Mondták róla, hogy KGB-ügynök volt. A kémekről bármit lehet mondani – titkosak mindenestül, és ha kettősek, kétszeresen titkosak – és megbecsültek. Az elhárítás pedig… annál alig van hazafiasabb dolog. Pacepa jogosan mondja, hogy hazafi volt. De ő azt mondja, hogy akkor volt hazafi, amikor – titkokkal terhesen – meglógott.
A huszadik század legérdekesebb kémtörténete nem a Pacepáé. Még csak a Richard Sorge mesterkémé sem, aki németként a szovjet katonai hírszerzés, a GRU hivatásos munkatársa volt, s a második világháború idején német újságírói fedéssel (mint ahogy az is volt, csak kommunista) Japánban kémkedett a Szovjetunió számára, mellesleg sorsdöntően befolyásolva a háború sok eseményét. Hanem a szintén sármőr Kim Philbyé, aki kettős ügynök és áruló volt a hidegháború idején: a nagy hírű, filmekből ismert angol titkosszolgálat, az MI6 egyik vezetője, és ebben a minőségben éveken át árulta a Szovjetuniónak a legféltettebb angol–amerikai hadműveleti terveket.
Ion Mihail Pacepa még interjújában is sérelmezte, hogy őt hazájában mindvégig KGB-ügynöknek nézték. Ebben az egész ügyben számunkra nem létezhet rokonszenves fél, akár egy rokonszenves porszem sem – de egy ilyen gyanún melyik józan, biztonságra törekvő állam, szolgálat tenné túl magát, csupán azért, mert Pacepa és Ceausecu nem szerették egymást? Pont Pacepa ne lett volna a szovjetek informátora?
Nem tudunk Pacepával együttérezni, akármit mond. Nem tudunk izgulni megfilmesített történetén, nem tudtuk rendesen végigolvasni a Vörös horizontokat sem. Nem tudunk hinni azoknak, akiknek a titok a mesterségük, és bármiről bármit mondanak, arról egy dolog biztos: hogy nem úgy volt, nem úgy van.
Emlékszünk, amikor 1978-ban hírét vettük Pacepa dezertálásának, kéjes örömet éreztünk, de úgyszólván függetlenül Pacepa személyétől, csak a gyűlölt Ceausescut ért csapás fölött érzett káröröm volt.
Ion Iliescu egyszer kijelentette, hogy Pacepa rehabilitálása az amerikaiaknak tett politikai gesztus volt. Úgy kell érteni: Ronald Reagannak tett gesztus. Mert amikor Pacepa dezertált, az amerikai elnök, Jimmy Carter nem hitt neki, kis híján „visszaküldte”, ettől csak a CIA térítette el; utána Ronald Reagan volt az, aki tárt karokkal fogadta.
Pacepa tettének mozgatórugóit nem tudhatjuk. Hogy a román hírszerzést megrázkódtatta, nyilvánvaló, alaposan át kellett szervezni. De a titkosszolgálatok átszervezése Romániában valahogy mindig jól sikerül. (Lásd ezzel kapcsolatosan az 1990-es marosvásárhelyi eseményeket…)
Nem tudhatjuk, hogy Pacepa „áruló” volt, vagy pedig „sírásó”. Vagy egyik sem. Vagy mindkettő. Nagy szerencsénk, hogy nem is nekünk kell eldöntenünk. Most, hogy végre végleg dezertált, az egész már az eddiginél is kevésbé érdekes.
Utóirat
2010-ben egy nagyváradi román lap, a Bihoreanul érdekes, furcsa cikket közölt Ion Mihai Pacepáról, valószínűleg pont annak apropóján, hogy „felfedezte” a volt kémfőnök akkori, már idős kori fényképét. Számunkra nem főleg azért érdekes, hanem mert ennek a bőséges pályaadatokat közlő cikknek az utolsó mondta így szól: „In vara anului 1999, Curtea Supremă a României a anulat condamnarea la moarte, i s-a redat gradul de general-locotenent de Securitate pe care-l avea în 1978 şi i s-au restituit bunurile ce i-au fost confiscate.” Vagyis: „1999 nyarán Románia Legfelsőbb Bírósága hatályon kívül helyezte halálbüntetését, visszaállították az 1978-as biztonsági altábornagyi rangját, és visszaadták neki az elkobzott javait.” Márpedig Pacepa még a 2013-as tévéinterjújában is az elkobzott javakat és más részleteket illetően az ellenkezőjét állította. Az egész történetben valami nagyon nem klappol…
