Újságíró kolléga meséli.
Megismertem egy fiút, aki a lebontásra ítélt Matache piac környékén lakott, a félig lebontott házak egyikében. Teljesen a kábítószer rabjává vált, a végén már a nyaki erébe nyomta a drogot. Bár elég bajom volt, meg ott a család, nem tehettem meg, hogy ne próbáljak meg segíteni rajta.
A rendőrök nem tesznek egyebet, néha megjelennek, és elverik őket, ami persze nem javít a helyzeten. Úgyhogy megpróbáltam beszélni velük, csitítani őket. Nehezen ment, azt hazudtam, hogy részt veszek egy olyan európai programban, hogy jönnek az angolok érdeklődni a fiú iránt, hasonlók.
Nehezen győztem meg az orvosokat is, akikhez a fiút azért vittem el, hogy adjanak neki metadont. „Hagyd a fenébe koszos cigányát, mi közöd hozzá?”, szinte mind ezzel akartak elküldeni. Miután pedig egy hazugsággal őket is meggyőztem, elkezdődött a harc a fiúval, hogy fogadja el a kezelést, vegye be a metadont.
Eltelt néhány év, ma már dolgozik, megnősült, és van egy gyermeke. Most, hogy
normálisan gondolkozik, megkérdeztem tőle, végül is mi adta vissza a hitét az életben. Azt mondta, elsősorban én, ahogy a lelkemet feltettem rá. A második ok pedig az volt, hogy „a főnök kezet fogott vele”. „A főnök? Milyen főnök?”, kérdeztem.
Akkor jutott eszembe, hogy egyszer elvittem egy körzeti rendőrség főnökéhez, hogy mutassam meg neki, az illető pedig, aki főnök létére, felvilágosultabb lévén sok kollégájánál, kezet nyújtott az emberi roncsnak, aki előtte állt. „Ez fontos volt. Nem tehettem meg, hogy szégyent hozok rátok.”
Kamikaze, bukaresti szatirikus lap, 2013 (Fordította Á. H.)
