A korabeli sajtó tanúvallomásaiból
Huszonnégy esztendővel ezelőtt, 1947. december 30-án a népi forradalom árja, amelyet az 1944 augusztusi fegyveres felkelés szabadított el, elsöpörte az országban végbemenő mélyreható társadalmi-politikai átalakulások utolsó akadályát – a monarchiát. A Hohenzollern-dinasztia uralmának mindörökre vége szakadt.
Mi volt a dinasztia? Milyen szerepet játszott az ország életében-történetében? Mit rejtett a bíbor? Most, a Respublica születésének 24. évfordulóján bemutatjuk néhány aspektusát a korabeli munkássajtóban megjelent tanúvallomások és levéltári dokumentumok alapján. Íme a Hohenzollern-család és a monarchia hermelinpalást nélkül.
A KIRÁLYI JÖVEDELMEK
A koronabirtok az ország 12 legjövedelmezőbb uradalmát foglalja magában. Ezek évi összjövedelmét 5 millió lejre becsülhetjük, ami napi átlagban több mint 16 000 lejt jelent. És a királynak mindezeken kívül vannak még magánbirtokai is, noha törvény szerint ő maga nem román állampolgár, az Alkotmány pedig tiltja, hogy idegenek uradalmakat birtokoljanak. Ezek a királyi birtokok naponta 8000 lejt meghaladó jövedelmet hajtanak. Számítsuk még hozzá mindehhez a király civillistáját, ami szintén 3000 lejnél több napjára, Ferdinánd herceg 821 lejét, Károly főherceg csaknem 300 lejét, Erzsébet főhercegnő 420 lejét, amelyek végösszege 4500 lejre rúg, számítsuk még hozzá mindehhez a hazai bank-, a gyári, a vállalati kötvényekből eredő jövedelmet, ami naponta 10 000 lejt sommáz, s akkor kikerekedik a végösszeg: napi 40 000 lej, vagyis évi hozzávetőleges 14 600 000 lej.
Egykorú beszámolókból tudjuk, hogy ama 1866-os huszárhadnagynak egy árva fityingje sem volt. Az 1907-es király viszont immár a világ leggazdagabb embereinek a sorába tartozik. Amíg nem volt itt, a parasztok sem lázongtak; amióta itt van, a felkelés krónikussá lett, ez idáig már háromszor kirobbant.
(România muncitoare, IX. évf. II. sorozat, 28. szám, 1913. április 11.)
(…) A király magához rendelte Averescut (ő maga említette) Didina Cantacuzino asszonynak tett kijelentése nyomán: állítólag azt mondotta a királynak, hogy a dolgok jelenlegi alakulása mellett biztosra vehető a forradalom; hogy nem szolgálhat semmiféle tanáccsal; hogy sosem lépne be egy olyan kormányba, amelynek Brătianu is tagja. A királyt erősen megrendítette a délelőtti incidens; őfelsége ugyanis gépkocsijával belefutott a szakszervezetiek menetoszlopába, a Stirbei Vodă–Színház tér útvonalon. A felvonulók nem köszöntötték fedetlen fővel és kiáltozni kezdtek: „Éljen a köztársaság!” A szervezett munkások egyáltalán nem ijedősek. A Moşilor téren, a szabad ég alatt gyűlést rendeztek, beszédeket mondtak. A cenzúra meggátolja, hogy rendezvényeikről bármit is közölni lehessen.
(Al. Marghiloman: Note politice (Politikai jegyzetek) IV. köt. 1918–1919. Bukarest Eminescu Képzőművészeti Intézet kiad. 184–185. old.)
NÉHÁNY BESZÉDES TÉNY
Királyi látogatások és kalmárérdekek.
Mi a lényege az országokat összefűző igazi kapcsolatoknak?
Néhány külpolitikai esemény napvilágra hozta bizonyos rejtett rugóit ennek a rendszernek, amelyben élünk. Olyan rejtett rugókról van szó, amelyeket a legkülönfélébb színezetű kormánykörök, a szélsőséges polgári demokratákat is beleértve, nem különben osztálysajtójuk, a burzsoá sajtó, demagóg frázisok mögé rejtenek, ellepleznek a tömegek előtt.
Vegyük szemügyre ezeknek az eseményeknek egynémelyikét. Ismeretes, hogy Románia kormánya nagy csinnadrattával, reklámozással elhatározta „nagy szövetségeseink”, „latin testvérországaink”, „fegyverbarátaink” és a többi, és a többi meglátogatását. A látogatás állomásai Olaszország, Franciaország, Belgium, Anglia és más országok lettek volna.
Ismert viszont az is, hogy a román burzsoázia – természetesen a román nép nevében, s előre számítva azokra a kincsekre, amelyeket e nép rovására majd megkaparint – mindezektől az országoktól nyakra-főre kérincselte a kölcsönöket. Csakhogy képtelennek bizonyult helyreállítani az ország gazdaságát, képtelennek bizonyult, mint egyébként az egész nemzetközi burzsoázia, visszaállítani a háború előtti termelést, s így aztán a román burzsoázia nem tudja visszafizetni adósságait, amelyeket fegyverkezésre és háborús előkészületekre fordított, vagy még egyszerűbben – a kölcsönt igénylő kormányok híveinek meggazdagítására használt.
A királyi látogatások alkalmából Románia hitelezői, akik szép számmal vannak egyes országokban – főként Olaszországban és Belgiumban –, az illető országok kormányai révén felhívták a román kormány figyelmét: kívánatos lenne, hogy előbb fizesse csak meg Románia az adósságait, s majd csak ezután indítsa uralkodóját vizitre… „Testvérünk, Olaszország”, „a latin vér”, „a faji és eszmei azonosság” stb., stb. mind-mind semmivé foszlott. A római bankárok némileg gyakorlatiasabban tették fel a „testvériség” és a „latinság” problémáját: „Ha adjátok a pénzt, elkiildhetitek látogatóba királyotok. Ha nem adjátok, lemondunk a vendégségről.”
Kapitalista érdekek, merőben anyagi ügyek, pénzügyi alárendeltségi viszonyok – íme, mi kapcsolja össze ma, a burzsoá rendszerben, az országokat. A kormányon levők zengzetes és hazug frázisainak egyetlen célja eltakarni ezt az igazságot, eltakarni éppen azért, mert míg ezek a gazdasági kapcsolatok felhizlalják a két ország burzsoáziáját, a kapcsolatok terhét az illető országok kizsákmányoltjai – a munkások és a parasztok – viselik.
(Socialismul, XIX. évf. 12, szám., 1924. március 21.)
A KIRÁLYDIKTATÚRA PROGRAMNYILATKOZATA
A királydiktatúra kormánya az ország tudomására hozta programját annak a programnyilatkozatnak a révén, amellyel minden újságot megtöltöttek és minden házfalat kitapétáztak. Ez a programnyilatkozat azt jelenti be, amiről a kormány szeretné országosan elhitetni, hogy vezetése alatt majd megvalósul: a külpolitikában, a hadsereg tekintetében, a pénzügyek terén, a parasztság, a munkásság vonatkozásában, a közegészségüggyel kapcsolatosan, és így tovább. A kormány bejelenti, hogy teljesíti valamennyi óhaját mindenkinek: a gyárosoknak „megkülönböztetett figyelemben lesz részük az ipar megszervezését illetően, potenciáljának fokozásáért” és az ipar „olcsó hitelhez jut”; a bankároknak „támogatást nyújtanak, hogy fejleszthessék az életképesnek és erősnek bizonyult hitelintézményeket”, más szóval segíteni fogják a nagybankokat; a földbirtokosoknak biztosítani fogják „a búza jövedelmező értékesítését” és „exportjutalmak” fizetését; a parasztoknak szavatolják „a jövedelmezőség emelkedését és életkörülményeik javulását” ; a munkásoknak mindössze néhány törvényt ígérnek „munkáslakásokról”, „a nemzeti munka elsődlegességéről”, „a tanoncok kötelező elhelyezéséről”, no meg egy Munkatörvénykönyvet; a kisiparosoknak „kisipari hitelek” folyósítását ígérik. A Romániában élő más nemzetiségű és vallású népeket jogokkal és szabadságokkal kecsegtetik.
Igen nehéz tüzetesen kielemezni ezt a programnyilatkozatot, főként pedig kiválasztani belőle, mi igaz, mi nem. Ámde hogyan lehetséges, hogy a kormány olcsó hitelt biztosítson a parasztoknak és a kisiparosoknak, amikor támogatni kívánja az „életerős bankokat?” Hogyan lehet beszélni „a paraszt életkörülményeinek javulásáról és a közegészségügy színvonalának emeléséről”, amikor olyan magas adók és illetékek politikáját alkalmazzák, amely a lakosság kifosztásához vezet, miközben a programnyilatkozatban szó sem esik az adók és illetékek csökkentéséről? „A kormányfő gondja – hangzik a programnyilatkozat – a nemzetvédelem minél jobb felszerelése.”
Ami jó is lenne most, amikor a hitleri Németország Románia gazdasági, sőt katonai megszállását tűzte ki célul. De milyen „nemzetvédelmi felszerelés” az, hogy a munkások éhbérért robotolnak, a kisiparosok jövedelmei állandóan zuhannak, az adók és illetékek emelkednek, a paraszt nyomorúsággal küszködik, a megélhetés pedig napról napra drágul? A kormány a „nemzeti felszerelés” alatt csupán a gyárosoknak adott és 18 millió lakos verejtékével megfizetett fegyverrendeléseket érti, ahelyett, hogy a városi és falusi dolgozó sokaság helyzetének javítását értené, a német imperializmus veszélyével szembeni ellenállás lehetőségeinek fokozása céljából. És mit ígér a munkásoknak? Semmit. A királydiktatúra kormánya oly kevéssé gondol a munkások megsegítésére, hogy még csak ígéretet sem tesz bár a béremelésre, a munkakörülmények javítására. Ezzel szemben bejelenti a munkabíróságok megszüntetését, amelyekben pedig részt vettek a munkások képviselői, „II. Károly Munkatörvénykönyve” útján pedig előkészíti a sztrájkjog hatálytalanítását, vagyis azt, hogy a munkáltatók kényükre-kedvükre gúzsba köthessék az alkalmazottakat. Ezáltal a programnyilatkozatnak egyetlen pontja csakugyan megvalósul, az nem marad puszta szó: „A tőkék belföldi piacának megvédése és támogatása.”
(Scȋnteia. IX. évf. 18. (108) szám, 1939. február 28.)
KIÁLTVÁNY
Munkások, parasztok, értelmiségiek, katonák, altisztek, tisztek, Románia állampolgárai!
I. Mihály király ma lemondott a trónról.
A lemondási okmányban, amelyet ma, 1947. december 30-án írtak alá, megállapítja, hogy „a román állam életében az elmúlt évek folyamán olyan mélyreható politikai, gazdasági és társadalmi átalakulások bontakoztak ki, amelyeknek alapján új viszony jött létre az államélet fő tényezői között”.
Ilyen helyzetben, az ország felelős tényezőivel teljes egyetértésben, a király úgy véli, hogy „a monarchia intézménye többé már nem felel meg államéletünk jelenlegi feltételeinek, s komoly akadályként áll Románia fejlődésének útjában”. Ily módon a román nép kivívta a szabadságot, hogy új államformát teremtsen magának, a Népköztársaságot.
A román nép, amely 1944-ben felszabadult a hitlerista megszállók és belföldi lakájaik igájából, a saját kezébe vette sorsát.
Élen a szervezett, öntudatos és tántoríthatatlan erővel, a dolgozó parasztságot szövetségeseként maga mellé állító munkásosztállyal, a román nép letörte magáról a földesúri jármot, megbüntette érdekeinek árulóit, s elűzte az ország kormányáról azokat, akik fosztogatóinak érdekeit védelmezték.
Ily módon a román nép megteremtette demokratikus rendszerét, s tovább erősíti azt.
A monarchia akadály volt országunk fejlődésének útjában a népi demokratikus rendszer felé, amely biztosítani hivatott valamennyi dolgozó anyagi és kulturális jólétét, a román állam függetlenségét és szuverenitását.
A monarchia eltávolítása új, nagyszerű megvalósítások útját nyitja meg népi demokráciánk előtt.
Munkások, parasztok és értelmiségiek, katonák, altisztek és tisztek, állampolgárok!
Építsük fel államunk új létformáját, a Román Népköztársaságot, a városi és falusi, fizikai és szellemi dolgozók hazáját.
(Következnek a kormánytagok aláírásai.)
(Scȋnteia. XVII. évi. Újévi különkiadás, 1948.)
Összeállította és fordította: Bitay Ödön.
Megjelent A Hét II. évfolyama 53. számában, 1971. december 31-én.