Sok kis emlékcsokrot kell megkötnöm, kibontanom, majd valami egésznek ható nagyobbá összerakni. Illő benne lennie a méltatásnak, a személyességnek, emlékeknek, a megelőző és mai korrajznak. Mi, úgynevezett anyaországiak utólag könnyen emlékezünk, mit is jelentett nekünk itt, a kisebb hazában, az erdélyi sorskérdésre tekinteni Ceaușescu diktatúrájában, a kádárizmus langyos állóvizéből átpillantva, netán időnként odalátogatva.
Akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy magyarok
Különösen fájdalmas ez, ha egyenként nézünk emberi sorsokra, tragédiákra, családok, baráti, munkahelyi vagy bármilyenféle közösségek megmérgezésére, szétszakítására. Arra, hogy milyen keveset tudunk máig arról, mi is zajlott tőlünk karnyújtásnyira, mi is történt valójában a „magyart jól megtanult”, „magyar származású” testvéreinkkel. Mit akartak, tettek durván – néha szinte tudtukon kívül – az apám lehetne Szabédi Lászlóval, Király Károllyal, Dávid Gyulával, a bátyám/nővérem lehetne Szilágyi Domokossal, Visky Árpáddal, Pálfi Gézával, Király Ibolyával, Illyés Kingával, a gyermekem lehetne Dragomán Györggyel, Török-Illyés Orsolyával, más tíz- és százezrekkel vagy más, egyszerű, hétköznapi emberekkel és kiemelkedő, alkotó személyiségekkel. Akiknek a pártállam-rezsim szerint szinte egyetlen, de nagy bűnük volt. Az, hogy magyarként, saját szülőföldjükön őseiktől örökölt értékeiket, benne nyelvüket, kultúrájukat, hagyományaikat, vallásukat, épített örökségüket, természeti szépségeiket akarták őrizni, átörökíteni, a „befogadó” nemzetállam/ország és többi lakosainak kára nélkül.
Nekem szerencsém volt. Gyerekkorom máig őrzött szép emléke Kogutowitz Manó századfordulós Nagy-Magyarország térképe, amelyhez nagyszüleim (főleg kántor-tanító nagyapám, majd az ÁVÓ-t elszenvedő, internálást megélt édesapám) még iskolás korom körül, minden útmutatást elmeséltek. Világháborústól, Trianonostól egészen az ötvenes évek kommunista valóságáig. Azon kevesek közé tartoztam tehát, akiknek még/már nem volt kérdés az általános iskolai térképfüzetben a pöttyökkel körülhatárolt Maros Magyar Autonóm Tartomány léte, elnevezése sem Románia térképén.
Milliók életéből azonban ez már sajnos kimaradt. Belegondolunk-e abba „anyaországi” jó dolgunkban, milyen ára is volt a határon túli magyar közösségekben annak, hogy most itt vagyunk ahányan, és ilyen minőségű életet élhetünk? Persze senki nem kérte – mondhatják sajnos „itthon” még ma is sokan –, ők maguk választották ezt az utat, hogy magyarságukért kiálljanak és megszenvedjenek ott üldöztetve vagy itt, kényszerülve az áttelepülésre. Egy nemzet önbecsülése abban is leledzik, hogy fejet tudunk-e hajtani, és ha lehet, még életükben megbecsülni azokat, akik a nehéz sorsot sokszor helyettünk, de mindannyiunkért vállalták!
Trabantos találkozások
Remélem, hihető egy személyes első, „majdnem találkozás” emléke. 1978. Első trabantos, sátoros, (vad)kempinges utunk Erdélybe! Féltenyérnyi cetlin eldugott név- és címlista, ahova, akikhez el kellene mennünk majd, amely egy tanyasi tanító baráttól származik (úgy hívják: Lezsák Sándor)… Rajta többek között Sütő András, Páll Lajos, Király Károly neve. Két találkozásra végül évtizedeket kellett várnom. Közben a Szabad Európa Rádión keresztül első perctől megjegyeztem, hogy ki is Király Károly! Neve a hírekben nálunk is mennyi reményt, hitet adott, amikor kijuttatott leveleit hallhattuk! Nos, őt a vásárhelyiek anno ösztönösen úgy is védték, hogy bárki idegen kérdezte, hol lakik – noha pontosan tudták –, minden járókelő a vállát vonogatta, hogy nem tudjuk. Így nem is találkozhattunk akkor! Sütő Andrásék szomszédja pedig azt mondta, hogy éppen elutaztak Sikaszóra. Az élet csodálatos, későbbi elégtétele, hogy utána mindkét, számomra ikonikus emberrel életre szóló barátságot köthettem…
Az ’56-osok bátorságával
Király Károly – sokakkal együtt – a negyvenes-ötvenes években még szó szerinti felszabadulást és demokráciát hitt. Az erdélyi magyar nép egyszerű sorsú, sok szenvedést megélt gyermekének első lépései a kiemelkedésben, majdani politikai pályáján, állomásain még ezt hozták. Későbbi, többszöri meghurcoltatásaiban, mellőzöttségében egyre inkább kibontakozott a neki legnagyobb megbecsülést hozó emberi tartása, jóindulata, humánuma, méltósága, politikai rendszerektől és egyéb kurzusoktól függetlenül. Talán nem nagy túlzás kijelenteni – noha minden ilyen párhuzam sántít –, hogy itt élt csendben közöttünk egy olyan kiváló magyar, aki az ’56-osok bátorságával tette azt, amit a 70-es, 80-as évek hasonló diktatúráiban a közelünkben talán csak Walesa vagy Václav Havel. Az ő nevük még életükben egyenlő lehetett a dicsőséggel. És Király Károlyé? Nevén és személyéhez kötött pár – sokszor dehonesztálóan és méltatlanul használt – félmondaton túl, hogy „együtt vadászott Ceaușescuval” stb. ismerjük-e valós példáját, igazát, benne több évtizedes, ismétlődő vesszőfutását, illetve önkéntesen is vállalt száműzetését?
Magyarországon a 80-as évek vége felé jelent csak meg az a nyílt, bátrabb kritikai hang és erő az állampárton belül – óvatosabb hangszerelésben –, ahogy Király Károly leveleiben fogalmaz a román kommunista vezetőknek már a 70-es évek végén! Lehetetlen veszélyeket vállalt ezen túl azzal is, ahogyan gondoskodott ezek nemzetközi nyilvánosság elé tárásáról, messze nem csak saját „védelme” érdekében! Ennek nemcsak az volt az oka, hogy összehasonlíthatatlanul enyhébb viszonyok között éltünk, de az is, hogy nem volt olyan karizmájú, a rendszeren belüli politikai súllyal is bíró bátor tekintély, aki ezt a langyosabb körülmények mellett is vállalni merte volna! Ez a tény a ma világában sokaknak okoz – kellemetlen összehasonlítások okán – kényelmetlenséget. Ha úgy tetszik, nem érdeke egyetlen fajta színezetű hatalomnak sem egy magyar, autonóm demokrata fel- és kiemelése ebből a nehéz korszakból.
Magyar állami kitüntetést ad át Király Károlynak Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke
„Testvéri trilógia”
Király Károly teljes családjának a nyolcvanas évek második felére a legkeményebb üldöztetés, kirekesztés – egyben kényszerű menekülés – jutott. Nem volt más út az emberhez való élet megtartásához, mint a kitelepedés a szokásos, velejáró, újabb megalázó tortúrákkal. Mára ezt a folyamot egy sokszínű „testvéri trilógia” is bemutatja. Király Károly a kilencvenes évek második felében vetette papírra a Nyílt kártyákkal első és második kötetét (1995. Nap Kiadó, illetve 1999. Duplex Kiadó). Király Ibolya 2016-ban, Emlékrepeszek címen (Antológia Kiadó) írta meg – döntően Király Károly sorsát párhuzamosan bemutató – emlékezéseit korabeli jegyzetei és a szekus megfigyelési dossziéi alapján. Király István pedig szintén a megfigyelési aktákra alapozva egy hónapja jelentette meg – magán finanszírozásban – Egy ifjúkommunista a damaszkuszi úton című könyvét (2021. Kriterion Kiadó).
Ezek a könyvek persze ténylegesen nemcsak Király Károlyról és a Király családokról szólnak, hanem néven nevezhető és meg nem nevezett vagy „név nélküli”, de létező emberekről, jókról, rosszakról, magyarokról innen és onnan, románokról egyaránt. Sokak szemérmeskedő közelítésével szemben, mai funkcióikra, múltbeli önigazoló mosakodásukra tekintet nélkül olvashatjuk az egyes személyekhez is tartozó, dokumentált történeteket, amelyek annyi sok embernek okoztak fájdalmakat, sőt, tragédiákat. Nem feledkeznek meg viszont a segítő, együttérző jókról sem! Akik ebben benne éltek, felismerhetik, beazonosíthatják azokat is, akik régi álcájukat még egy „damaszkuszi úttal” sem próbálták lerázni magukról.
Ha rájuk, az áttelepülni kényszerült Király testvérekre gondolok, mindenekelőtt jut eszembe egy fogalom: a humánum, magyarul az emberség. Nincs náluk, bennük különbség a rokon, barát vagy idegen felé fordulásban, megítélésükben, mert ez a fő erkölcsi és gondolati alapállása a pedagógus Ibolyának, a történelemtanár-levéltáros Istvánnak és a közéleti, politikus Károlynak is. Emiatt az életben a bármikor, bármiben hozzájuk őszinte, segítő útitársul szegődőknek soha, de a „másként” viselkedőknek viszont joggal kellett tartaniuk tetteik, tartásuk, létük erkölcsi ítéletének súlyától! Király Ibolya egy olyan külön missziót is teljesített könyvével, amit mások esetében zömmel az erre hivatottabb intézmények végeznek el. Még életében némi erkölcsi elégtételt adni azért, amiért a Király Károlyoknak jobb időkben, jobb helyeken földi létük végéig állami, közösségi dicsőség és „más” velejárók társulnak. De mi itt élünk, egy sehol be nem fejezett rendszerváltozások észak-balkáni kompországaiban…
Távol az igazi otthontól
Sokan élnek köztünk még, akik elmondhatják, hogy az emberi történelem e felgyorsult utolsó századaiban, „érdekes időket” élhettek meg. A mára száz év körüli életkort megélt magyarok, költözködések nélkül, életük során akár öt ország állampolgárai is lehettek! Van nemzettársunk, aki harmadszor kaphatja meg – hasonló módon megélt évtizedei után – a magyar állampolgárságot. Ez egy különleges kötődés. Az már kevésbé, hogy sorsfordító helyzetekben netán ki, mikor, mit áldozott ezért? Ezek nélkül a Király Károly-féle személyes példák nélkül ma biztosan sokkal kevesebben lennének, lennénk, akik Trianon és következményei traumája után is azt mondják: ne csak tartsuk meg, hanem büszkén és mindenkor, mindenütt megélve őrizzük magyarságunkat!
Van ennek egy másik vetülete is. Aki nem kellett átélje, talán fel sem foghatja, milyen érzés sok évtized után – de akár gyerekként, kamaszként is megélve, barátokat, nagyszülőket, kedves iskolát és hasonlókat hátrahagyva – eljönni, elmenekülni a szeretett gyökerek közeléből. Ugyan hasonló kultúrkörben, de mégis külső kényszerek hatására, idegen földön folytatni egy megkezdett életet. Nekik, az így eltávozni kényszerülteknek, köztük Királyéknak is, az igazi otthon máig Marosvásárhely, Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy!
Király Károly és családja, sorstársaik megélt traumái, a kelet-közép-európai szocializmusok országainak köre, a felemás rendszerváltozásokkal terheltek máig. Nem tudom, legalább utólag megszólal-e egyes – ma is hivatalban lévő, határon inneni és túli – politikai vezetők személyes, netán szervezeteik kollektív lelkiismerete, hogy bocsánatot kérjenek és mondják, hogy okultak és nem követnek el maguk vagy utódaik hasonló hibákat, bűnöket…
Aki sosem kötött alkut
Szinte naponta kerülnek elő újabb iratok, ki, mikor, hogyan vált (önkéntességtől a zsarolásig, megfélemlítésig) a szeku beszervezett emberévé, és nem is tudjuk, mi minden sötét mélységét nem ismerjük még annak a borzalmas világnak! Ennek ellenére minden román hivatal, levéltár minden beadványára azt válaszolták a mai napig, hogy nem léteznek (!) Király Károly közvetlen, személyes megfigyelésére vonatkozó dokumentumok! Érdekes, ez is árnyaló anekdota, városi legenda: amikor egy konzervgyári munkásgyűlésen a bukaresti kiküldöttek előtt az általános létszámcsökkentés központi igényére – magyarul! – így válaszol az igazgató, Király Károly: „Megvizsgáljuk, hogy a megyei pártszervek által hozzánk helyezett elvtársak munkájára valóban szükség van-e? Az érdemtelenül kitüntetett helyzetemet pedig megköszönve felajánlom, hogy az engem éjjel-nappal feleslegesen megfigyelő 2-3 tucat állambiztonsági munkatárs bérét inkább az ország kulturális felemelkedésére ajánlom fel!”
Ennek az akkori országnak a diktatúráját, alattomos vezérét a világ egyik fele – pár sajtónyilatkozatot leszámítva – simán elfogadta. Politikai és gazdasági üzleteket kötött vele, ráadásul az izraeli, majd a nyugatnémet állam szabályos, zsidó és szász kitelepítési emberkereskedelmet folytatott fejpénzért!
Nálunk a durva fenyegetettség talán elmúlt a 80-as évek végére, ellentétben Romániában még tobzódott. Máig nehéz elképzelnünk, micsoda rettegés és lélek kellett úgy kelni, feküdni, hogy figyelnek, lehallgatnak vagy valaki közeli ember jelent rólam! De az sem sokkal kisebb vívódás volt talán – egyebekben még becsületesnek is tűnő emberekről van szó –, ha valaki úgy kapott csak végre normális munkát, lakhatást vagy gyermekének, szülőjének gyógyszert, tanulási lehetőséget stb., ha ő maga jelentett.
A Király Károllyal történtek egy különleges példát is szolgáltatnak: semmi és senki nem tudta megvenni, megtörni, sem hatalmi, anyagi javak igézete, sem a fenyegetések. Ma Magyarországon sokan mondhatják, hogy a maguk lehetőségei szerint, a szocialistának és demokratikusnak csúfolt hatalmi gépezet különböző helyein „bomlasztották” a rendszert, netán így-úgy még óvták, védték is annak bírálóit, ellenállóit. A mi, ilyesmi történeteink mégis eltörpülnek mindazok mellett, amelyet akár Király Károlynak, testvéreinek és még oly sok mindenkinek el kellett viselnie, ha egyáltalán túl tudta élni… Nem mindenkinek sikerült, vagy ha fizikailag igen, de a lelki sérüléseik életre szólóan megmaradtak.
Király Károly talán még időben „elégtételt” vehetett, kaphatott volna 1990 után, legmagasabb magyar tisztségviselőként! De ő akkor is 1972-es önmaga maradt, nem kötött alkut a nemzetállami fogalmat alkotmányba diktálókkal! Ki volt ilyen rajta kívül, bárhol a környéken!?
Király Károly interjút ad a Háromszék szerkesztőségében. Fotó: Ferencz Csaba
Kovászna megye ma is büszke lehet rá
A példa, amit adott – reményt a változásra, az ellenállás, vagy hogy a külföld nyilvánossága is némi védelmet adhat, meg hogy hány embernek tevőleg segített is – nem csak pusztán politikusi üzenet volt! Olyan magatartás, ami a hétköznapi embereknek adott biztatást, bátorságot, hogy nem szabad beletörődni, hogy örökre így marad! Bizonyítéka volt ennek, ahogy ’89 decemberében szó szerint is vállukra emelték a marosvásárhelyi tömegek! A magam részéről a főhajtás teljes személyisége és egész élete példája előtt többszörös. Van egy általános, emberi és közéleti aspektusa, amely a diktatúrákkal, kis és nagy diktátorokkal szembeni megalkuvások nélküli ellenállást, szembefordulást tiszteli. A másik a nemzeti érzésekhez köthető. Ilyen példaadó személyiségek, országos, helyi vezetők – ismétlem, Király Károly nem csak politikusi funkcióiban bizonyított – vagy pedagógusok nélkül ma a határon túli, főleg az erdélyi magyarság számában, erkölcsi, közösségi tartásában és szellemi, tárgyi értékei megőrzésében a mostani töredékére zsugorodhatott volna az évtizedek során. Kovászna megyében ma is joggal lehetnek büszkék azokra a nemzeti értékeinket szolgáló intézményekre, művészeti műhelyekre, kulturális emlékhelyekre, kiváló személyiségekre, akik elsődlegesen az ő tevékenysége révén bonthattak szárnyat vagy teljesedhettek ki!
Számos alkalommal lehettem igazi személyes, családi vendége is, sok, sehol másutt nem publikált visszaemlékezéseinek hallgatója. Ebben sokat számított, hogy a Maros megyei Kisipari Szövetkezetnél eltöltött elnöki éveiben – ahonnan tiltakozó levelei egy részét is írta – kedves munkatársa volt szívbéli barátom, Virág György (később a Maros Megyei Tanács elnöke). Vele rendszeresen együtt látogattuk, egészen az utolsó, pár héttel ezelőtti alkalomig. Még vagy tíz éve, parlamenti hivatali éveimben hivatalosan is kezdeményeztem az őt szintén nagyon tisztelő Lezsák Sándornál, hogy magyar állami kitüntetést kaphasson. Ő ezt jó szívvel magáévá tette és végig is vitte. Így pár év elteltével, 2015-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést Király Károly 85. születésnapján, ő maga adhatta át neki a Parlamentben. (Erre még a maga vezette autóval érkezett lakhelyéről, 200 kilométerről!)
Nem sokkal előtte, a Terror Háza Múzeum a rendszerváltozás kiemelkedő személyiségeinek sorával készített videós életút-interjúkat. Szerencsés kivételként sikerült ebbe a sorba Király Károlyt – majd Dávid Gyulát – is beemeltetnünk. Így legalább majd a kutatók részére van egy olyan bepillantási lehetőség is sorsának alakulásába, ahol a legszemélyesebb és a másutt még nem publikált közéleti vonatkozások is fellelhetők lesznek az utókornak. Végtelen kitüntető érzés marad számomra örökre, amikor az évek során rendszeresen megcsörrent a telefonom: „Szervusz Gyuri, Károly vagyok, hogy vagy, mi van veled?” Majd mesélt, kérdezett, bár a válaszok egy részét sajnos alig értette, mert egyre inkább romlott a hallása is sajnos…
Kényelmetlen szókimondó itt, mellőzött ott
A kilencvenes évek második felében, amikor úgy érezte, hogy mindazok a törekvések, amelyekkel oly sokan – elsődlegesen az RMDSZ révén is – elképzelték a romániai demokráciát, ezen belül is a magyar közösséget és annak sorsát, benne az általa is erősen képviselt autonómia lehetőségeit, egy számára elfogadhatatlan irányt vesznek, Mezőkovácsházára költöztek. Nagyon nehéz döntés volt, de politikai értelemben elfogyott (elfagyott) a levegő körülötte, és a nemtelen, kisstílű személyes támadásokban alig álltak mellé páran. Sajnos, a teljes magyar politikum hatalmi része totál érdektelenséget mutatott ott és itt is abban, hogy tapasztalatainak, tudásának és haláláig tartó jogos nimbuszának megfelelő módon kezelje őt. Hazájában megint ő lett az egyik kényelmetlen szókimondó, az anyaországban pedig az éppen a népnemzeti baloldal teljes negligálásával elfoglalt liberál-bal kurzus nem vett róla tudomást. A pártokráciákban az ilyen embernek persze soha nincs kurzusa.
Ő maga pedig sosem nyomult semmi külön elbírálásért, kedvezményekért, sehol, így akkor sem. A nyolcvanas évek második felében áttelepülni kényszerült István testvére megbecsült tanár volt Mezőkovácsházán. Praktikus okokból is adódott, hogy oda, egy szó szerinti „faluszéli” kicsi, teljes felújításra szoruló, végtelenül egyszerű vályogházba költöztek feleségével, mindenben hű segítő társával, Helgával. (Őt karánsebesi német fiatalasszonyként ismerte meg első száműzetése idején, és így végre az ő szülőhelye is viszonylag közelebb került.) Nyugdíjasként a valós napi közélettől ettől kezdve óhatatlanul is eltávolodott, egyre kevesebben keresték. Nagy örömöket okoztak nekik az ott nyarakat eltöltő kicsi unokáik. Hihetetlen, töretlen szellemi frissessége, örök vidám kedélyessége mellett nagyon vigyázott arra is, hogy fizikailag is jól tartsa magát. Az olvasást a kerti munkával váltogatta. Gondoskodó lánya, Ingrid és annak férje, végre nagy anyagi áldozatok terhe mellett, az évtizedes családi álmot megvalósítva két éve tudtak egy budapesti peremkerületi kis házat megvásárolni számukra, ahova azután nagy nehezen, bő egy éve elköltözhettek…
Időnként persze – főleg évfordulók kapcsán – interjúkat adott az őt felkereső stáboknak, illetve amíg biztonságosan autót tudott vezetni, időnként elfogadott egy-egy ritkuló meghívást konferenciákra, ünnepségekre. Az utolsó tíz évben – noha közel kilencvenévesen még a létráról csúszott le gyümölcsszedés közben – egészségi gondjai is erősödtek. Egyrészt nagyothallásán már életkora miatt műtéttel sem tudtak volna segíteni. Másrészt a szegedi klinikán idegsebészeti műtéteken esett át, mert az egyik, autóbalesetnek beállított korábbi merényletkísérlet okozta fájdalmas arcidegproblémái haláláig elkísérték. Ennek elviselhetetlen fájdalmai miatt kellett 1990 elején is budapesti műtétre utaznia, ami miatt megint számtalan méltatlan vád érte akkoriban és utólag is.
Végtelen szomorúsággal figyeltük sokan azokat a – főleg a közösségi médiában tapasztalható – megnyilatkozásokat, amelyek időnként felbukkantak olyanok részéről, akik vagy éppen valamilyen haszonélvezői voltak a nyolcvanas évek végi Romániának, a változásokért semmi kockázatot soha érdemben nem vállaltak vagy éppen csak akkoriban születtek. Könnyen lehetett hát egy ebben a műfajban és platformokon már védekezni sem tudó emberre a hazugságok, durva félinformációs sejtetések özönét zúdítani. Amikor eljutottak hozzá, még ezeket is rendkívüli emelkedettséggel és méltósággal viselte! Rendkívül fontos volt számára minden hazai, a romániai magyarság sorsát érintő hír. Büszke volt rá és jól esett neki, hogy ha havi egy-két alkalommal is érkezett csak, de megkapta csomagban a Háromszék újság friss számait, amit betűről betűre, mint számára legautentikusabb hírforrást szinte egyszuszra kiolvasott!
Méltó helyet Király Károlynak történelmi emlékezetünkben
Azt mondjuk, hogy a múltunk megbecsülése és méltó emlékezete saját magunk minősítése, jellemzése is egyben. Király Károly személyét illetően két országban is súlyosan vétkeztek és elbuktak a vizsgán a magyar politikai kultúra felkent felelős bajnokai – ha érthető ez a némi képzavar. (Tisztelet a kevés kivételnek…) Az RMDSZ identitásának egyik tisztességes gyökere személyesen is ő volt, de hamar kényelmetlenné vált, mert hát az „új demokrácia naponta követel kompromisszumokat” jelszavai – óh –, amibe az ő elvei és gyakorlata soha nem voltak beilleszthetőek. „Ideát” az akkor elsődlegesen még csak MSZP-környéki, magát hamisan valódi baloldalnak nevező liberális ájulattal küzdő nomenklatúra egy része meg még ezt a történelmivé vált nevet sem ismerte, nemhogy segítette volna akár jó szóval vagy ennél picivel többel is, noha tudtak róla, hogy átköltözik. A szó legnemesebb értelmében akár ismét zászló is lehetett volna, mert akkor biztosan nem következhetett volna be – akár – 2004 decemberének lemoshatatlansága sem. (A letelepedésük körüli hivatali packázások sora amúgy egy teljes politikai és államgépezet szégyenfoltja marad!)
Magam – talán nem egyedüliként – minden lehetőségemmel azon vagyok és leszek, leszünk, hogy Király Károly – jó magyar szokás szerint – legalább utólag, az élők sorából távozása után megkapja méltó helyét a modern kori, kis kelet-közép-európai és persze magyar történelmi emlékezetünkben. Azt, ami neki jár! Sem többet, sem kevesebbet, mint ami egy gyarló közéleti, de talpig becsületes, tisztességes élutat felmutatni képes, politikusként is jól helyt állt személyiségnek, jó magyarnak jár!
Kerényi György,
Kecskemét, a Kecskemét-Marosvásárhely Baráti Kör alapító elnöke
Forrás: Háromszék 2021. november 8. Kiemelt kép: Háromszék 2021. november 4.
