A HOLOKAUSZT UTOLSÓ FEJEZETE

A Beszélő cikke 2005. októberében.

Christian Gerlach – Götz Aly: Az utolsó fejezet. Reálpolitika, ideológia és a magyar zsidók legyilkolása 1944/1945. Ford. Kerényi Gábor. Noran, Bp., 2005, 616 o.

A háttér

A holokauszt minden 10. áldozata, kb. 500 000 ember Magyarországról deportált zsidó volt. Adolf Eichmann SS- Obersturmbannführer (kb. alezredes), a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (Reichssicherheitshauptampt-RSHA) IV-B-4 (Zsidóügyi) osztályának vezetője a holokauszt történetében először vett részt a helyszínen egy ország zsidótlanításában.

Eltökélte, hogy megdönti az 1942-es varsói nagy deportálási akció során felállított „rekordot”. 1942. július 22-től szeptember 12-ig 275 000 embert deportáltak a varsói gettóból, többségüket a kb. 80 kilométerre (vasúton kb. 100 km-re) található treblinkai haláltáborba. Most egy 170 000 négyzetkilométeres országban szétszórva élő, a konvertitákkal együtt kb. 800 000-es zsidó lakosság elpusztítását akarta megszervezni, a nácik számára jóval kedvezőtlenebb katonai, politikai és logisztikai helyzetben.1 Gideon Hausner, a jeruzsálemi Eichmann-per fővádlója szerint Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője rendelte el, hogy „Magyarországra magát a mestert küldjék”.2 Eichmann is úgy emlékezett, Himmlertől kapta a parancsot, hogy „fésülje át az országot kelet–nyugati irányban, deportáljon minden zsidót Auschwitzba, de a lehető leggyorsabban”.3 Eichmann és zsidótlanítási szakértői a megszállás után kinevezett kollaboráns kormány irányítása alatt álló hatóságok fegyelmezett, olykor kifejezetten lelkes munkájával, a lakosság nem jelentéktelen részének örömére, a többség közönye mellett szervezték meg a magyar zsidók megbélyegzését, kifosztását, gettókba, majd gyűjtőtáborokba zárását. 1944. május 15-től július 9-ig 437 000 zsidót tudtak Magyarországról deportálni. Ez volt a holokauszt történetének leggyorsabb és legnagyobb deportálási akciója. Naponta átlag 3-5 vonatszerelvény hagyta el a Kárpát-medencét, 8-12 000 zsidó érkezett július elejéig csaknem minden nap Auschwitzba. Július 6-án Horthy Miklós, Magyarország kormányzója (1920. március 21. – 1944. október 15.) leállította a további deportálásokat. Döntésében szerepet játszottak azok a hazai és külföldi tiltakozások, amelyek az ún. Auschwitzi jegyzőkönyvek napvilágra kerülése után erősödtek fel. Talán elhitte a magyar Központi Zsidó Tanács által is terjesztett pletykát, hogy ha deportálják a fővárosban élő zsidókat, Budapestet szőnyegbombázni fogják a szövetségesek. Lehetséges, hogy azt a különben szintén teljesen alaptalan pletykát is elhitte, hogy Baky László belügyi államtitkár nem is a fővárosi zsidók deportálására, hanem az ő hatalmának megdöntésére vont össze több ezer csendőrt Budapest környékén. Bármi is volt Horthy döntésének fő oka, a budapesti zsidók, kb. 250 000 ember, egyelőre megmenekültek. Eichmann augusztusban csalódottan elutazott Budapestről, ahova csak a Szálasi Ferenc vezette szélsőjobboldali nyilaskeresztesek hatalomátvétele (1944. október 15–16.) után tért vissza, hogy megszervezze több tízezer zsidó zömmel gyalogszerrel történő deportálását.

A magyar holokauszttal foglalkozó szak- és szépirodalom rendkívül gazdag, R. L. Braham kétkötetes bibliográfiája közel 4000 tételt tartalmaz.4 Kelet-Európában (is) példátlan és példamutató módon már 1945 után szaktudományos igényű feldolgozások, értékes naplók, visszaemlékezések jelentek meg a magyar zsidóság második világháborús sorsáról. A holokauszt csak egy rövid periódusban, 1948–1956 között tartozott Magyarországon a nem tűrt témák közé, és szorult vissza a hitközségi, rituális gyász-megemlékezések gettójába. A szakirodalom legjobbjai eleinte elsősorban arra törekedtek, hogy pontosan leírják, mi történt a magyar zsidókkal. Ritkán tették föl a „miért történhetett meg mindez”-típusú kérdést. A magyar holokauszt történetének egyik első krónikása, Lévai Jenő a világháború után megjelent munkáiban többek között azt próbálta bizonygatni, hogy a nácik és a nyilasok mellett a német származású politikusok, hivatalnokok, katonatisztek a felelősek a holokausztért. Ha erre egy módja volt, igyekezett kikutatni az egyes személyek származását, és soha nem mulasztotta el zárójelben a magyarosított név után leírni az illető eredeti, német nevét. Ha a történészek a történelmi felelősség kérdését vizsgálták, akkor a rendszerváltozás (1989–1990) előtt általában megelégedtek a Horthy-rendszer sommás elítélésével. A rendszerváltás utáni jobboldali, antiszemita publicisták azt kezdték el hangoztatni, hogy Magyarország, a magyar nép ameddig tehette, védelmezte saját zsidóit. 1944. március 19. után a megszállók (és a nyilasok) bűne, hogy több százezer zsidót deportáltak.5 Szélsőségesebb formában olyasmiket is olvashatunk a posztnyilas szerzőktől, hogy Magyarországnak zsidó állampolgárai védelmében kellett a nácik oldalán hadba lépni, és ugyancsak a zsidók védelmében nem volt lehetséges a háborúból kilépni.6 Kasztner Rezső cionista vezetőt és/vagy a Központi Zsidó Tanács úgymond megalkuvó, gyáva tagjait teszik felelőssé sokan a magyar zsidók 1944-es tragédiájáért. E kritikusok szerint, ha Kasztner és a Zsidó Tanács időben felvilágosítja, tájékoztatja a zsidó tömegeket Auschwitzról, akkor a magyar zsidók nem hagyták volna magukat birka módra a deportáló vonatokba terelni.7 Kérdéses, hogy valóban szükség volt-e ilyesféle „felvilágosításra” 1944-ben Magyarországon. Még inkább kérdéses, hogy a zsidó tömegek elhitték-e volna a haláltáborokról, a zsidókérdés „végső megoldásáról” szóló információkat, pontosabban hajlandók lettek-e volna hitelt adni ezeknek a híreknek. A nácik által megszállt Magyarországon milyen illegális módszerekkel lehetett volna az ország zsidó közösségeihez eljuttatni ezeket a híreket? Az viszont igaz, hogy az „asszimiláns” és a cionista vezetők nem követtek el mindent, sőt talán a lehetségesnél is kevesebbet tettek az Auschwitzról szóló információk elterjesztéséért.

Az új német interpretáció

A német szerzőpáros, Götz Aly és Christian Gerlach széles körű, németországi, izraeli és magyarországi levéltári kutatómunkán alapuló könyvet írt a magyar holokausztról, jegyzetapparátusuk csaknem 200 oldal terjedelmű.8 Mivel magyarul nem tudnak, így a frissebb hazai szakirodalmat nem ismerik. Randolph L. Braham monumentális magyar holokauszt-történetét9 a fiatal amerikai történész, Tim Cole sommásan és igazságtalanul lenéző kritikája nyomán, nem vették elég komolyan. Ha Braham fentebb idézett monográfiáját kezükbe vették volna, a szerzők bizonyára nem írták volna azt, hogy Magyarországon az elmúlt ötven évben keveset kutatták a holokauszt témáját. (351.) Fő célkitűzésük, hogy a magyar holokauszt történetét az európai zsidóság megsemmisítésére irányuló német politika összefüggéseibe ágyazva mutassák be, logikus. Jogosan bírálják azokat, akik a holokausztot valamiféle történelmen kívüli, megmagyarázhatatlan, vagy csak önmagával megmagyarázható eseménysornak próbálják leírni, és a „szörnyűségest áttolják a felfoghatatlanba”. (331.) Könyvük bevezetőjében több, historiográfiai szempontból is lényeges kérdést vetnek fel: miért vettek részt a magyarok a háború végén ilyen nagy energiával a deportálások megszervezésében; miért reagáltak a zsidók ilyen elkésve vagy elhibázottan, miért nem próbáltak meg szökni, menekülni; hogyan nézhették tétlenül a szövetségesek a magyar zsidók tragédiáját, stb. (17.) Különösen jól sikerült a könyv azon része, ahol mintegy 800 magyar vagy Magyarországról deportált, a holokausztot túlélő zsidó 1945-ben rögzített visszaemlékezései alapján megpróbálják rekonstruálni, hogy az auschwitz-birkenaui rámpán munkára alkalmasnak kiválogatottak hová, milyen kényszermunkákra kerültek. Kár, hogy nem volt módjuk áttanulmányozni a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) munkatársai által 1945-ben Budapesten rögzített mintegy 3800 jegyzőkönyvet. Aly és Gerlach, mint ezt ők is jól látják, Magyarországról már kivándorolt, Palesztinába tartó zsidók Bukarestben rögzített visszaemlékezéseit olvasták. Feltételezhető, hogy ezek az emberek cionista meggyőződésűek, vagy legalább olyanok voltak, akik Magyarországot végleg el akarták hagyni. Komoly forráskritikával kellett volna kezelni mindazt, amit a második világháború alatti és főleg utáni magyar antiszemitizmusról és az 1944-es eseményekről mondtak.

Viszonylag jól sikerült a második világháború előtti magyar gazdaság- és társadalomtörténetről szóló fejezet is. Ha Aly és Gerlach ismerte volna a legfrissebb magyar szakirodalmat, bizonyára másképpen írták volna meg ezt a méreteiben erősen eltúlzott fejezetet is. Nem igaz, hogy az elmaradott földbirtokviszonyok Magyarországon a kapitalista fejlődés gátjaivá váltak. Tudjuk, hogy a nagybirtokok jó részét tőkés vállalkozóknak adták bérbe, akik jelentős beruházásokkal modern, szakszerű és főleg gazdaságos termelést, állattenyésztést folytattak. A magyar kapitalizmus fejlődése 1849 és főleg 1867 után viharos ütemű volt, a szegényparasztok földéhsége inkább társadalmi-politikai feszültségek forrása volt, nem a fejlődést gátló gazdasági tényező. (23.) A szerzők szerint Németország 1933 után agrárterményekért és nyersanyagokért mintegy cserében támogatta Magyarország területi revíziós törekvéseit. A valóságban a náci vezetők is igazságtalannak tartották az első világháború utáni békerendszert, és igazságosnak a magyar revíziós törekvéseket. (34–35.) Ezeket még 1940-ben is támogatták, akkor, amikor Románia mint fő kőolajszállító (hadi)gazdasági szempontból sokkal fontosabb partnere volt Németországnak, mint Magyarország.

Aly és Gerlach részletesen írnak Magyarország 1944-es német megszállásának okairól, külön kiemelve, hogy a zsidóktól elrabolható hatalmas vagyon ennek egyik oka volt. A szerzőpáros egész fejezetet szentelt a magyar zsidók deportálásához vezető, szerintük többfázisú, „interaktív folyamatnak”. Meggyőzően bizonyítják, hogy a németeknek nem volt előre kidolgozott, részletes tervük valamennyi magyar zsidó deportálására. A deportálásokhoz vezető döntési folyamat elemzése után összefoglalják az 1944-es év eseményeit, plasztikus tömörséggel bemutatva a munkaszolgálat és a halálmenetek történetét is. A magyar holokausztról eddig megjelent szakmunkákhoz képest két területen akartak radikálisan újat mondani: a szerzőpáros szerint a magyar zsidók tragédiájához interaktív folyamat vezetett, a megszállás után kinevezett, Sztójay Döme miniszterelnök vezette kormány kezdeményező, aktív szerepet játszott, nem pusztán engedelmes eszköz volt a nácik kezében. A magyar zsidóktól elrabolt vagyon pedig Aly és Gerlach szerint jelentékeny mértékben hozzájárult a hadigazdaság finanszírozásához, az életszínvonal stabilizálásához. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy törekvésük nem járt sikerrel.

Hibajegyzék

Ebben talán része volt annak is, hogy fordítójuk, Kerényi Gábor, bár bizonyára kiválóan tud németül, a témában laikus (eredeti foglalkozására nézve karmester), és gyaníthatóan sok fontos magyar dokumentum szövegét tévesen fordította németre.

Kerényi nem ismeri a magyar történettudományban, ezen belül a holokauszttal kapcsolatos szakirodalomban használatos szakkifejezéseket sem. Ráadásul olykor kifejezetten trehány munkát végzett, és nem ismeri a második világháború és a holokauszt történetét sem.10 Aly és Gerlach tudja, hogy Franciaország már 1940 júniusában vereséget szenvedett, 1940. augusztus 30-án az úgynevezett II. bécsi döntést írták alá. Kerényi szerint viszont Franciaország 1940. augusztus 30-i veresége után írták alá a II. bécsi döntést. (35.) Kerényi nem ismeri a földrajzot sem, szerinte Szaloniki sziget, pedig félsziget. (186.) 1928-ban nem lazítottak a zsidó vallású fiatalok egyetemi és főiskolai továbbtanulását korlátozó 1920:XXV. tc., az úgynevezett numerus clausus törvény antiszemita paragrafusain, hanem eltörölték ezeket. (42.) A fordító levéltár helyett csak archívumot ismer, visszaemlékezés helyett „túlélők elmondásá”-t, a magyartalanságoktól hemzsegő szöveget „stilisztikai kompromisszumnak” nevezi, azt állítva, hogy a lehető legpontosabban akarta magyarra fordítani az eredetit. Törekvése nem járt sikerrel. Mindez azonban nem mentesíti a szerzőket a felelősség alól.

A kötetben túlságosan sok a tárgyi tévedés. Nem magyar rendőrök, hanem csendőrök deportáltak 1941 július–augusztusában, és nem a „kárpátukrán”, hanem a Kárpátalján élő zsidókat. (71.) Forráskritika nélkül átveszik Lévai Jenő állítását, mely szerint Munkácson Fehér (Weisz) Géza tábornok már 1944. március 23-án elrendelte, hogy a zsidóknak sárga csillagot kell hordaniuk. (119.) Elegendő lett volna a kárpátaljai korabeli újságokat átnézni, és azonnal kiderülhetett volna, hogy Fehér tábornok ilyen tartalmú parancsot nem adott ki. Ehelyett Aly és Gerlach siet levonni a következtetést: a sárga csillagot előíró (egyébként csak az 1944. március 29-i kormányülésen elfogadott) rendelet a magyar hadseregből kiinduló nyomásra születhetett meg. (119.)11 Lehetséges, hogy egyesek, pl. a szegedi gettó megszervezésekor látni vélték a német konzult (127.), de már jó egy évtizede tudjuk, hogy kik és mikor szervezték meg ebben a városban a zsidók koncentrálását, köztük német diplomaták nem voltak.12 Takarékbetéteket nem lehet megrohamozni, legfeljebb a bankokat. (159.) A pénzükért (is) aggódó magyar zsidók már a megszállás másnapján, március 20-án, hétfőn hosszú sorokban álltak a bankfiókok előtt. Valamint a zálogfiókok előtt, gyorsan készpénzre akarták ugyanis váltani értéktárgyaikat, de ez utóbbi értékmentő akcióról Aly és Gerlach nem tesz említést.

Baranyai Lipót már 1943 februárjában lemondott a Magyar Nemzeti Bank elnöki pozíciójáról, most 1944. április 23-én Edmund Veesenmayer, a Német Birodalom új magyarországi követe egyik jelentésében ismételten lemondatja. (181.) Raffay Sándor evangélikus, Ravasz László pedig református püspök volt, és nem fordítva, mint a magyar szöveg állítja. Veszprémben 1944 május–júniusában a nemrégiben kinevezett új püspök, Mindszenty József nem tartott hálaadó istentiszteletet örömében, hogy a zsidókat deportálták. (274.)13 Baky László, az 1944-es deportálásokat szervező egyik belügyi államtitkár nem volt a nyilas uralom idején a biztonsági ügyek megbízottja. Szálasi Ferenc a tényleges befolyást, hatalmat nem jelentő Nemzetbiztonsági Iroda élére állította, régi riválisát azzal is megalázva, hogy (nyugat-)magyarországi „országjárásaira” is el kellett kísérnie a nyilas „nemzetvezetőt”. (400/121. j.) Eichmann 1944 őszén Kasztner Rezső cionista vezetőtől nem követelhetett 20 000 zsidót, ennyi embert legfeljebb Vajna Gábor belügyminiszter és csakis Szálasi Ferenc nyilas „nemzetvezető” utasítására adhatott át a németeknek. (291.) 1944. október 15–16-án, amint Szálasi Ferenc nyilaskeresztesei német fegyveres segítséggel hatalomra kerültek, azonnal – és nem néhány nappal később, mint Aly és Gerlach állítja (295.) – elkezdték öldökölni, kirabolni a magyar fővárosban sárga csillagos házakba zsúfolt zsidókat. A szerzők figyelmetlenségére vall, hogy a magyar zsidóktól már a német megszállás előtt elkobozzák a rádiókat (98.), majd néhány oldallal később megírják, hogy a zsidók rádiókészülékeit csak 1944. március 19. után vették el. (120.)

Német célok és tervek Magyarország megszállása előtt

Aly és Gerlach komoly német forrásbázis alapján meggyőzően tárta föl, hogy a németeknek nem volt előre kidolgozott, részletes tervük valamennyi magyarországi zsidó deportálására. Ezt eddig is tudtuk, viszont a szerzőpáros ennél tovább megy, és azt állítja, hogy a németek kezdetben megelégedtek volna 50-100 000 zsidó kényszermunkással, és a többi magyar zsidó táborokban való elszigetelésével. (204.) Állításukat korabeli dokumentumok és háború utáni egybehangzó népbírósági vallomások sorával is cáfolni lehet. Aly és Gerlach részletesen szól arról, hogy a náci vezetés 1942-től kezdve egyre növekvő ingerültséggel figyelte Magyarország kül- és belpolitikáját. A náci vezetés 1942 őszétől hol keményebben, hol mérsékeltebb hangnemben, folyamatosan követelte, hogy a magyar zsidókat bélyegezzék meg sárga csillaggal, zárják gettókba, majd deportálják az országból. 1942. december 2-án Sztójay Döme berlini magyar követ kénytelen volt átadni kormánya határozott hangú jegyzékét a német külügyminisztériumban. Az antiszemita magyar követ14 nem helyeselte, hogy kormánya megtagadta azoknak a német követeléseknek a teljesítését, amelyeket még október 17-én adtak át Budapesten. A jegyzékben Kállay Miklós miniszterelnök (1942. március 9. – 1944. március 22.) leszögezte, hogy nem tartja lehetségesnek sem a sárga csillag bevezetését, sem azt, hogy deportálják a Magyarországon élő zsidókat.15 A Kállay-kormány zsidóvédő politikájának több oka volt. Ameddig Benito Mussolini olasz diktátor nem engedélyezte az olaszországi és az olasz katonai megszállás alá került területekről a zsidók deportálását, addig Horthy kormányzónak és tanácsadóinak is volt mire, illetve kire hivatkozni. Róma és Budapest zsidóvédő politikája hatott Ion Antonescu román diktátorra, sőt Philippe Pétain francia államfőre, valamint a bolgár és a szlovák kormányra is. Számos egykorú diplomáciai jelentésből és más forrásokból is tudjuk, hogy a budapesti döntéshozók, élükön Horthy Miklós kormányzóval és Kállay Miklós miniszterelnökkel már 1942 nyarán tökéletesen tisztában voltak azzal, mit jelent a zsidókérdés „végső megoldása” a nácik szerint. Általános humanitárius megfontolások mellett tartottak attól is, hogy a magyar zsidók tömeges deportálása komoly gazdasági problémákhoz vezethet.16 Aly és Gerlach téved, a magyar politikai vezetők a zsidók deportálása esetén nem tartottak komoly ellenállástól, pláne nem valamiféle partizánháborútól. (78.) Ezzel szemben Horthy és tanácsadói, ma már tudjuk, hogy tévesen, azt hitték, hogy zsidóvédő politikájukkal érdemeket szerezhetnek Londonban, Washingtonban, sőt talán Moszkvában is.

Aly és Gerlach is jól látja, hogy 1943-ban a náci vezetők, élükön Hitlerrel többször és rendkívül élesen bírálták a Kállay-kormány zsidóvédő politikáját. Hitler 1943 áprilisában Klessheimben ingerült hangon támadt Horthy kormányzóra, Magyarország különbéke-tapogatózásai és a zsidók védelmezése miatt. Edmund Veesenmayer, a német külügyminisztérium Kelet-Európa-szakértője 1943 októberében hosszabb „tanulmányutat” tett Magyarországon. Összefoglaló jelentését és konkrét javaslatait december 10-én tette Ribbentrop asztalára. Veesenmayer az általa tévesen 1,1 millióra becsült magyar zsidóságot az „első számú ellenség”-nek nevezte. Szerinte 1,1 millió zsidó „az ország ugyanolyan számú szabotőrjét is jelenti, és legalább ugyanannyi, ha nem kétszer annyi azoknak a magyaroknak a száma, akik a zsidók csatlósaiként a szabotázsra és kémkedésre irányuló nagyszabású tervek megvalósításában segítőtársaik és külső álcázóik”. Kemény szavak, különösen, ha meggondoljuk, háború idején hogyan kell bánni a kémekkel és szabotőrökkel. Ha „eliminálnak” Magyarországról 1,1 millió zsidó kémet és szabotőrt, akkor ezzel automatikusan 1-2 millió zsidóbérenc fő támaszától is megszabadítják az országot, érzékelteti a Magyarország megszállását előkészítő náci döntéshozók számára készített elaborátumában Veesenmayer. Aki határozottan leszögezte véleményét: „a birodalom ma a létéért küzd, és nem tudom elképzelni, hogy a háború egyre fokozódó súlya mellett tartósan megengedhetné magának azt a fényűzést, hogy érintetlenül hagyjon ilyen szabotázsközpontot.”17

Tudjuk, hogy a megszállás előkészítése Veesenmayer javaslatai alapján történt, még azt az ötletét is elfogadták, hogy közvetlenül a megszállás előtt csalják ki az országból Horthyt Hitlerhez, „tárgyalni”. Nehezen elképzelhető, hogy éppen a zsidókérdés terén ne fontolták volna meg javaslatait. Már több mint egy hete Ribbentrop asztalán volt Veesenmayer fentebb idézett jelentése, amikor a náci külügyminiszter ismét fogadta Sztójay Döme magyar követet. Az utolsó figyelmeztetést zsidóügyben rajta keresztül intézte a magyar kormányhoz. Két és fél órás megbeszélésükön a német külügyminiszter szemrehányások sorával halmozta el Sztójayt. Kifejtette: „…Magyarországon egyetlen ember sincsen, aki a német erőben és győzelemben hinne.” Ez pedig, sok mással együtt, ami Budapesten történik, a „zsidók destruktív befolyására vezethető vissza”. Most, 1943 decemberében Ribbentrop a régi „szemrehányások” mellett egy új vádat is felhozott: azt mondta, tudja, hogy a zsidók politikai befolyása növekszik Magyarországon, és a leépített zsidók fokozatosan visszakerülnek régi vezető állásaikba. Ezt Sztójay cáfolni igyekezett, sőt közölte Ribbentroppal, hogy „Magyarországon a zsidókérdés teljes rendezését óhajtják, és hogy várják a körülmények oly irányban való alakulását, amely azt majd lehetővé teszi”.

Ribbentrop is, Sztójay is jól tudta, hogy a magyarországi zsidókérdés német mintára történő rendezésének legfőbb akadálya a Kállay-kormány. Ribbentrop nyomatékosan tudtára adta a magyar követnek, hogy nem fogadja el érveit, mivel – fogalmazta meg immáron sokadszor Sztójay – „itteni mérvadó helyen teljesen elutasító és koncessziókat nem ismerő álláspontot foglalnak el a nemzeti szocializmus ezen leggyűlöltebb ellenségével, azaz a zsidósággal szemben”. 1943 decemberében „teljesen elutasító” és „koncessziókat nem ismerő”, tehát pl. pusztán országon belüli szeparálással nem megelégedő megoldást szorgalmaznak a náci vezetők. Sztójay ismételten figyelmeztette kormányát: „az olaszországi események”, vagyis a Badoglio-kormány „árulása” óta „adott esetben bárkivel szemben is habozás nélkül [a] legkíméletlenebb elszántsággal lépnének fel”.18

Aly és Gerlach nagy hangsúllyal emelik ki, hogy a német vezetés minden olyan országban, ahol ellenállásba ütközött, letett a zsidók deportálásáról. Így volt ez Romániában, Bulgáriában, sőt Szlovákiában is. Ez igaz, de 1942–1943-ban Berlinben talán még komolyan úgy gondolták, hogy van még elegendő idejük e vonakodó csatlósokat zsidópolitikájuk radikalizálására rávenni. 1944 márciusában a megszállók Magyarországon azzal kezdték, hogy eltávolították a zsidóvédő Kállay-kormányt, míg 1942–1943 folyamán a nácik Antonescu marsall, a bolgár vagy a szlovák kormány eltávolításán soha nem gondolkodtak. A megszállás fő oka nem a Kállay-kormány zsidóvédő politikája, hanem a vonakodó katonai együttműködési politika volt. Aly és Gerlach is hangsúlyozza, hogy a németek már 1942-től valamennyi magyar zsidót (is) le akarták gyilkolni. Ők is döntő jelentőségűnek tartják, hogy Eichmann már hosszú napokkal Magyarország megszállása előtt összehívta a mauthauseni koncentrációs táborba legfőbb zsidótlanítási szakértőit. Abban is igazuk van, hogy a németeknek nem volt előre kidolgozott, részletes tervük a magyar zsidók deportálására. (212.) Ilyesmire egyébként nem is volt, nem is lehetett szükségük, Eichmann-nak, Danneckernek, Wislicenynek és társaiknak már többéves európai deportálási tapasztalatuk volt, Lengyelországtól Franciaországig és Görögországig lengyelek, zsidók és cigányok tíz- és tízezreinek a deportálását szervezték meg 1940 óta.19 Nem tűnik életszerűnek, hogy maga a deportálások „mestere” és ennyi válogatott szakértő pusztán néhány tízezer zsidó munkaszolgálatosért utazott volna Budapestre. 50 000 munkaszolgálatos zsidó Németországba szállításának megszervezése egy Wislicenynek, egy Danneckernek néhány napos „munka” lett volna. Az egykorú német forrásokból is kiderül, hogy a németek számára csak ürügy volt az 50-100 000 munkaszolgálatos követelése. A nácik, amikor úgy értesültek, hogy néhány tízezer „Arbeitsjude”-t, vagyis munkás-zsidót a magyarok hajlandók átadni, azonnal tiltakozni kezdtek. Ha valamire nem készültek föl a náci illetékesek, akkor 50-100 000 férfi zsidó kényszermunkás fogadására. Ernst Kaltenbrunner, az RSHA vezetője, amint értesült arról, hogy 50 000 zsidót kellene elhelyezni, azonnal közölte a náci Külügyminisztériummal, hogy ilyen tömegű magyar zsidó foglalkoztatására csak zárt táborban kerülhet sor. Majd az egész „Arbeitsjude”-ötletet sutba dobták, az idevágó legfontosabb diplomáciai jelentéseket a szerzők közlik is. (214.)

Magyarország német megszállása és a deportálásokhoz vezető döntési folyamat

Tudjuk, hogy nem csak Eichmann és „zsidótlanító” különítményének tagjai érkeztek Budapestre a megszállókkal, vagy közvetlenül utánuk. Aly és Gerlach szerint csak „valószínű”, hogy Kaltenbrunner is Budapesten volt március 19–22. tájékán. Sztójay Döme, Edmund Veesenmayer és más háborús bűnösök is egybehangzóan azt vallották a népbíróság előtt, hogy az RSHA vezetője járt ezekben a napokban Budapesten. Kunder Antal, a megszállás után kinevezett kollaboráns kormány kereskedelem- és közlekedésügyi minisztere a népbíróság előtt azt mondta: „Az első minisztertanácson [vagyis 1944. március 22-én – K. L.] Sztójay miniszterelnök jelentette be azt, hogy Kaltenbrunner német SS-tábornokkal való tárgyalásai alapján mik lennének azok a rendelkezések, amelyek a zsidókkal szemben végrehajtandók.”20 A legújabb szakirodalom is bizonyított tényként kezeli Kaltenbrunner 1944. márciusi budapesti jelenlétét.21 A kolozsvári (IX.) hadtestparancsnokság 1944. április 1-jén arról tájékoztatta többek között Csík vármegye főispánját, hogy március 29-én a városba érkezett a német „Sicherungspolizei” (sic!) osztaga, dr. Rőder SS-„Sturmbandführer” (sic!)22 parancsnoksága alatt. Dr. Rőder „közvetlenül alárendelve Kaltenbrunner” tábornoknak, a Si.Po. magyarországi parancsnokának, „aki a m. kir. belügyminisztériummal működik együtt” – fogalmazta meg a jelentés írója.23 Dr. Rőder nem merészelt volna Kaltenbrunnerre hivatkozni, ha az RSHA főnökéről nem úgy tudta volna, hogy Budapesten van.

Érthető, hogy miért próbálják a szerzők Kaltenbrunner pesti látogatásának tényét kétségbe vonni. Sztójay nagyon valószínű, hogy igazat mondott saját népbírósági tárgyalásán, amikor azt állította, hogy 1944. március 20-án este a német követségen Kaltenbrunner közölte vele: „…német részről követelik a zsidókérdés megoldását…”24 A magyarországi zsidókérdés német minta szerinti megoldása ezek szerint annyira fontos volt a náci vezetés számára, hogy személyesen az RSHA vezetőjét küldték Budapestre, aki a hivatalosan még ki sem nevezett miniszterelnökkel sietett is közölni ezt a kívánságot.

Téves az a megállapítás is, hogy Sztójay Döme a németek kegyelméből lett Magyarország miniszterelnöke. (62.) A németek első számú jelöltje Imrédy Béla (1938. május 14-től 1939. február 16-ig Magyarország miniszterelnöke) volt, és még az olyan szélsőjobboldali főtiszteket, mint Rátz Jenő vagy Ruszkay Jenő is szívesebben látták volna a miniszterelnöki poszton, mint Sztójayt. Lehetséges, hogy Sztójay kinevezésével Horthy és tanácsadói jelezni kívánták, megszállt országban, német kényszernek engedve nevezték ki miniszterelnöknek a nácik meggyőződéses hívét, a volt berlini követet. Érdekes Ránki György történész ötlete, szerinte Horthy abban bízott, hogy Sztójay, aki hivatásos katona, altábornagy (is) volt, neki, mint legfőbb hadurának, engedelmeskedni fog.25 Egészen biztos, hogy félrefordítás áldozatai lettek akkor is a szerzők, amikor Horthyról azt állítják, hogy Veesenmayer kívánságával szemben Ruszkay helyett Csatayt tette meg honvédelmi miniszternek. (105.) E helyütt Ránki Györgyre hivatkoznak a szerzők. Az eredetiben Ránki, a valóságnak megfelelően, azt írta, hogy Veesenmayer azzal a feltétellel egyezett bele Sztójay miniszterelnöki kinevezésébe, ha Rátz lesz a miniszterelnök-helyettes, Csatay honvédelmi minisztert (aki 1943. június 12-től töltötte be ezt a posztot) leváltják, és helyette Ruszkayt nevezik ki.26 Horthy viszonylagos mozgásszabadságát mutatja, hogy hűséges emberét, Csatayt meg tudta tartani a honvédelmi miniszteri poszton. Aly és Gerlach nem tudja, hogy a Kállay-kormány tagjai közül többen, Antal István, Reményi-Schneller Lajos, Szász Lajos és Csatay Lajos a Sztójay-kormányban is szerepet vállaltak. Téves a szerzők azon megállapítása is, hogy a német megszállók egyik célja a magyar szélsőjobb mozgósítása lett volna. (107.) Szálasi Ferenc nyilaskereszteseivel a megszállók nem számoltak, mozgósításukat nem tervezték, Szálasival Veesenmayer a megszállás után hetekig még találkozni sem volt hajlandó.27

Bizonyos szempontból rendkívül gazdag, szinte felmérhetetlen mennyiségű eredeti levéltári forrás áll a magyar holokauszttal foglalkozó történészek rendelkezésére. Ugyanakkor például a csendőrség vagy egyes központi kormányszervek iratanyaga vagy megsemmisült, vagy csak töredékesen maradt fenn. Csak találgatni tudunk, hogy a német megszállás utáni első két kormányülésen miről lehetett szó, miről döntöttek a Sztójay-kormány tagjai. Bizonyosan tudjuk, hogy nemcsak március 22-én, hanem 24-én is hosszú, többórás ülést tartott a kormány.28 A március 24-i kormányülés egyik napirendi pontját ismerjük: Ullein-Reviczky Antal stockholmi, Ambró Ferenc madridi és Honti Ferenc genfi „lakosokat”, vagyis azokat a követeket, akik hazánk német megszállása után állásukról lemondtak, megfosztották magyar állampolgárságuktól.29 Az 1944. május 10-i kormányülés jegyzőkönyve is hiányzik. Annak a kormányülésnek a jegyzőkönyve, amelyen ismét részletesen megvitatták a zsidókérdést is, azt, hogy külön törvényt hoznak ebben a kérdésben.30 Még egy zsidó tárgyú napirendi pontról biztosan tárgyaltak ezen a minisztertanácson: a fővárosi zsidók sárga csillagos házakba telepítéséről. Keledy Tibor, Budapest főpolgármestere 1944. május 31-én hosszabb beadványban kérte Jaross belügyminisztertől, hogy a fővárosi zsidók összeköltöztetésének határidejét hosszabbítsák meg. Beadványában emlékeztette Jarosst, hogy a május 10-i minisztertanácson meghallgatták a székesfőváros illetékes ügyosztályának vezetőjét, aki jelentette a kormánynak, hogy a fővárosi zsidók összeköltöztetéséhez legalább három hónap szükséges. „A miniszterelnök úr és a minisztertanács ezt a jelentést ellenvetés nélkül tudomásul vette” – írta Keledy.31 Nagyon valószínű, hogy tudatos iratmegsemmisítésről van itt szó. A Sztójay-kormány tagjai nem akarták az utókor számára megörökíteni, hogy ki mit mondott, mikor mit döntöttek a zsidókérdésben ezen a három kormányülésen.

A háború után több népbírósági perben egymástól függetlenül vallották azt a kormány tagjai, hogy már az első minisztertanácsokon részletesen megtárgyalták a zsidókérdést. Rátz Jenő, a Sztójay-kormány miniszterelnök-helyettese szerint: „…az első minisztertanácson a minisztérium [vagyis a kormány – KL] munkarendjét határozta meg Sztójay miniszterelnök, s a munka élére a zsidókérdés megoldását tette [én kiemelésem – KL].”32 Kunder Antal, a Sztójay-kormány kereskedelem- és közlekedésügyi minisztere azt vallotta: „A németek sürgettek bennünket a rendeletek kiadására. A zsidócsillag viselésének még a kezdőnapját is előírták.”33 Március 29-én megtárgyalták és két nappal később közzétették a 6 éven felüli izraelita vallásúak, illetve az 1941. XV. tc. szerint zsidónak minősítettek számára a 10 cm átmérőjű, kanárisárga hatágú csillag viselését április 5-től előíró rendeletet.

A részletes, előre kidolgozott magyarországi terv hiánya nem jelentette azt, hogy a németek ne készültek volna a lehető legtöbb magyar zsidó legyilkolására, már 1943 második felétől. Auschwitz-Birkenauban nagyarányú építkezésekbe fogtak. 1944. január 30-án Karl Bischoff SS őrnagyot kitüntették, mivel az építkezési munkákkal hozzájárult a győzelemhez. A birkenaui fabarakkok, a gázkamrákkal felszerelt négy nagy krematórium és a főtábor fejlesztése az ő irányításával történt.34 1944. április 3-án a rekonstrukciós és fejlesztési munkálatokért újabb jutalmakat osztottak ki Birkenauban.35 Az Auschwitz Krónika arról is tudósít, hogy április 15-én négy zsidó fogoly szökött meg a teherpályaudvar és Birkenau közötti vasútvonal építkezéséről.36 A tömeges magyarországi deportálások megindulása előtt alig egy héttel, 1944. május 9-én Höss táborparancsnok parancsot adott a birkenaui rámpa és az idevezető három vasúti sínpár építésének felgyorsítására, valamint három nagy és két kisebb égetőgödör ásására.37 Höss ekkor már nyilvánvalóan tudta, hogy nem 100 000 életerős munkaszolgálatos magyar zsidó fog Auschwitz-Birkenauba érkezni, hanem több százezer deportált, akiknek zöme nő, öreg, beteg és kisgyerek.

Ha volt magyarországi politikus, aki már hosszú évtizedek óta valamennyi zsidó kitelepítését, deportálását követelte, akkor az Endre László, 1938-tól az ország legnagyobb vármegyéjének, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyének az alispánja volt. Nem lehet véletlen, hogy március 24-én személyesen Jaross Andor, az új belügyminiszter őt kérte föl az egyik belügyi államtitkári poszt betöltésére. Március 31-i rádiónyilatkozatában Endre egyértelműen fogalmazott: „…a zsidóság a magyar fajta szempontjából sem erkölcsileg, sem szellemileg, sem pedig fizikailag nem kívánatos elem. Ennek a felismerésnek a tudatában keresni kell azt a megoldást, amely a zsidóságot teljes egészében kikapcsolja és kiküszöböli a magyarság életéből… Az ország szellemi és fizikai zsidótlanítása [én kiemelésem – KL] elsősorban és elvitathatatlanul a magyarság érdeke, éppen ezért ezt mindenképpen végre is fogjuk hajtani.”38

Aly és Gerlach szerint a „deportálások előkészítésének hirtelen felgyorsítása minden bizonnyal magyar nyomásra történt”. (217.) Kevéssé életszerű, hogy a megszálló hatóságokat a megszállt ország illetékesei mintegy kényszerítik, rájuk nyomást gyakorolnak. Ráadásul a németekre, sőt a magyar kormányra Eichmann és friss magyar barátja, Endre gyakorol nyomást a szerzők szerint. Mintha belügyi államtitkári vagy SS obersturmbannführeri szinten eldönthető lenne több százezer magyar zsidó sárga csillaggal való megbélyegzése, gettózása és deportálása. A „bizonyíték” arra, hogy a magyar kormány csak Endre és Eichmann nyomására és csak 1944. május elején egyezett bele a deportálásokba, Eichmann másfél évtizeddel későbbi visszaemlékezése, valamint egy ortodox zsidó vezető tanúvallomása az Eichmann-perben. (218.) Téved Aly és Gerlach, amikor azt állítja, hogy Ferenczy László, a német és magyar deportáló szervek közötti összeköttetést biztosító, a deportálásokat a helyszínen, a deportálási zónákban szervező csendőr alezredes tevékenységét csak 1944. május 3-án kezdte el. (218.) A valóságban ezen a napon csak első számú jelentését írta meg a deportálások előkészületeiről. Baky László belügyi államtitkár április 5-én az Államvédelmi Központ (ÁVK) ügyészi nyomozó osztályának vezetőjét, Meggyesy Lajost Kárpátaljára kirendelte. Erről szóló 6137/1944. VII. res. rendeletét mindazoknak megküldte, akiknek a körzetében Meggyesy Lajosnak tevékenykedni kellett, így a VIII. (kassai) csendőrkerület parancsnokának, Kárpátalja kormányzói biztosának és vitéz Ferenczy László csendőr alezredesnek is.39 Ezek szerint tehát Ferenczy László már 1944 áprilisának legelején a legfőbb illetékesek közé tartozott Kárpátalján.

Ferenczy László népbírósági peranyaga is fontos adatokat tartalmaz, érdemes lett volna a szerzőknek áttanulmányozni.40 Dátum nélküli, de minden egyes oldalon saját kezű aláírását viselő, minden bizonnyal a Budapesti Rendőr-főkapitányság Politikai Rendészeti Osztályán készült gépelt vallomásában azt állította: „1944. március 28-án41 parancsot kaptam a [csendőr]felügyelőségtől távmondat útján, hogy a német biztonsági rendészet és a csendőrség között a zsidó vonatkozású ügyekben összekötő tiszt legyek.” Vidéki állomáshelyéről azonnal a fővárosba rendelték, és új feladatkörének fontosságát mutatja, hogy a csendőr alezredest személyesen a csendőrség felügyelője, vitéz Faragho Gábor altábornagy fogadta és igazította el. Halász Géza miniszteri tanácsos, Kárpátalja kormányzói biztosának helyettese egyik 1944. áprilisi jelentéséből tudjuk, hogy legkésőbb 1944. április első hetének végén Ferenczy László már Munkácson volt, és szervezte a kárpátaljai zsidók gettózásának, gyűjtőtáborokba terelésének előkészítését. Halász Gézával Ferenczy és Meggyesy április 12-én közölte, hogy április 16-ától számított egy héten belül Kárpátaljáról az összes zsidót összegyűjtik.42

A magyarországi zsidók, valamennyi magyarországi zsidó deportálásának tervét március végén, legkésőbb április első napjaiban Endre László Adolf Eichmann-nal szorosan együttműködve már kidolgozta. A szakirodalomban jól ismert a 6163/1944. BM VII. res. sz. rendelet. Ezt hagyományosan április 7-ére datálják a szakértők. A valóságban ennek szövege, mint az Endre László és társai népbírósági perében kiderült, már legkésőbb április 4-én készen volt.43 Endre László nem is tagadta, hogy szövegét ő fogalmazta, április 7-én Baky László csak „kiadmányozta”. Az Endre–Baky–Jaross-perben a tárgyalás során bemutatott és részletesen megtárgyalt példány nem egyezik a Vádirat 1-ben közölt, és a szakirodalomban gyakran idézett változattal. A Vádirat 1. a rendelet szövegét a kárpátaljai kormányzói biztos iratanyagában fennmaradt példány alapján idézi. A sokat idézett első bekezdése e rendeletnek így hangzik: „A m. kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól. A tisztogatást területrészenként rendelem el, melynek eredményeként a zsidóságot nemre és korra való tekintet nélkül a kijelölt gyűjtőtáborokba kell szállítani.”44 A rendelet szövegében valóban nem szerepel, hogy az országból deportálják a zsidókat, de Aly és Gerlach téved, amikor azt állítja, hogy ez a rendelet még nem rendelkezett az összes zsidó átköltöztetéséről gettókba és táborokba. (125.) A valóságban a rendeletben pontosan megadják az ország zsidótlanításának menetrendjét. „A zsidók összeszedését az alábbi sorrendben kell foganatosítani: kassai, marosvásárhelyi, kolozsvári, miskolci, debreceni, szegedi, pécsi, szombathelyi, székesfehérvári és budapesti csendőrkerületek, illetve ezek területén fekvő rendőrhatóságok felügyeleti területe, legvégül Budapest székesfőváros.”45 Ezt nehéz, bár nem lehetetlen úgy érteni, hogy csak gyűjtőtáborokban, gettókban akarják az ország területén belül „elszigetelni” a zsidókat. A rendelet szövegének helyes értelmezését persze nagyban megkönnyítette volna, ha a szerzőpáros tisztában van azzal, hogy Magyarország területe, mint az a fenti felsorolásból is kiderül, tíz csendőrkerületre volt felosztva. Nem kizárható, hogy e rendelet szövegét azért sem tudták a szerzők megfelelően értelmezni, mert nem ismerik pontosan a korabeli magyar országhatárokat. Ez utóbbira mutat, hogy pl. Kassáról azt hiszik, hogy a korabeli szlovák államhoz tartozott (231.), pedig Rákóczi fejedelem városát az I. bécsi döntés alapján Magyarországhoz csatolták.46 A rendelet első mondata a kormányra mint döntéshozóra hivatkozik. Az első bekezdés mellett kézzel, tintával írott: „16-án 0htól” olvasható, eldöntve a régi vitát, hogy Kárpátalján mikor kezdődött a zsidók gettókba, gyűjtőtáborokba terelése: április 16-án 0 órakor.47 Az április 7-i BM-értekezleten résztvevők között szétosztott példány géppel írott szövegében a gyűjtőtáborok és gettók megszervezésének még nem volt kezdő időpontja. Nyilvánvaló, hogy a vita során tisztázták, hogy bő egy hét múlva a rendőrség, csendőrség, valamint a hivatali kar hozzá tud kezdeni több tízezer zsidó gyűjtőtáborokba és gettókba kényszerítéséhez. Ugyancsak az április 7-i értekezleten döntötték el, hogy kiket fognak az országból deportálni. A harmadik bekezdésben a „Zsidónak tekintendők az…” kipontozott részeket vagy Baky, vagy Endre kézzel, tintával kitöltötte: „az[ok] aki[k] sárga csillag viselésére kötelezettek.”48

Mivel a szakirodalom egy részében a 6163/1944-es rendeletet csak „gyűjtőtábor-rendeletként” emlegetik,49 érdemes arra is utalni, hogy már az I. és II. deportálási zónában, több nagyobb városban nemcsak gyűjtőtáborokat, hanem gettókat is szerveztek. Többek között Munkácson, Nagyszőllősön, Huszton, Máramarosszigeten, Kassán stb.50 Tévednek a szerzők akkor is, amikor azt állítják, hogy az I. és II. deportálási zónákkal ellentétben a zsidókat a III. zónában a gettókból rövid időre „koncentrációs pontokra”, illetve „gyűjtőpontokra” vitték. (221.) A valóságban az I. és II. zónában is voltak városok, ahol gettókba és gyűjtőtáborokba zárták a zsidókat, majd ezekből hajtották őket a pályaudvarokra. A fordító nem ismeri a gyűjtőtábor fogalmát, helyette következetesen és tévesen „koncentrációs pontot” ír, aminek semmi értelme. A szerzők hat zsidó csoportot kreálnak, azt állítva, hogy a magyar kormány megkülönböztette az annektált (visszacsatolt) területeken élőket, a trianoni Magyarország területén élőket, a munkaszolgálatos zsidókat, a budapesti zsidókat, a mentesített zsidókat és a külföldi védett zsidókat. (225.) Eltekintve attól, hogy ilyesféle kategorizálást semmiféle egykorú hivatalos irat nem tartalmaz, a szerzők itt figyelmen kívül hagynak egy sor, egyébként általuk is ismert tényt. Többek között azt, hogy a Sztójay-kormány is valamennyi magyarországi zsidó deportálását tervezte. Endre kifejezetten amellett kardoskodott, hogy a deportálásokat ne a határvidékeken, hanem a fővárosban kezdjék. A magyar kormány először belegyezett 50 000 zsidó munkaszolgálatos deportálásába, a külföldi védettséget csak a Szálasi-kormány ismerte el hivatalosan, stb.

A 6163/1944. BM res. sz. rendelet megszövegezése után, de még kiadmányozása előtt egy nappal, 1944. április 6-án Baky körlevélben intézkedett a „távollévő zsidó egyének vagyonának” kezeléséről. A zsidók még csak sejtik, de nem tudják, hogy ki fogják őket telepíteni az országból. Baky az 1877. XX. törvény néhány paragrafusát citálva többek között a távollévőkkel kapcsolatban a gyámhatóságot említi, és kijelenti: „Az a körülmény, hogy a távollévő életben léte bizonytalan, nem akadálya a gondnokság alá helyezésnek.” A körlevél címzettjei pedig nem mások, mint a megyei és városi árvaszékek.51 Baky tehát már 1944. április 6-án tudta, hogy a zsidók, valamennyi magyarországi zsidó nemsokára „távollévő”, ingó és ingatlan vagyona fölött rendelkezni képtelen, sőt halott lesz.

Alapvető ismerethiányról árulkodik „laktanyákban elhelyezett csendőrség”-et emlegetni és egy „úgy tűnik”-kel elintézni a magyar csendőrség és rendőrség 1944. június 21-én eldöntött összevonását. (106.)52 A magyarországi zsidók deportálásában központi szerepet játszó kb. 20 000 fős csendőrség fegyelmi és kiképzési szempontból a Honvédelmi, vezénylési szempontból a Belügyminisztérium alá tartozott. A városokban a rendőrség, a falvakban, a járásokban és a községekben a csendőrség tartotta fenn a rendet. Több városban, a kiképző központokban a csendőrök laktanyákban, kaszárnyákban éltek. A felvidéki Galántán csendőr karhatalmi zászlóalj, az erdélyi Nagyváradon csendőr tanzászlóalj állomásozott, mint ez pl. a 6163/1944-es rendeletből is kiderül. A honvéd hadtestek és a csendőrkerületek területe azonos volt, mindegy, hogy a 8. honvédkerületről, vagy a VIII. (kassai) csendőrkerület területéről beszélünk, a kettő azonos. A gettókat és gyűjtőtáborokat sem Kárpátalján, sem Észak-Erdélyben vagy a „trianoni” Magyarország területén nem úgy tervezték és szervezték meg, mintha ezekben hoszszabb időre akarták volna elszigetelni a zsidókat. Hevenyészve megszervezett táborokról, gettókról volt szó, sok helyütt az elemi egészségügyi feltételekről, a zsidók élelmezéséről sem gondoskodtak. Szó sem volt arról, hogy legalább a munkaképes zsidó férfiaknak és nőknek akár a gettókban, akár azokon kívül valamiféle munkavégzésre lehetőséget biztosítsanak, mint az 1939–1942 között a lengyelországi vagy a megszállt szovjet területeken sűrűn előfordult.

Aly és Gerlach szerint a magyar zsidók deportálásáról nem egy, hanem legalább három magyar kormánydöntés született 1944-ben. (122.) Szerintük először a kárpátaljai és észak-erdélyi zsidók, majd a trianoni országterületen élő zsidók, végül a fővárosban élő zsidók deportálásáról döntött a magyar kormány. Eltekintve attól, hogy ilyen tartalmú kormánydöntésekről egykorú, hiteles, írott forrás nem maradt fenn, ilyesmiknek a létét egyértelműen cáfolja a fentebb idézett 6163/1944. BM-rendelet szövege. Ebben ugyanis nemcsak az szerepel, hogy a zsidókat gyűjtőtáborokba és gettókba kell szállítani, hanem megadják a deportálások csendőrkerületi sorrendjét is. Azt a sorrendet, amelyet április 16-tól a gettók és gyűjtőtáborok megszervezői, majd május 15-től a deportáló hatóságok követtek. Az április 4-én kidolgozott „menetrendhez”, finomabban fogalmazva: ütemtervhez képest később csak annyit változtattak, hogy a miskolci és székesfehérvári csendőrkerületekből nem egymás után, hanem gyakorlatilag egy időben deportálták a zsidókat. Téved tehát Aly és Gerlach, amikor azt állítja, hogy kizárható, hogy létezett volna egy korai, az egész országra kiterjedő deportálási terv. (223–224.)

1944. június 21-én Jaross Andor lehetséges, hogy igazat mondott, amikor kijelentette: „…kezdetben a zsidók deportálása a németek kívánságára, német katonai okból a katonai biztonság szempontjából történt. A németek követelték a VIII. és a IX. hadtest területéről a zsidók azonnali kiszállítását.”53 A hangsúly itt a „kezdetben” szón van. Jaross nem állította, hogy nem egységes deportálási akcióról van szó, pusztán a deportálási zónák sorrendjét magyarázta a németek katonai-biztonsági szempontjaival. Nem lehetetlen, hogy Eichmann és Veesenmayer az északkeleti országrész és a déli határsáv zsidótlanítását ezekre a szempontokra hivatkozva követelték, ezért (is) vethették el Endre László első ötletét, hogy kezdjék a deportálásokat a fővárosban. „Judapest” megtisztítását nem lehetett volna olyan jól „kommunikálni”, mint a Vörös Hadseregtől fenyegetett keleti országrészek zsidótlanítását.

Veesenmayer április 23-án a Külügyminisztériumnak küldött jelentésében egyértelműen fogalmazott: „A Kárpát-térségben április 16-án megkezdődtek a gettózási munkák. 150 ezer zsidót már elfogtak. Jövő hét végéig az akció előreláthatóan lezárul. Becslés szerint 300 ezer zsidó. Hozzákapcsolódva hasonló munka (sic!) tervbe véve és már előkészületben van Erdélyben és más Romániával határos megyékben. További 250-300 ezer zsidó lefogását tervezzük. Azután kerül sor a Szerbiával és Horvátországgal határos megyékre, ezt követik a gettózási munkálatok az ország belső területein, amelyek végül Budapesten fejeződnek be. Megindultak a szállítási tárgyalások, és május 15-től kezdődően napi háromezer zsidó elszállítását tervezzük, főként Kárpátaljáról. Ha szállítástechnikailag lehetséges, később egyidejűleg más gettókból is elszállítunk. Rendeltetési állomás Auschwitz.”54

Nem igaz az sem, hogy az 1944. április 26-i minisztertanácson döntöttek volna csak arról, hogy a „trianoni” Magyarország területén gettókat állítanak fel a zsidók számára. A valóságban ezen a minisztertanácson a gettókba, gyűjtőtáborokba terelt, illetve oda terelni tervezett zsidók „hátramaradt” ingatlanainak, elsősorban lakásaik, házaik elkobzásának, „államosításának” jogi módozatairól esett szó. Jaross rendelettervezete, amelynek szövegét a minisztertanács jóváhagyta, lehetővé tette a két lakással rendelkező zsidók egyik lakásának korlátlan igénybevételét. Ha egy zsidónak a gettóban már van „lakása”, akkor a „másikat” jogosan el lehet venni, és kiutalni arra érdemes kereszténynek. Ebben a rendeletben gyakorlatilag semmi új sincs a 6163/1944. BM-rendelethez képest, pusztán az ott megfogalmazott tervet, célt most jogi alapzattal látták el. Megismétlik, hogy a zsidókat a falvakból a városokba, a városokban gettókba vagy sárga csillaggal megjelölt házakba kell zsúfolni. A kárpátaljai és észak-erdélyi zsidóakciók tapasztalatai alapján rendezni akarták a gettónak kijelölt területen lakó és kiköltözésre kényszerülő nem zsidók ügyeit is. Mostantól hivatalos rendelet alapján, „jogszerűen” fel lehetett mondani a gettóba „költöző” zsidók bérleti jogviszonyát. Külön alpontban rögzítették, hogy azok a keresztény háztulajdonosok, akiknek anyagi hátrányuk származott zsidó bérlőik „eltávozásából”, adótartozásuk javára leírhatták az elmaradt bérleti díjat.55 Más kérdés, hogy a „trianoni” Magyarország területén a közigazgatási hatóságok nem a „res.”, vagyis bizalmas 6163/1944. VII. BM-, hanem a hivatalos lapban, a Budapesti Közlönyben április 28-án közzétett 1610/1944 ME, vagyis kormányrendeletre hivatkozva szervezték meg a gettókat és a gyűjtőtáborokat. A részleteket külön értekezleteken vitatták meg, a fontosabbakon Endre, Baky, Ferenczy és Eichmann egyes munkatársai is részt vettek, és pontos utasításokat adtak. Semmi értelme az április 28-i rendeletet „csak lehetőséget kínáló határozat”-nak nevezni, ilyesmit a szakirodalom nem ismer, főleg azért nem, mert nincs is. (125.) A rendelet eredeti magyar szövege a helyi hatóságokra bízta, hogy zárt gettóba vagy sárga csillaggal megjelölt házakba, esetleg külön utcá/k/ba terelik, telepítik a zsidókat. Többek között az ungvári rendőrkapitányság vezetője is pontosan megértette, hogy a m. kir. kormány szándéka és terve az egész ország zsidótlanítása. 1944. május 1-jén a KEOKH-nak írott egyik jelentésének bevezetőjében szó szerint így fogalmazott: „Tisztelettel jelentem, hogy az ország zsidótlanítása tárgyában kiadott rendelkezések következtében [én kiemelésem – KL]…”56

1944. május 4-én, tehát 11 nappal a deportálások megindulása előtt Ribbentrop külügyminiszternek küldött jelentésében Veesenmayer először említi a deportálási zónákat. „Gettózási munka a Kárpát-térségben (I. zóna) a napokban lezárult. Tíz táborban és gettóban kereken 200 ezer zsidót fogtunk be. Erdélyben (II. zóna) ma kezdődött az ott élő, kereken 110 ezer zsidó koncentrálása. Május közepén kezdődik az I. és II. zóna 310 ezer zsidójának elszállítása Németországba, éspedig napi négy szállítmány van tervbe véve, egyenként 3000 zsidóval.”57 Aly és Gerlach csak mintegy mellékesen említik meg, hogy léteztek ezek a zónák, amelyeket óvakodnak teljes nevükön, deportálási zónáknak nevezni. (230.) Tartózkodásuk érthető: ha elismernék, hogy már április végén a tíz magyarországi csendőrkerületet a német és magyar deportáló illetékesek hat deportálási zónára osztották, akkor megdőlne a háromfázisú, „interaktív” magyar kormánydöntésről szóló teóriájuk. A szerzőpáros szerint a magyar zsidók Központi Tanácsa még 1944. május 25-én is abból indult ki, hogy 300 000 zsidót deportálnak. (220.) A Zsidó Tanács eredeti memorandumában csak mint tényt közölte, hogy ha nem állítják le a deportálásokat, akkor „…rövidesen az említett vármegyék egész zsidósága – mintegy 300 000 lélek – deportáltatni fog”.58

Aly és Gerlach az 1944. június 1-jei minisztertanácson a zsidók deportálásával kapcsolatban elhangzott bejelentést mint új kormánydöntést interpretálták. (220–221.) Jaross Andor ezen a minisztertanácson csak annyit mondott: „…június 6-án megkezdődik a zsidók deportálása a miskolci és [a] székesfehérvári hadtestek területéről. Amidőn ez befejeződik, kerül sor a zsidók elszállítására Szeged, Debrecen, majd a szombathelyi és pécsi hadtest területéről. Azután kerül sor a budapesti hadtest területére, legutoljára pedig Budapest területéről szállítják ki a zsidókat.”59 Pusztán deportálási sorrendet jelentett be a belügyminiszter, miután kollégáival egyetemben elégedetten konstatálhatta, hogy Kárpátalja és Észak-Erdély zsidótlanítása az 1944. április 4-i 6163/1944. BM VII. res. rendeletben már megfogalmazott terv szerint, megfelelő ütemben zajlik és befejezéséhez közeledik. Téved a szerzőpáros, vagy fordítójuk tévesztette meg őket akkor is, amikor arról írnak, hogy a Zsidó Tanács 1944. június 23-án Horthy kormányzónak azt írta, hogy kezdetben arról volt szó, hogy csak a határ menti vidékekről fogják a zsidókat deportálni. (249.) Magyarul az eredetiben csak annyi szerepel: „A deportálás eleinte csak az északkeleti hadműveleti területre és a délvidéki határsávra szorítkozott, utóbb azonban az ország belsejére is kiterjedt, és így megdőlt az a feltevés, hogy a zsidó lakosság eltávolítását katonai szempontok teszik szükségessé.”60 Pusztán feltevésről, a rosszul informált pesti zsidó vezetők (és nem zsidó politikusok, mint a fordító tévesen írja többször is) alaptalan reménykedéséről van itt szó, nem a deportálási politika megváltozásáról, új kormánydöntésről.

A magyar zsidók deportálásának gazdasági racionalitása

Aly és Gerlach, bár megpróbálják figyelembe venni a holokauszt ideológiai okait, alapvetően azt hangsúlyozzák, hogy az európai és így a magyar zsidók kiirtásának is főleg és elsősorban gazdasági okai, magyarázatai voltak. Szerintük a német és magyar deportáló hatóságok ki akarták fosztani a zsidókat, hogy ebből fedezzék a hadigazdálkodás és a megszállás költségeit, és megpróbálják fenntartani a lakosság életszínvonalát. Könyvük egyik legalaposabban kidolgozott fejezete a magyar zsidók vagyonának megszerzésére irányuló német és magyar politikát tárgyalja. Jelentős mennyiségű vagyonról volt szó, a kb. 750 000 fős magyar zsidóság összvagyona a magyar nemzeti vagyon 20-25%-át alkotta.61 Aly és Gerlach jól látja, hogy a magyar kormánynak is érdeke volt e hatalmas vagyon megszerzése, de tévednek abban, hogy a német és magyar „hullarablók” törekvése sikerrel járt volna. A Sztójay-kormánynak egyszerűen nem volt ideje egységes, átfogó jogszabályrendszert kidolgozni a deportált zsidók hátrahagyott ingóságaival, ingatlanaival, bankbetéteivel stb. kapcsolatban. Az egyes központi és helyi hatóságok egymással és a megszálló német erőszak-apparátusok tagjaival is rivalizálva még odáig sem jutottak el, hogy pontosan felmérjék, mekkora vagyontömeg maradt a deportált zsidók után az országban. Aly és Gerlach nem látja, hogy még a zsidók készpénzvagyonának is csak egy része jutott többé-kevésbé rendezett úton a magyar hatóságok kezére. Szaplonczay László, Máramaros vármegyének már a német megszállás után kinevezett új főispánja 1944. május 24-én jelentette, hogy a máramarosszigeti gettóban a zsidóktól deportálásuk előtt 150 000 P. készpénzt és 200 000 P. értékű értéktárgyat koboztak el. A felsővisói gyűjtőtáborban összesen 410 000 P. készpénz és kb. 700 000 P. ékszer és ruhanemű került a hatóságok kezére.62 A zsidók ingóságainak, értéktárgyainak és készpénzének jelentős részét a helyi lakosok, a deportálási akcióban részt vevő csendőrök, rendőrök, hivatalnokok lopták, rabolták el. Mivel ezekben az észak-erdélyi táborokban több tízezer zsidót zsúfoltak össze, a leltár szerint a zsidóktól „átvett” pénzösszeg igen csekélynek tűnik. Ezzel szemben például a szombathelyi csendőrkerületben 2675 zsidótól 1 700 000, a pécsiben 1580 zsidótól 1 500 000, a szegediben pedig 5275 zsidótól 2 500 000 pengőt vettek el.63

A szerzők nem tudják, hogy a könyvükben nagy hangsúllyal idézett egri példa, ahol a helyi hatóságok rendezett árverésen értékesítették a deportált zsidók vagyonát, a szabályt erősítő kivétel, és nem ad képet a zsidók vagyonának valóságos sorsáról.64 Halász Géza már 1944. április 13-án, tehát még a gettózási akció megindulása előtt írásban jelezte Ferenczy Lászlónak és Meggyesy Lajosnak, hogy a 6163/1944. BM-rendeletnek az „elhagyott zsidó lakások lezárására és lepecsételésére vonatkozó rendelkezése betű szerint nem hajtható végre, mert azon a módon a fentidézett BM rendelet által kitűzött az a cél, hogy a zsidók által visszahagyott ingó vagyon megóvassék, nem biztosítható”.65 Halász Géza történelmi tapasztalatok birtokában fogalmazta meg aggodalmait. Mint idézett jelentésében írta: „az 1941. évi nagyobb arányú zsidó kitelepítés66 során is az volt a tapasztalat, hogy a lakosság az elhagyott zsidó házakat lezárásuk dacára rövidesen feltörte és kirabolta.” A korabeli hivatalos szóhasználat szerint vissza/hátramaradt, „gazdátlan”, illetve „elhagyott” zsidó tulajdon leltározására, őrzésére és értékesítésére sem elegendő ember, sem elég idő nem volt 1944-ben Magyarországon. Bíró József huszti községi főjegyző 1944. június 21-én jelentette Kárpátalja kormányzói biztosának, hogy a zsidók lakásait részben a községi elöljáróság, részben a Pénzügyőrség leltározza. „A Pénzügyőrségnek kicsi a létszáma, úgy hogy a leltározás és a lakások kiürítése legalább még 6 hónapot vesz igénybe, s addig rengeteg sok lopás és betörés lesz. Eddig is nagyon sok lakást fosztottak ki, amit a csendőrségnek állandóan jelentek, de ők is képtelenek [ezeket megakadályozni], mert nincsen elegendő létszámuk.”67

Hosszan lehetne sorolni a példákat a helyi lakosság és a rendőrök, csendőrök, hivatalnokok fosztogatásairól, rablásairól. Szaplonczay László főispán fentebb idézett május 24-i jelentésében 200 pénzügyőr sürgős kirendelését kérte, mivel Máramarosszigeten a pénzügyigazgatóság mindössze 16 fős személyzete a gettókban és gyűjtőtáborokban visszamaradt óriási mennyiségű ruhanemű és más háztartási berendezés leltározását nem győzi. A leltározást azért is fontosnak tartotta a főispán, mert attól tartott, hogy egerek és patkányok kárt tehetnek az őrizetlenül hagyott ingóságokban. Szaplonczay három héttel később 1944. június 14-én az Államvédelmi Központban személyesen jelentette: „Máramaros vármegyéből a zsidókat elvitték. A visszamaradt ingó és ingatlan vagyonokat a honvéd, csendőr, rendőr személyek, közhivatalnokok és magánszemélyek fosztogatják.”68 Országszerte a zsidók lezárt, lepecsételt lakásaiban, üzleteiben és műhelyeiben élelmiszerek, árucikkek, ipari berendezések tömege maradt. Keszthelyen 1944. augusztus 30-án a még mindig (le)zárva lévő 24 zsidó kisiparos és kereskedő árukészletének leltár szerinti értéke 474 300 pengő volt. Lőwi Pál ékszerész üzletében 64 000, Ungár Andor üvegkereskedő boltjában 71 000 pengő értékű áru várt sorsára.69 A lezárt, lepecsételt lakásokat és azokat a hevenyészve megszervezett raktárakat, ahová a zsidók ingóságait bezsúfolták, 1944 őszén-telén sok helyen a felszabadító szovjet hadsereg katonái és a helyi lakosok fosztották ki. Ez történt Pécsett is, ahol 1944. november 29-én, amint a városba bevonult a Vörös Hadsereg, a tömeg a volt gettó területén, a MÁV-bérházban lévő raktárat megrohamozta és kifosztotta.70 Sok helyen a városi tisztviselők a zsidóktól elrabolt ingóságokat maguk között és csak szűk körben megrendezett árveréseken, nevetségesen alacsony áron értékesítették.71

Hogy mi volt a pengő vásárlóértéke 1944-ben, azt nem könnyű pontosan megbecsülni. Tudjuk, hogy 1939-ben a kb. 13,5 milliós Magyarországon, amely alapvetően elmaradott, szegény ország volt, 10 000 olyan ember volt, aki évi 10 000 pengőnél magasabb adóköteles jövedelmet vallott be. Mint azt a korban egy népszerű slágerből is tudjuk: „havi 200 pengő fixszel az ember könnyen viccel”, vagyis akinek biztos havi 200 pengős állami állása, fizetése volt, arra már egzisztenciát lehetett alapozni. Középosztálybelinek számított már az is, akinek évi 1000 pengő jövedelme volt. 1941 márciusában a hivatalos pengő-dollár átváltási arány szerint 100 pengő 19,77 amerikai dollárt ért. 1944 júniusában a dollár árfolyama 33,51 pengőre nőtt.72 Az 1944-es dollár mai vásárlóértékét úgy lehet meghatározni, ha kb. 9-10-zel megszorozzuk. Az Endre László belügyi államtitkárhoz írott, 1944. április 21-i dátumot viselő egyik feljelentő levélben a következő adatok szerepelnek: az üzletekben 40-120 pengőért lehet egy-egy jobb, elegánsabb kalapot venni, most, az „elhagyott”, „gazdátlan” zsidó vagyonok, ingóságok kiárusításakor 8-12 pengőért „osztogatják” ezeket. Egy jobb ruhaszövet métere az üzletekben 300-500 pengőbe került, ezen a kiárusításon 30-40 pengőért is hozzá lehetett jutni ehhez az árucikkhez.73 Egy napilap, pl. a Magyarország vagy a Magyarság 1944. május 16-án 20 fillérbe került. Az előkelő pesti belvárosi Nádor utcában az egyik ruhaboltban tiszta gyapjú férfiöltönyt 768 pengőért hirdettek. A hivatalosan rögzített élelmiszerárak a Budapesti Vásárcsarnokban május közepén: marhahús 1 kg = 5,10 P, borjúcomb 1 kg = 5,40 P, ponty 1 kg, élő = 6,60 P, burgonya 1 kg = 0,35 P.

Újpesten sarokházat, bevezetett fűszerüzlettel, egy három és két egyszobás lakással kínáltak ekkoriban apróhirdetésben 150 000 pengőért.

Tévednek a szerzők akkor is, amikor kijelentik, hogy a magyar hatóságok intézkedéseiben központi szerepet játszott a kirívó budapesti lakáshiány. (127.) A Sztójay-kormány valamennyi magyarországi zsidó kitelepítését tervezte, az országot akarta megtisztítani a zsidóktól. Természetesen örültek annak, hogy a fővárosban is sok ezer lakás vált így gazdátlanná. Tévednek akkor is, amikor azt állítják, hogy a zsidók kényszer-áttelepítésére gyárak és pályaudvarok, vagyis a bombázások által leginkább fenyegetett objektumok közelébe nem került sor. (127.) Dehogynem, például a fővárosban is számos sárga csillagos házat jelöltek ki gyárak és pályaudvarok körzetében. A fővárosban csaknem valamennyi kerületben jelöltek ki sárga csillagos házakat 1944 júniusában, téves a szerzők állítása, mely szerint a zsidóknak „akkori lakónegyedükön belül alig 2000 házban kellett összezsúfolódniuk.” (128.) Budapesten nem létezett kifejezetten zsidók által lakott „lakónegyed”, bár a VII. kerület több utcájában valóban zömmel zsidók laktak. A sárga csillagos házak megszervezésével viszont, Aly és Gerlach állításával ellentétben, nem valósult meg maradéktalanul a budapesti zsidó lakosság elkülönítése 1944 júniusában, erre csak a „védett”, más néven nemzetközi és a nagy gettó megszervezésével, 1944 novemberében került sor.

A szerzők nem sok figyelmet fordítottak arra, amit „önfinanszírozó népirtásnak” is lehet nevezni. Következetesen csak a zsidók kifosztásából származó haszon kérdését tárgyalják, a zsidótlanítás költségeit nem. Komoly költségeket jelentett a zsidók táborokba, gettókba szállítása, őrzése, élelmezése.74 Utóbbit eleinte a zsidóknak otthonról magukkal hozott élelmiszerekből kellett volna megoldani, de néhány hét elteltével még azokban a gyűjtőtáborokban is elfogyott ez az élelemmennyiség, ahová a csendőrök, rendőrök engedték, hogy a zsidók több heti élelmiszeradagot bevigyenek. A kassai Zsidó Tanács már 1944. április 26-án arról tájékoztatta a város polgármesterét, hogy: „A téglagyári gyűjtőtelepen elhelyezett zsidó egyéneknek legtöbbje minden élelmiszer nélkül, vagy csak annyi élelmiszerrel érkezett a telepre, hogy máris reászorul a központilag megszervezett ellátásra.” Erre hivatkozva kérték, hogy a „zsidóktól átvett és a még további kihelyezések során átveendő összes pénzösszegeket rendelkezésünkre bocsátani méltóztassék oly célból, hogy a gyűjtőhelyen lévő személyeket közös élelmezésben – de különösen a nincsteleneket – részesíthessük, és a gyűjtőhely minden más égető szükségletét fedezhessük.”75 Ferenczy László 1944. május 29-i jelentéséből tudjuk, hogy a kassai „átmenesztő állomáson” tartózkodás idején a zsidókat levessel látták el. Ennek költségeit Kassa városának kellett állnia.76

Felbecsülhetetlen mennyiségű értéktárgyat és készpénzt bízhattak zsidók keresztény ismerőseikre, barátaikra. Nem tudjuk, hogy hány százezer vagy millió pengő értéket sikerült elrejteniük, elásniuk. Felsőbányáról jelentette a rendőrkapitányság vezetője 1944. április 9-én: „A zsidóság körében nagy a lehangoltság, a kormányrendeletek következtében arra törekszenek, hogy minden ingó vagyonukat elrejtsék, s erre különösen a szegényebb munkásokat használják fel, akik a zsidók által hozzájuk szállított ingóságokat elrejteni igyekeznek.”77 A bácskai helyzetről a Belügyminisztériumba 1944. május 15-én küldött egyik jelentés szerint egy helyi városi tanácsnok indiszkréciója folytán az újvidéki zsidók már április 24-én megtudták, hogy két nappal később ki fogják őket telepíteni, „és ennek tulajdonítható, hogy a zsidók értékeik legnagyobb részét elrejtették”.78 Költséget jelentett a gettók, gyűjtőtáborok megszervezése, a keresztény lakók kiköltöztetése, majd esetleg eredeti lakásaikba való visszaköltöztetésük is. A zalaegerszegi polgármester 1944. május 22-én jelentette a megyei alispánnak, hogy eredetileg a gettót sorompókkal zárta le. A városi rendőrtanácsos kívánsága viszont az volt, hogy 260 folyóméter hosszú, három méter magas deszkakerítéssel zárják el a zsidókat a külvilágtól. Ennek költségeit 40 000 pengőre becsülte a polgármester, aki jelezte, hogy ha csak két méter magasra építenék a kerítést, akkor 32 000 pengőből meg lehetne valósítani a beruházást.79 Sátoraljaújhely megyei városban a polgármester 1944. szeptember 20-i jelentése szerint 13 000 zsidót „helyeztek el” a város „belső részében”. E területről a keresztényeket ki kellett költöztetni, majd a zsidók elszállítása után őket kártalanítani és visszaköltöztetni. Mindezen célokra a Belügyminisztérium 50 000 pengő előleget utalt ki, de ilyen csekély összegből, panaszolta a polgármester, ezeket a költségeket fedezni nem lehetett. Erre hivatkozva sürgősen kért további 40 000 pengőt. A belügyi illetékes a sátoraljaújhelyi polgármesternek, miként az ország más városaiból hasonló tartalmú kérvényt beterjesztőknek is, azt a sztereotip választ adta, hogy: „Egyelőre az ország területén folyó hadműveletek következtében erre [mármint újabb pénzkiutalásra – KL] lehetőség nincsen.”80

A városoknak kellett fizetniük a zsidó tulajdonban volt házak, épületek óvóhelyeinek kiépítési költségeit is.81 Nagyszőllősről jelentették 1944. július 10-én, hogy: „A gettóból elszállított zsidók után üresen maradt házak és helyiségek a lehető legsiralmasabb állapotban maradtak vissza. Bűz, piszok, szenny, összetört vagy elégetett kerítések. Az onnan [ti. a gettó területéről] kilakoltatott keresztények a legkétségbeejtőbb helyzetben vannak, azért, mert sok évi fáradságos munkával szerzett kis vagyonukat a zsidó bosszú tönkre tette.”82 Nem jártak jól azok, akik elveszítették állásukat, mert zsidó munkaadójukat deportálták. A deportált zsidók többé nem fizettek lakbért és adót, nem fizették vissza adósságaikat, és nem törlesztették hiteleik részleteit. Több százezer munkaképes zsidót is deportáltak.

Csak szórványos adatok állnak egyelőre rendelkezésünkre arról, hogy a MÁV egy zsidó elszállításáért hány pengőt kért. Hódmezővásárhelyről a kb. 20 kilométerre lévő Szegedre, a gyűjtőtáborba szállításért a MÁV illetékesei 2,10 pengőt számoltak fel fejenként. Kedvezményes árról van szó, mivel fogolyként, „toloncúton” szállították a zsidókat.83

A novai járás (Zala vármegye) főszolgabírája 1944. május 9-én arról tájékoztatta járása jegyzőit, hogy a MÁV „a szállítandó zsidók után fejenkint 3 P. 10 fillér költséget számít, amit felszálláskor kell megfizetni.” Ezért felhívta a jegyző urakat, hogy az összeget azonnal szedjék be a zsidóktól.84 Ha 20-30 kilométeres távolságra, tehát lakóhelyüktől a legközelebbi gettóba vagy gyűjtőtáborba szállításért a zsidóktól, illetve a helyi hatóságoktól 2-3 pengőt szedett be a MÁV, akkor bizonyos, hogy több száz kilométeres vonatútért, például az erdélyi Désről a felvidéki Kassáig, majd tovább az országhatárig ennek többszörösét fizettették meg. Mivel 437 000 ember deportálásáról volt szó, bizonyos, hogy ez több millió pengő költséget jelentett, még azt is figyelembe véve, hogy a 10 éven aluli gyerekeket a MÁV ingyen szállította.85

A Pénzügyminisztérium 1944. május 6-án, tehát a tömeges deportálások megindítása előtt kilenc nappal 1 000 000, azaz egymillió pengő „előirányzat nélküli átmeneti kiadás” engedélyezésére tett előterjesztést a minisztertanácshoz „a zsidók áttelepítésével kapcsolatos kiadásokra”. Reményi-Schneller igen megalapozott optimizmussal feltételezte, hogy a kormány elfogadja előterjesztését, és ezért meg sem várva a hivatalos kormányhatározatot, a 125.935 sz. „BM zsidók áttelepítésére, kiadási számla, Budapest” elnevezésű számlát azonnal megnyitotta, és e számlán 1 000 000 pengő hitelt nyitott.86

Összefoglalás és következtetések

Götz Aly és Christian Gerlach ambiciózus terve, hogy a német és magyar dokumentumok és az általuk ismert szakirodalom segítségével újraírják a holokauszt utolsó fejezetét, kudarcot vallott. Erről csak részben tehetnek ők, sajnos nem vették észre, hogy alkalmatlan embert választottak fordítójuknak. Elemzéseik és következtetéseik jelentős része egyértelmű dokumentumok félrefordításán, félreértésén alapul, vagy alaptalan spekuláció. Erősen vitatható az az állításuk, mely szerint a magyar holokauszt eseményeit csak a németországi folyamatokkal lehet összehasonlítani. A kifosztás-deportálás következetessége, alapossága és hatékonysága bátran összevethető a hollandiai eseményekkel is. A lengyel területek zsidótlanítása is összevethető a magyar eseményekkel, csak nálunk néhány hónap alatt zajlott le mindaz, ami Lengyelországban négy év alatt. (345.) A magyar zsidóktól elrabolható vagyon valóban megmozgatta a náci tömeggyilkosok és magyar cinkosaik fantáziáját. Ám e hatalmas vagyonnak a zömét sem felmérni, leltárba venni, sem szétosztani vagy a hadigazdaság szolgálatába állítani nem sikerült. Ennek ellenkezőjét Aly és Gerlach nem tudta bebizonyítani. A magyar szakirodalom eddig is azt állította, hogy a kollaboráns Sztójay-kormány lelkesen állította Eichmann és zsidótlanítási szakértői szolgálatába a magyar hivatali és erőszakapparátusokat. Aly és Gerlach „újítása”, mely szerint a németek kezdetben megelégedtek volna 50-100 000 zsidó kényszermunkással, és a magyar kormány valamiféle „interaktív”, „többfázisú” döntési folyamat során tulajdonképpen maga erőszakolta ki valamennyi magyar zsidó deportálását, nem más, mint alaptalan spekuláció és durva vád. Mivel joggal tekintélyes szerzőkről van szó, téves állításaikat már kezdik széles körben mások is terjeszteni. A BBC egyik Auschwitzról szóló filmjében Az utolsó fejezetre hivatkozva állították, hogy a magyar hatóságok önként ajánlották fel az összes magyar zsidót a németeknek.87 A magyar holokauszt modern történetét meg kell, meg is lehet még írni. Nagyon valószínű, hogy csendőrkerületenként vagy deportálási zónánként, talán nem is egy szerzőnek, hanem többnek.88 Mindenképpen olyanoknak, akik nem szorulnak fordítók segítségére, vagy hozzáértő fordítót választanak, ha az elsődleges levéltári forrásokat tanulmányozni akarják.

(A tanulmány szerkesztett, rövidített, angol és héber nyelvű változata a Yad Vashem Studies 2006-os, 34. számában jelenik meg, e változatot a YVS engedélyével közöljük.)

Jegyzetek

1 Eichmann magyarországi tevékenységéről újabban lásd: Lozowick, Yaacov: Hitler’s Bureaucrats. The Nazi Security Police and the Banality of Evil. Translated: Watzman, Haim, Continuum, London–New York, 2000 és Vági Zoltán: Endre László politikai pályája 1919–1945. Szélsőjobboldali elit, közigazgatási apparátus, zsidókérdés. Budapest, ELTE, PhD, 2003. (Kézirat.)

2 Hausner, Gideon: Ítélet Jeruzsálemben. Az Eichmann-per története. Ford. Balabán Péter. Európa, Budapest, 1984, 198.

3 Lozowick, Hitler’s Bureaucrats, 242–243. Eichmann argentínai visszaemlékezésében úgy fogalmazott: „Himmler nyilvánvalóvá tette, hogy Magyarország irtózatos alaposságú átfésülését akarja, mielőtt a zsidók rádöbbennének terveinkre, és partizán ellenállást szervezhetnének.” Idézi: Vági, Endre László, 148.

4 Braham, Randolph L. (ed.): The Hungarian Jewish Catastrophe. A Selected and Annotated Bibliography. Columbia University Press, New York, 1984, pp 501; The Holocaust in Hungary. A Selected and Annotated Bibliography. 1984–2000, Columbia University Press, New York, 2001, pp 252.

5 E szemlélet tárgyiasult terméke a 2002-es választási küzdelem elején a pesti Andrássy út 60.-ban, a nyilasok volt központjában Schmidt Mária igazgatása alatt megnyitott „Terror Háza” Múzeum állandó kiállítása.

6 Karsai László: Antiszemiták és antiszemitizmus a magyar sajtóban 1989–1991. In: Kisebbségkép a tömegtájékoztatásban. Regio Könyvek 11., Bp., 1993, 47–61.

7 A magyar Zsidó Tanácsról lásd: Schmidt Mária: Kollaboráció vagy kooperáció? A Budapesti Zsidó Tanács. Minerva, Budapest, 1990.

8 Gerlach, Christian – Aly, Götz: Az utolsó fejezet. Reálpolitika, ideológia és a magyar zsidók legyilkolása 1944/1945. Ford. Kerényi Gábor. Noran, Bp., 2005, 616 o.

9 Braham, Randolph L.: A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon. I–II. Belvárosi, 1997.

10 „Franciaország négy éve részleges, egy év óta teljes megszállás alatt állt…” – szerepel a magyar kiadásban (21.), holott a szerzők tudnak számolni, 1942 novemberétől 1944 márciusáig jóval több mint egy év telt el, ezért is írták, hogy másfél éve áll Franciaország német megszállás alatt. Nem Románia és Bulgária „legbelsejében” hagyták békén a zsidókat, hanem e két ország 1940 előtti területeiről nem deportálták őket. (21.)

11 A munkácsi és más kárpátaljai újságok átnézéséért Kajári Erzsébetnek tartozom köszönettel. Fehér Géza 1944 tavaszán valóban Munkácson szolgált, a 2. hegyi dandár parancsnoka volt. Az információért Szakály Sándornak ezúton mondok köszönetet.

12 Molnár Judit: Zsidósors 1944-ben az V. (szegedi) csendőrkerületben. Cserépfalvi, Bp., 1995.

13 Nyilasok tartottak – állítólag, egy német jelentés szerint – hálaadó istentiszteletet, amelyet a püspök először megpróbált megakadályozni. Erről részletesen lásd: Braham: A népirtás politikája, 1144.

14 Sztójay Döme, amikor 1942. augusztus 10-én kormánya nevében tiltakozott a német Külügyminisztériumban, mert Franciaországban a magyar állampolgárságú zsidókat sárga csillag viselésére akarták kényszeríteni, a jegyzék átnyújtásakor szóban hozzáfűzte: „Personally, Sztójay added, he found this task very unpleasant, as he characterized himself as a ’pioneer’ of anti-Semitism.” [Személyesen, tette hozzá Sztójay, ezt a feladatot rendkívül kellemetlennek tartja, mivel önmagát az antiszemitizmus „úttörőjeként” jellemezte.] Martin Luther német külügyi államtitkár-helyettes 1942. augusztus 11-i memorandumát idézi: Browning, Cristopher R.: The Final Solution and the German Foreign Office. A Study of Referat D III. of Abteilung Deutschland 1940–1943. Holmes and Meier Publishers, New York–London, 1978, 105.

15 A jegyzék szövegét lásd: Ránki György–Pamlényi Ervin–Tilkovszky Loránt–Juhász Gyula (szerk.): A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933–1944. Kossuth, Bp., 1968, 701–704., idézett rész: 703.

16 Minderről részletesen lásd: Karsai László: A végzetes esztendő: 1942 a magyar diplomaták jelentéseiben. In: Hadtörténelmi Közlemények, 117. évf., 2004/3., 859–883.

17 Veesenmayer 1943. december 10-i jelentésének teljes szövegét lásd: A Wilhelmstrasse és Magyarország, 743–755., idézett részek: 745.

18 Még december 19-én fogadta Ribbentrop Sztójayt, de a magyar követ csak négy nappal később készítette el, közvetlenül Budapestre utazása előtt hosszú, 18 sűrűn gépelt oldal terjedelmű jelentését. Ennek teljes szövegét lásd: Magyar Országos Levéltár – továbbiakban: OL – K63 – Külügyminisztérium politikai osztályának i.-1943 – 21/7 – Sztójay XII/pol.-Főn-1943. (december 23.). sz. jelentése Ghyczy Jenő külügyminiszternek.

19 Theodor Dannecker SS-Hauptsturmführer 1940-től 1942 októberéig Párizsban szolgált, 1943 januárjában Szófiába küldték, 1943 októberében Veronában szervezte a zsidók deportálását, 1944-ben Magyarországon többek között a kárpátaljai és észak-erdélyi zsidók deportálásában közreműködött, és a nagyváradi, valamint a szolnoki gyűjtőtábor parancsnoka is volt. Herman Alois Krumey SS-Obersturmbannführer 1940–1941 folyamán a bukovinai, galíciai és volhíniai németek hazatelepítését, a Lengyel Főkormányzóság területén élő lengyelek, zsidók és cigányok tömeges kitelepítését irányítja, 1944. március 19-én Eichmann helyetteseként érkezett Budapestre. Dieter Wisliceny SS-Hauptsturmführer 1940-től a pozsonyi német követségen zsidóügyi szakértő, és a szlovákiai zsidók deportálását szervezte, 1943 februárjától a görögországi zsidók deportálásának egyik fő szervezője, 1944 tavaszától Eichmann magyarországi stábjának egyik vezetője, többek között a kárpátaljai zsidók deportálását segítette tanácsaival. Siegfried Seidl a theresienstadti „mintagettó” parancsnoka volt. SS-Hauptsturmführer Franz Novak vezeti majd a bécsi szlovák–német–

magyar vasúti tárgyalásokat 1944. május elején, amelyeken megszervezték a magyar zsidók deportálását. Franz Abromeit az 1939–1941-es lengyel kitelepítések egyik vezetője, majd Zágrábban dolgozott zsidóügyi tanácsadóként. Anton Burger SS-Hauptsturmführer Seidl utódja volt Theresienstadtban.

20 Karsai László–Molnár Judit (szerk.): A magyar Quisling-kormány. Sztójay Döme és társai a népbíróság előtt, Budapest, 1956-os Kht., 2004, 350.

21 Lozowick szerint a megszállókkal együtt Budapestre érkezett Kaltenbrunner összesen három napig maradt Budapesten. Lozowick, Hitler’s Bureaucrats, 243.

22 Helyesen: Sicherheitspolizei és Sturmbannführer.

23 OL-K148-BM elnöki i.-1944-31.135.

24 Karsai–Molnár, A magyar Quisling-kormány, 199.

25 Ránki György: 1944. március 19. Kossuth, Bp., 1968, 98. „Horthy fixa ideája volt, hogy minden katona gondolkodás nélkül engedelmeskedik neki” – írta Ránki. (Uo.)

26 Ránki, 1944. március 19. Uo.

27 Erről lásd: Karsai László: Szálasi és Hitler 1944 nyarán. In: Történelmi Szemle, 1994/1–2., 167–180.

28 Az Esti Újság szerint a Sztójay-kormány első minisztertanácsán, amely „három órán át tartott, a kormány tagjai a legsürgősebb időszerű kérdéseket beszélték meg”. (1944. március 22., 2.)

29 A BM 6061/1944. VII. res. sz. szig. biz. átirata a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóságnak (KEOKH), 1944. április 26. – 1094/1944. ME sz. alatt. OL-K491-KEOKH res. i. 98/1944. res.

30 A tervezett zsidótörvényről részletesen szólt Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter a minisztertanács 1944. július 19-i ülésén. OL-K27. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek.

31 Budapest Főváros Levéltára – 1402. a. – Főpolgármesteri bizalmas i. 124/1944.

32 Karsai–Molnár, A magyar Quisling-kormány, 245.

33 Uo.

34 Czech, Danuta: Auschwitz Chronicle 1939–1945. H. Holt and Co., New York, 1997, 589.

35 Czech, Auschwitz Chronicle, 604.

36 Czech, Auschwitz Chronicle, 611.

37 Czech, Auschwitz Chronicle, 622.

38 Benoschofsky Ilona–Karsai Elek (szerk.): Vádirat a nácizmus ellen. Dokumentumok a magyarországi zsidóüldözés történetéhez 1944. március 19. – május 15. A német megszállástól a deportálás megkezdéséig. Magyar Izraeliták Országos Képviselete K., Bp., 1958, I. köt., 88–89.

39 Vádirat a nácizmus ellen, I., 106–107.

40 Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁSZTL)-V-79.348. Ferenczy László vizsgálati és peranyaga.

41 Ferenczy 1946. április 1-jén, népbírósági tárgyalása első napján úgy emlékezett, hogy 1944. március 25-én nevezte őt ki Faragho. ÁSZTL-V-79. 348.

42 OL-K774-Kárpátaljai kormányzói biztos hivatalának i.,-1944-Halász Géza 1944. április 17-én kelt „Feljegyzés”-e.

43 Karsai László–Molnár Judit (szerk.): Az Endre–Baky–Jaross-per. Cserépfalvi, Bp., 140–142.

44 Vádirat a nácizmus ellen, I., 124.

45 Vádirat a nácizmus ellen, I., 126.

46 A magyar kiadás belső borítóján látható térképen Kassa helyesen magyar területen van, viszont Munkácsot és Ungvárt nem 1939 tavaszán, hanem már 1938 őszén, az I. bécsi döntéssel Magyarországhoz csatolták. Erre a térképre Kádár Gábor hívta fel a figyelmemet, köszönöm.

47 Van olyan csendőrjelentésünk, amely szerint Kárpátalján április 15-én kezdődött a zsidók gettózása. Erről lásd: Karsai László: Zsidósors Kárpátalján 1944-ben. In: Múlt és Jövő, 1991/3., 63.

48 ÁSZTL-V-79.802/5. Az Endre–Baky–Jaross-per.-1. k. 50.

49 A rendelet szövegét közlő Vádirat a nácizmus ellen I-ben a dokumentum címe: „A Belügyminisztérium bizalmas rendelete a zsidók gyűjtőtáborokba való szállításáról” (124.) A megfogalmazás két szempontból is megtévesztő. Már a rendelet első mondata elárulja, hogy a m. kir. kormány és nem a Belügyminisztérium döntött a zsidók kényszerlakhelyekre kényszerítéséről és az ország zsidóktól való „megtisztításáról”. Másrészt a rendelet szövege egyértelműen szól gettók, gyűjtőtáborok és „zsidóépületek” megszervezéséről is.

50 Erről részletesen lásd Braham, A népirtás politikája, 565., 568., 570., 571.

51 OL-K148-BM elnöki i.-230.900/1944.

52 Jaross Andor 1944. június 21-én terjesztette a minisztertanács elé rendelettervezetét, amelynek értelmében a rendőrség is katonailag szervezett testületté vált, és az egységes erőszakszervezet vezetésével Faragho Gábor csendőrfelügyelőt bízták meg. OL-K27-Minisztertanácsi jegyzőkönyvek.

53 OL-K27-Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, napirend előtti vita.

54 A Wilhelmstrasse és Magyarország, 836.

55 OL-K27-Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1944. április 26. 31. sz. napirendi pont.

56 OL-K491-BM KEOKH res.-1944-87.

57 A Wilhelmstrasse és Magyarország, 841. Braham részletesen ír az I–VI. deportálási zónákról, de sajnos nem tisztázza, hogy mikor és kik döntötték el a zónák beosztását és sorrendjét. Braham, A népirtás politikája, 557–559.

58 Szinai Miklós–Szűcs László (szerk.): Horthy Miklós titkos iratai. Kossuth, Bp., 1965, 446.

59 OL-K27-Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1944. június 1. 3. sz. napirendi pont. A jegyzőkönyvben tévesen Sztójay szerepel e pont előadójaként, de perében tisztázták, hogy a bejelentést Jaross belügyminiszter tette.

60 Lévai Jenő: Szürke könyv, 161.

61 A magyar zsidók gazdasági helyzetéről részletesen lásd: Gábor Kádár–Zoltán Vági: Self-financing Genocide. The Gold Train, the Becher-Case and the Wealth of Hungarian Jews. CEU-Press, Budapest–New York, 2004.

62 OL-K149-BM res. 1944-4-1006-20.

63 OL-K148-BM elnöki i.-1944-8929/B.kt.

64 Aly és Gerlach könyvének e fejezetét alapos érveléssel, saját levéltári kutatásaik alapján meggyőzően megcáfolta Kádár Gábor és Vági Zoltán: Racionális népirtás Magyarországon c. recenziójukban. In: BUKSZ, 2003. ősz, 219–227. Magyar fordítójuk e bírálat megjelenése után sem figyelmeztette a szerzőket: könyvükben sorjáznak a téves fordításokból származó félreértések, amelyekre azután messzemenő következtetéseket próbálnak építeni.

65 OL-K774- Kárpátalja kormányzói biztosa hivatalának i.-1944. Halász Géza 116/1944. biz. átirata Ferenczy Lászlónak és Meggyesy Lajosnak.

66 Halász itt az 1941. július–augusztusi deportálási akcióra céloz, melynek során Kárpátaljáról és az ország más területeiről kb. 16–18 000 zsidót szedtek össze, és Kőrösmezőnél áttették őket a határon. Többségüket 1941. augusztus 27–28-án Kamenyec-Podolszkijnál az Einsatzgruppe-C egyik egysége, német tartalékos rendőrök és ukrán kollaboránsok közreműködésével, halomra gyilkolta.

67 OL-K774- Kárpátalja kormányzói biztosa hivatalának i.1944.

68 OL-K523-BM Államvédelmi Központ (ÁVK) általános i.-1944-12-678. A jelentés további részében megállapítják: „A zsidók gettóba tömörítése után lezárt házaikból vagyontárgyaikat kellő őrzés hiánya folytán ismeretlen egyének a hatósági pecsétek és zárak erőszakos felnyitása után tömegesen vitték el.” Loptak a zsidó nőket motozó ápolónők, a zsidók ingóságait leltározó bizottság tagjai, a bizottságok mellé beosztott rendőrök és katonai személyek is, állapították meg az ÁVK nyomozói.

69 Zala Megyei Levéltár – Keszthelyi járás főszolgabírájának i. – 6352/1944.

70 Baranya Megyei Levéltár-Pécsi polgármester i-E-Közigazgatási bizottság i. 442/1946. Biczó Katalin bűnügye, valamint uo. B-II. 361/3/1945. Novák Anna és Szabó Mihály bűnperének ítélete.

71 Gréczi Imréné, sz. Dudás Erzsébet kassai lakos (Rákóczi krt. 6.) 1944. június 2-án a helyi Pénzügyigazgatóságon tett panaszt, miután szemtanúja volt, hogy a városházi tisztviselők maguk között árverezték el a zsidók ingóságait. OL-K148-BM elnöki-24.603/1944.

72 OL-K71-Külföldön élő magyarok gondozását ellátó o. i.-1944-I/2.-26.051.

73 A feljelentő levelet idézi: Vági, Endre László politikai pályája, 244.

74 Jaross Andor belügyminiszter külön rendeletben foglalkozott ezeknek a költségeknek a nyilvántartásával és megtérítésük módozataival. BM 38.222/1944. III. (május 13.)

75 Kassa város levéltára – polgármesteri i.-1944-324.

76 Karsai–Molnár: Az Endre–Baky–Jaross-per, 509.

77 OL-K149-BM res.-1944-4-1006., 118–119.

78 OL-K149-BM res. 1944-4-1006., 123–124. Az indiszkrét városi tanácsnok dr. Losonczy Endre volt, akiről már 1942-ben jelentették, hogy erősen baloldali meggyőződésű.

79 Zala Megyei Levéltár – Zalaegerszeg megyei város polgármesterének i. 93/1945.

80 OL-K150-BM ált.-XXI. Kf. Lakásügyi o. i.1944-32.413.

81 Mohács város polgármestere 1944. szeptember 21-én elkeseredett hangú levélben kérte a belügyminisztertől a zsidók gettózása és deportálása során, illetve ezek után felmerült költségek, összesen mintegy 60-70 000 pengő megtérítését. Figyelemre méltó, hogy a városban kialakított két gettóban összesen 1171 embert zsúfoltak össze. OL-K148-BM elnöki i.-1944-8711/

1944-32.444. A mohácsi gettóról újabban lásd: Vörös István Károly: Holokauszt Baranya vármegyében. 2005, kézirat, 15–16.

82 OL-K149-BM res. 1944-4-1006., 153.

83 Molnár Judit: Zsidósors 1944-ben az V. (szegedi) csendőrkerületben. Cserépfalvi, Bp., 1995, 115.

84 Zala Megyei Levéltár – Gutorföldei körjegyzőség i. – 13/1944. eln.

85 A jászberényi csendőr szárnyparancsnok 1944. szeptember 26-i jelentése szerint Jászberény városból a kb. 100 kilométerre lévő monori gyűjtőtáborba 494 zsidót szállítottak el vonaton, 470 fő után fizették ki a fejenként több mint 8 pengős vasúti menetdíjat, a többi tíz éven aluli gyermek volt. OL-K150-1944-XXI-32.4”(31.955/44.)

86 OL-K148-BM elnöki i.-1944-Másolat a 38.502/1944. BM sz. alatt iktatott 131.176/1944. I. a. fő. sz. pénzügyminiszteri átiratról.

87 Rees, Laurence: Auschwitz. Pécs, 2005, 223.

88 E téren eddig sajnos egyedülálló vállalkozásnak számít Molnár Judit Zsidósors 1944-ben az V. (szegedi) csendőrkerületben című munkája.

Kiemelt kép: magyar zsidók deportálás előtt…

A belső képek forrása: a Deutsche Welle cikke 2022. július 25-én. A cikk a varsói zsidók deportálásával foglalkozik.