bármilyen változás a társadalomban, a parlamenti erőviszonyok négy évre be vannak betonozva.
Ennek az alkotmányos megoldásnak vannak előnyei és hátrányai is. Előnye az, hogy nem biztosít túlhatalmat az elnöknek (van neki amúgy is elég), aki nem oszlathatja fel a parlamentet, ha nem tud vele együttműködni (Traian Băsescunak sem sikerült, pedig igazán mindent megpróbált), további előnye az, hogy a választók akaratát nem lehet egykönnyen felülírni politikai kulisszajátszmákkal. Harmadrészt rákényszeríti a pártokat a kompromisszumra, bünteti – mint most az USR-PLUS-t – azokat a politikai alakulatokat és politikusokat, akik képtelenek a párbeszédre, öntörvényűek, voluntaristák, akarnokok, diktátorok stb.
Hátránya a jelenlegi rendszernek az, hogy két mandátum között a kormányzó pártok büntethetetlenek. Történjék bármi, sohasem kerülhet tiszta víz a pohárba, állandósul a maszatolás, az alacsony hatékonyságú kormányok és kormányfők is kihúzhatják a mandátum végéig, amikor már sokkal nehezebben korrigálhatóak a hibás gazdasági és szociális döntések. További hátránya a rendszernek, hogy legalábbis inspirálja a szavazatvásárlást, jutalmazza a pártjaikat pillanatnyi érdekeik szerint váltogató kalandor-politikusokat (erre is láthattunk jó néhány példát).
Viszont Caragiale óta tudjuk, hogy mindezek a jelenségek – az alkotmányos rendszertől függetlenül – hagyományosan nem idegenek a honi politikától.
