„Ha az unió a pénzcsapok megnyitása előtt végül megvárja, hogy a beígért intézkedések ténylegesen beépüljenek a magyar jogrendszerbe, akkor ki fog derülni, hogy az orbáni rendszernek immár 13. éve semmi köze sincs az uniós jogállamisághoz és uniós alapértékekhez. Az egyik szétveri a másikat, azaz vagy nem építik be a jogrendszerbe, vagy ha beépítik, akkor azok szétrobbantják a rendszert.”
Erre hívja fel a figyelmet Inotai András. A közgazdász professzor szerint, ha nem jut a kormány az év vége előtt uniós forráshoz – s erre jó az esély –, akkor a két számjegyűvé duzzadó költségvetési hiány betöméséhez a nemzetközi pénzpiacokhoz kell fordulni, ahol duplán annyiért tudnak csak kölcsönt felvenni.
– Egyre több „fronton” látványos a Magyarország és az EU küzdelme, aminek a tétje az, hogy kap-e uniós forrásokat Magyarország, ha igen, mennyit és mikor. Egyre sanszosabb, hogy még ha kapunk is pénzeket, jóval kevesebbet, mint kaphattunk volna. Orbánék lassan már fűt és fát is ígérnek, de kérdés, sikerülhet-e megvezetniük Brüsszelt. Ön szerint?
– Úgy tűnik, az unió tizenkét év után végre az értékek talajára állt. Eddig a mosolydiplomácia mentén azt követte, hogy „majd jók lesztek, azért adunk előre pénzt, nincs szó arról, hogy kiléptek, tudjuk, hogy sok minden nem jó, de megjavítjuk”. Most azt gondolom, sőt, azt is látom, hogy eljutottunk egy vízválasztóig. Tizenkét éven keresztül ment az unióval a mosolydiplomácia, tizenkét éve szabdalja fel a jogállamisági kritériumokat az Orbán-kormány.Először lazán, majd, mikor látta, hogy nincs következmény, s hogy lehet még tovább is menni, hiszen nincs retorzió, akkor egyre drasztikusabban, aztán pofátlanul odaállnak, és számon kérik az uniótól, hogy miért vádolják meg őket. Most jött el az a pillanat, amikor rádöbbennek, hogy nem lehet mindent lenyeletni az unióval. Szeretnék emlékeztetni arra, az Európai Unióba történő belépésünk alapfeltétele volt, hogy eleget teszünk a csatlakozási feltételeknek, amelyek alappillére nem gazdasági, hanem jogállamisági és értékrendbeli volt. Mi ezt akkor elfogadtuk, s csatlakoztunk az unió demokratikus alapértékeihez, amelyek egy része globális, másik része uniós. A korábbi déli, illetve az északi és osztrák bővítés kapcsán általános volt a két, illetve egy évtizedes tapasztalat, hogy ha egy ország tagjává válik az EU-nak, akkor folyamatosan tiszteletben tartja az uniós alapjogokat, sőt, ha kell, tovább is erősíti azokat. Ez azonban az úgynevezett keleti bővítéssel egyes országok esetében nem ment, s ebben mi – sajnos – kiemelkedő úttörők voltunk.
– A csatlakozástól kezdődően, vagy azért a kezdetekben még ez nem volt elmondható rólunk?
– Igaza van, pontosítanék: 2010 után indult meg ez a folyamat, előtte nem voltak ilyen problémák. Az első Orbán-kormány idején (1998-2002) még javában folytak a csatlakozási tárgyalások, próbáltak volna nem megfelelni a jogállamisági kritériumoknak! Nem is vettek volna fel minket! 2002 júniusában aláírtuk a szerződést, és 2004 májusától tagok vagyunk. 2010-ig, a második Orbán-kormány színre lépéséig fel sem merült, hogy ne tartsuk tiszteletben az uniós alapértékeket. Egy sajnálatos dolog azért akkor is történt: mégpedig az, hogy Medgyessy Péter miniszterelnöksége alatt elmaradt egy nagyon fontos lépés. A politika úgy gondolta, hogy a tagságból automatikusan következik az uniós alapértékek betartása, vagyis nincs szükség folyamatos párbeszédre a társadalommal, a csatlakozás garantálja nemcsak a tagságot, hanem a sikeres tagságot is. De a várakozásokra rácáfolva, a társadalom magától nem érett meg erre, sőt, az alapértékeket felváltotta a pénz mindenek felettisége, az a szemlélet, hogy a legfontosabb, hogy megkapjuk a pénzt. De azért 2010-ig – hogy enyhe képzavarral éljek– nem piszkáltuk a jogállamiság bajuszát. Azóta azonban a kormány és hívei uralkodó szemlélete csakis az, hogy a pénz jár nekünk. Ugyanakkor cserébe saját törekvéseink egy részével, és természetesen egyúttal Putyin bábjaként szisztematikusan aláássuk az uniót. Ez immár 12 éves folyamat. Nagyon sajnálom, hogy az EU csak most veszi észre. Pedig magyar és külföldi szakértők sora írt számos szakmai anyagot, tartott előadást különféle konferenciákon figyelmeztetve arra, hogy Magyarországon veszélyben vannak a jogállamiság alapértékei. Csak 2022-ben jött el a pont, amikor az EU is felismerte, hogy vízválasztóhoz érkeztünk.
– Ön szerint miért nyíltak fel végül a szemek Brüsszelben és Strasbourgban?
– Ebben nagy szerepe volt az Ukrajna elleni orosz agressziónak, amikor érdekalapú helyett értékalapú döntés született, vállalva a szankciók kezdettől fogva világos negatív következményeit is. De az unió belső dolgai is ebbe az irányba terelték az intézményeket. Az a kérdés, hogy meddig halad együtt az érték és az érdek, hol van a vörös vonal a kettő között. Sajnos egyértelmű, hogy a magyar kormány átlépte a vörös vonalat. Ezt ismerték fel az EU-ban, és most látjuk, hogy milyen válaszokat adnak rá.
– Ma már szinte minden napra jut egy olyan fejlemény, ami egyenként is megmutatja, hogy milyen válaszokban gondolkodnak. Az egész kezd az emberek számára – tisztelet a kivételnek – átláthatatlanná válni. Repkednek a fórumok, a számok, a dátumok, a lehetőséges opciók stb. De ebből nem igen látunk egy teljes képet. Mi a teljes kép? Mi a lecsupaszított válasza az Európai Uniónak, mint olyannak az orbáni politikára?
– Én három lépcsős folyamatként írnám le a történéseket és a potenciális lehetőségeket. Az első az, amikor – s ez régóta tart – a kormány álláspontjának a lényege: „az unió ezt és ezt akarja, ez ugyan nekünk nem tetszik, de miután ettől függ, hogy jön-e a hatalmunk megtartásához szükséges uniós pénz, inkább ímmel-ámmal igazodunk majd hozzá, legalábbis szóban”. Mert az tény – s ezt már én gondolom –, hogy a hazai források ellopása mellett, az uniós pénzek is kellenek ahhoz, hogy ki tudják elégíteni az oligarcháik éhségét, amire szükségük van, hiszen ha ők éhesek, akkor megszűnik a lojalitásuk, s akkor Orbán nem tud hatalmon maradni. Ebben az etapban még csak ígéretek hangzanak el Orbánék részéről, semmiféle jogszabály, törvény nem születik, konkrét intézkedés nem történik. Ám az EU pedig – ismét egy kis képzavar – egy tegnap született borjú naivitásával elhiszi, hogy betartják az ígéreteiket. Ezen ígéretek alapján pedig küldik is rögvest a pénzt. Orbánék persze ezután elfelejtik valóra váltani a vállalásokat. Kiváló példa erre a lényegi kérdésekben tartandó társadalmi párbeszédre tett ígéret – ezt bejelentették, majd egy nappal később, két nap alatt úgy verték át a törvényhozáson a kisadózó vállalkozások tételes adójának szigorítását, hogy százezreket lehetetlenítettek el. Tették ezt úgy, hogy nemcsak társadalmi párbeszéd nem volt, hanem még a Parlamentben sem biztosítottak megfelelő időt a megtárgyalására. „Megígérjük, hogy majd megcsináljuk, de mielőtt megcsinálnánk, megjön a pénz, utána pedig pont az ellenkezőjét tesszük” – ennek a lépcsőnek ez a veleje.
– Ez van most, ön szerint?
– Nem, ezen már túl vagyunk, az EU már nem hajlandó az ígéreteknek bedőlni.
– Ezek szerint a második szakasz már annak a felismerésén alapul, hogy nem lehet hinni Orbánéknak?
– Ennek a lényege, hogy az unió már nem elégszik meg azzal, hogy csak megígérjük a változtatást, megköveteli annak konkrét bevezetését is. Így a kormány kénytelen-kelletlen meghozatja a kétharmados többségével a szükséges jogszabályt, annak a reményében, hogy ez elég az uniónak a pénz folyósításához.
– És akkor ennek vagyunk most a tanúi?
– Igen, ez zajlik most. Orbánék persze most is megpróbálnak ellavírozni – a magam részéről azonban remélem, hogy nem sikerül nekik. Persze azért ezzel szintén van problémája a magyar kormánynak – nem is kicsi. Hiszen egy ilyen törvénykezés bevezetése – bármilyen fércmunkáról is van szó – egy folyamat, s amíg ez a folyamat nem zajlik le, amíg nem szavazzák meg, addig az unió nem ad pénzt. Ez akár hónapokba is beletelhet, s eközben a pénzek befagyasztva maradnak, már ha – tételezzük fel – Brüsszelnek elegendő biztosíték lenne mindez. Ekkor, ha letelik a törvénykezéshez szükséges idő, a pénzt küldik, Orbánék pedig örülnek, majd az első adandó alkalommal felvizezik, átgyúrják, újraértelmezik, akár hatályon kívül is helyezik a megszületett törvényeket, megváltoztatják a folyamatok irányát, ahogy nekik megfelelő. De a jelek szerint, Brüsszel immár ezt sem hagyja, nem elég már ezeknek a törvényeknek, jogszabályoknak a bevezetése, látni akarja, hogyan érvényesülnek, mik a hatásai. Ez újabb jelentős csúszást eredményezhet az uniós pénzcsapok újranyitásában.
– Navracsics Tibor legutóbb már arról beszélt, hogy legkorábban jövő év elején juthatunk pénzekhez, még akkor is, ha sikerül megállapodni unióval. Ön hogyan látja ezt?
– Pontosan így. Ha a fenti „menetrendet” nézzük, akkor ez azt jelenti, hogy már bőven túl vagyunk az év végi időponton, pedig az 5,8 milliárd eurós újjáépítési alap (mai árfolyamon számolva 2400 milliárd forint) addig vehető igénybe. Az eredetileg rendelkezésre álló 7,2 milliárd euróból 1,4 milliárd (560 milliárd forint) már elveszett, mert a hozzáférés határideje lejárt, miután a feltételeket nem teljesítettük. Persze az is benne lehet a pakliban, hogy az unió megint csak az érték elé helyezi az – nem tudom, milyen – érdekeket. Hiszen ez azt jelentené, hogy a jogállamilag teljesen lepusztított, a jogállammal nem adekvát, az uniós döntéseket rendre leszavazó, megvétózó országot kedvezményezettként veszi figyelembe.
– Tételezzük fel, hogy Brüsszel karakán marad, nem ad pénzt még ebben a szakaszban sem. Akkor mi jön? Mi jöhet?
– Ezt nevezem én harmadik szakasznak, aminek az a legfontosabb ismérve, hogy a pénz folyósítása előtt az unió megköveteli a megszületett törvények, intézkedések beépülését a rendszerbe. De ez nem tud megvalósulni, ugyanis az orbáni rendszerbe az európai alapértékeket tiszteletben tartó és a jogállamiságot előmozdító lépések egyszerűen nem tudnak beépülni, merthogy az nem az európai jogállamiság alapján jött létre. Vagyis két rendszeridegen test mozog egymással szemben. Két eset lehetséges: az egyik, hogy az Orbán-rendszer kiveti ezeket, s ekkor világossá válik, hogy ennek a rezsimnek semmi köze a demokráciához, az uniós értékekhez és alapjogokhoz. Ha azonban ezek beépülnek a rendszerbe – és ez a másik eset –, akkor az új szisztéma, mint idegen testet, kilöki magából a rendszeridegen orbáni struktúrát, s ezzel összeomlik Orbán egész rendszere. A kettő nem működik együtt. Erre kellene végre rájönni, de csak most kezdik el kapisgálni idehaza és az unióban is.
– Mindebből mi következik?
– Ha az unió a pénzcsapások megnyitása előtt végül valóban megvárja, hogy az Orbánék által beígért intézkedések ténylegesen beépüljenek a magyar jogrendszerbe, akkor ki fog derülni, hogy az orbáni rendszernek immár tizenharmadik éve semmi köze sincs az uniós jogállamisághoz és uniós alapértékekhez. Egész pontosan: éppen, hogy szembemegy velük. De – mint mondtam – az egyik szétveri a másikat, azaz vagy nem építik be a jogrendszerbe ezeket Orbánék, vagy ha beépítik, akkor szétesik Orbán teljes rendszere. Mindez azt jelenti, hogy ha az unió komolyan gondolja ennek a „tesztnek” a végigvitelét, akkor addig nem engedélyez semmiféle kifizetést sem a helyreállítási alapból, sem a hétéves pénzügyi tervből. Mindenesetre az tény, hogy a 2021 óta létező keretekből ezidáig Magyarország egyetlen fillért sem kapott, s már a kormány is csak 2023-tól reméli a papíron létező keretek megnyílását.
– Ismerve a magyar költségvetés helyzetét, ez elég drámai lehet az év végi hiányra nézve (is).
– Egyelőre abból próbálnak vegetálni, hogy a korábbi, 2020-ban kifutott hét éves uniós költségvetésből az év végig még le lehet hívni forrásokat. Már persze, ha nem merülnek fel újabb korrupciós problémák. Ugyanakkor a kormány már előre elköltött pénzeket a helyreállítási alap, sőt, talán már az új hétéves költségvetés terhére is. Tette ezt abban a hiszemben, hogy úgyis megkapja majd a pénzt az EU-tól.
– Ám most ez nem annyira biztos, nem igaz? Milyen menetrenden át érdemes most figyelni Brüsszelre a finanszírozás kapcsán?
– A finanszírozással kapcsolatban két probléma is felmerül. Az egyik, hogy meg fog-e egyáltalán születni a megállapodás az EU intézményeivel a pénzek folyósításának jóváhagyásáról. Orbán számára nem jók az előjelek. Már túl vagyunk azon, hogy az Európai Parlament majdnem háromnegyedes többséggel elfogadta a jelentést Magyarországról, ami kimondta, hogy már nem vagyunk demokrácia. Az Európai Bizottság a hírek szerint most vasárnap, szeptember 18-án közli döntését a jogállamiságról velünk folytatott vita kapcsán az ajánlásról, amit majd – szerencsére – minősített többséggel kell elfogadni, tehát egyetlen ország vétója nem tudja megakadályozni az ítélet megszületését. Várakozásaim szerint az Európai Tanácsban a döntésre ez ügyben hivatott miniszterek megszavazzák, hogy nem adnak pénz.
– Két problémát említett, mármint, ami Orbánék számára problémát jelenthet. Mi a második?
– Tegyük fel, hogy a pénz egy részét megszavazzák a számunkra, s ezzel megnyílik az út a lehívás előtt. Ám még ebben az esetben is biztos, hogy az eddiginél szigorúbban vizsgálják azokat az elvben uniós (társ)finanszírozású projekteket is, amelyekre a magyar kormány a hazai költségvetésből megelőlegezte a pénzeket abban a reményben, hogy utólag az unió biztosítja majd forrást. Nagyon alaposan vizsgálják majd, vajon összhangban állnak-e ezek a projektek a helyreállítási alapban és a hét éves költségvetésben konkrétan lefektetett uniós prioritásokkal. Ha nem, akkor nem lesz rájuk uniós pénz, Brüsszel majd „a vállát vonogatja”, mondván: csináltál valamit, ehhez a mi finanszírozásunknak nincs köze. Számítani kell arra, hogy ezt keményen meg fogják vizsgálni.
– Milyen teher lehet ez az amúgy sem fényesen álló magyar költségvetésnek?
– Nem tudom igazolni, de úgy gondolom, hogy az uniós pénzek jövőbeni reményében elindított és hazai forrásokból előfinanszírozott projektekre elköltött pénzek nincsenek is benne a folyó költségvetésben. A hiányt külön számlán vezetik. Ha ez a külön számla nem lesz kiegyenlítve uniós részéről – és idén szinte biztosan nem lesz –, akkor az ráterhelődik az éves költségvetési hiányra. Ez pedig két számjegyű deficitet eredményez. Ezt valamiből ki kell pótolni, nem marad más hátra, mint a pénzpiacokhoz fordulni. Ám a nemzetközi pénzpiacon felvett hitelekre kétszeresen durva kamatokat kellene fizetnie Magyarországnak. Egyrészt azért, mert a büdzsé hiányának a nagysága önmagában is mindig rontja a hitelfelvevő pozícióját, másrészt, mert – az infláció dinamikájának fékezése érdekében – mind az Egyesült Államokban, mind pedig az Európai Unióban megindult egy durva kamatemelési ciklus. A nemzetközi kamatok tehát eleve emelkedőben vannak, és ez is beépül egy esetleges magyar hitelfelvétel kamatrendszerébe. Ez drámai mértéket eredményez, és gyors újra-eladósodást. Arra azért emlékeztetnék, hogy tavaly áprilisban hozzá tudtunk volna jutni 9 milliárd euró – több mint kedvezményes – hitelhez, amit a helyreállítási alap részeként biztosított Brüsszel. De akkor Orbán ezt azzal utasította el, hogy nem akarunk adósrabszolgákká válni. Ma már nem férünk ehhez a hitelhez, mert ahhoz is jogállamisági feltételeket rendeltek.
– Térjünk kicsit vissza az időhöz: milyen lehet a menetrend?
– Mint már említettem korábban, az első szakasz (amikor „puszira” mindent elhittek Orbánnak) már lejárt. A második szakaszban – november közepéig – kellene megállapodni. Ennyi idő lenne tehát arra, hogy a kormány által bemondott ígérethalmazt valóra váltsák. Ezeknek azonban sehol sincs még meg a jogszabályi háttere, bár azt állítják, már hétfőn elkezdik benyújtani a tervezeteket a parlamentben. Kérdés, két hónap alatt hogyan lehetséges a hátteret úgy kiépíteni, hogy a törvényeket elfogadtatják, s azok be is épülnek a magyar jogrendbe. Olyan jogszabályokról beszélünk, amelyeknek elfogadhatóknak kell lenniük a bizottság és az EU egyéb testületei, intézményei számára. Ehhez komoly előkészítő munka és nemzetközi egyeztetés kell – ennek jeleit azonban sehol nem látjuk. A két hónap alatt nem csak a jogszabályoknak kell megszületniük, illetve hatályba lépniük, egyben a Bizottságot is meg kellene győzni arról, hogy ezeket a tűzoltás-szerűen hozott jogszabályokat, intézkedéseket, törvényeket nem lehet bármikor visszavonni, ezek nem kijátszhatók, alááshatók, módosíthatók. Ha Brüsszel nem vizsgálja ezeket a szempontokat, akkor talán az év végéig érkezhet valamennyi uniós pénz – de jelen esetben ez nem valószínű.
– És ha vizsgálják, és nem fogadják el?
– Akkor elesünk 5,8 milliárd eurónyi helyreállítási pénztől – ez mai árfolyamon 2400 milliárd forint. Ezen felül nem tudjuk, hogy a 2021-27-es költségvetési pénzekhez mikor és milyen feltételekkel tudunk majd hozzáférni.
– Ez az összeg a magyar költségvetésnek körülbelül mekkora hányadát teszi ki?
– Éves átlagban a hétéves uniós költségvetésben Magyarország számára rendelkezésre álló pénz az éves társadalmi termék mintegy három százalékát képviseli. Miután pedig az agrártámogatások kivételével gyakorlatilag a teljes összeg a magyar költségvetésen keresztül kerül elosztásra és felhasználásra, a költségvetés pedig a társadalmi termék több mint 40 százalékát testesíti meg, a magyar költségvetési bevételek több mint öt százaléka származik uniós forrásból. Ha pedig ez hiányzik, ráadásul a belső forrásokból táplálkozó költségvetés önmagában is durván deficites, akkor uniós pénzek hiányában, pénzügyileg kiszáradtunk, olyannyira, hogy ahhoz képest az aszály az semmi.
– Van még hitelrésze is a helyreállítási alapnak. Ahhoz sem férünk akkor hozzá, még ha sikerül is kiegyezni a jogállamisági és egyéb feltételek kapcsán?
– 3600 milliárd forint a helyreállítási alap kölcsönrésze. Még ha el is esünk a fent említett 2400 milliárd forintnyi támogatástól, a hitel egy részét talán később még fel lehet majd használni, de azért is keményen meg kell küzdeni, s teljesíteni. Emellett az is kérdés, hogy a hétéves uniós költségvetésből Magyarországnak kiszignált részhez hogyan férhetünk hozzá. Megjegyzem: nem véletlenül fogalmaztam így, merthogy automatikusan sem nekünk, sem egyetlen más tagállamnak sem jár a pénz. A forrásokhoz csakis a feltételek teljesítése esetén juthatunk hozzá.
– Ehhez azonban gyökeres változások kellenek a hazai kormányzati politikában. Orbán alatt el tud elképzelni valódi változást?
– Nem vagyok pszichológus, de azt tudom, hogy a világtól ezer szállal függő kis ország akkor tud normálisan fejlődni, ha a nemzeti és az európai érdekeket is figyelembe vevő értékek alapján képes értelmes kompromisszumokat kötni. Orbán erre alkalmatlan. Amit az emberei előadnak Brüsszelben, az nem a kompromisszumra törekvés, csak handabanda, ködösítés, időnyerésre játszó megtévesztés. Semmilyen komoly és kivitelezhető egyezkedési szándék nincs mögötte, nem is lehet, mivel Orbán alkatilag alkalmatlan bármilyen kompromisszumra. Emlékezzünk csak, mit mondott egyszer? Ha elveszik tőled a labdát, rúgd fel az ellenfelet. De beszélt arról is, hogy „meghosszabbítjuk Bicskéig”, vagy hogy „oszt jónapot”.
– Ön szerint igazuk van azoknak, akik azt állítják – kormányzati és közelálló körök előszeretettel hangoztatják –, hogy az EU zsarolja Magyarországot?
– Az unió nem akarja megfojtani Magyarországot, nem véletlenül van napirenden, hogy az uniós pénzekhez jutás lehetőségét, legalábbis egy részük esetében, ne ennek a kormánynak, hanem közvetlenül az önkormányzatok és a kis- és középvállalkozások számára nyissák meg. Az már uniós érdek is, hogy sem az önkormányzatok, sem a kkv-k ne menjenek tönkre, mert akkor a demokráciának még a vetőmagja sem marad meg Magyarországon. De persze ez sem lenne ingyen pénz – komoly, akár közvetlen uniós ellenőrzéssel juthatnának a pályázatokon keresztül a forráshoz az érintettek.
– Visszatérve arra, hogy az unió álláspontja megváltozott, toleranciája gyengült Orbánnal és kormányával szemben. Óriási bizalmatlanság váltotta fel a bizalmat vagy rosszul látom?
– A változáshoz az utolsó csepp az volt, hogy Orbánék az állandó szembenállás jegyében újra és újra kerékkötők. Mindenhol vétóznak, miközben azt elfelejtik, hogy a bizalmi tőke nem mérhető pénzben. Nem tudom megmondani, hogy ennek elvesztése hány milliárd euróba került és kerülhet még. De az biztos, hogy az Európai Unió Magyarországgal kapcsolatos álláspontjának kialakításában nem jelentéktelen szerepet játszott és játszik ez is. Örülnék, ha végre az EU visszatérne az értékalapú magatartáshoz, véget vetne a misi-masi „érdekegyeztetéseknek”. Egyébként nem is látom, hogy milyen érdeke fűződik az EU-nak ahhoz, hogy olyan valakit támogasson, aki tizenkét éve saját tevékenységével és Putyin megbízásából szisztematikusan aláássa az uniót.
– Meddig feszülhet a húr? Nem áll-e fenn annak a veszélye, hogy kiebrudalnak minket az EU-ból?
– Mondhatja persze az EU, hogy ha nem tetszik a rendszer, akkor tessék elhagyni az uniót. De az a magyar társadalomnak nem fog tetszeni. Legalábbis remélem. Vegyük végre észre, hogy a mai helyzet a magyar társadalom számára is vízválasztó.
Hirklikk
Forrás: Újnépszabadság
