A Magyar Hang helyszíni riportja
Zuhogó esőben gyűlt össze több száz többségében katolikus, református, unitárius, zsidó és román ajkú ortodox istenhívő ember Nagyváradon, a Roman Ciorogariu utca 14–16. szám előtt, hogy megakadályozzák Fejes Rudolf Anzelm apát kilakoltatását a pálos szerzetesrend által épített, majd a premontrei rend tulajdonába került, templomot, kolostort és iskolát is magába foglaló ingatlanegyüttesben található szerény otthonából. Riportunk a helyszínről.
Február 23. – esős hétfői nap, ennek ellenére a reggel fél kilencre meghirdetett misére már majdnem zsúfolásig telt a templom, fél tíz környékén pedig már a templommal szemközti járdán is állnak az emberek. Állnak a zuhogó esőben, és várják a végrehajtókat, akik Fejes Rudolf Anzelm apát kilakoltatását tíz órára ígérték. A templomban zömében nagyváradiak, de nemcsak: vannak itt katolikus hívők a környékbeli falvakból, Magyarországról, de még Norvégiából is eljött két derék istenhívő, hogy megakadályozzák a kilakoltatást, illetve kimutassák szolidaritásukat a helyi hatóságok által megtámadott pap iránt.
Tíz óra pár perckor Fejes Rudolf Anzelm még a sekrestyében ad interjút egy tévéstábnak, amikor egyik segítője kissé ijedten érkezik: „két zsandár (csendőr) áll a templom kapujában, és Fejes Rudolfot keresik”. Az apát szerény mosollyal az arcán elnézést kér a riporterektől, majd elindul. Ki a sekrestyéből, át az oltár előtt, kifelé a hívek között, akik felállnak és egy emberként követik az apátot. Oldalán Bakos atya. Ha van olyan, hogy első benyomás, akkor annak Bakos atya lehet a nagymestere – amikor az apát és ő a templom előtti lépcsőre érnek, Bakos határozott hangon, kifogástalan románsággal szól rá a zsandárra: lépjen hátrébb, mert a templom lépcsője még Vatikánhoz tartozik, nem vagyunk a román állam területén! Persze, bocsánat – mondja a zsandár, és hátralép –, mintha ez a jelenet is azt üzenné: ma biztos nem lesz kilakoltatás, mert ezt az ellenállást nem lehet megtörni.
Az apát közli a csendőrség képviselőjével, hogy ő nem távozik sem a templomból, sem a templom melletti lakásából. Olvasóink számára röviden összefoglalva: az ingatlanegyüttes a Roman Ciorogariu utca 14., 16. és 18. szám alatti épületegyüttest foglalja magába. Külső szemmel is egyértelműen megállapítható, hogy ez korábban egy tulajdonosé lehetett, de a külső szemlélő és a józan ész itt kevésnek bizonyult – különböző telekkönyvi machinációk révén a nagyváradi önkormányzat úgy olvasztotta egybe telekkönyvileg a fent említett házszámokat, hogy abból az jött ki: az egész ingatlanegyüttes a Mihai Eminescu Gimnáziumnak otthont adó épületet jelenti.
Persze a templomot meghagynák – ahogy azt Szabó Ödön RMDSZ-es parlamenti képviselő ajánlotta Anzelm apátnak –, csakhogy még ebből is levágnának egy-két résznyit, például a sekrestyét, illetve szintén a templom részét képező kápolna is kikerülne a rend fennhatósága alól. A nagyváradi önkormányzat 12 millió eurónyi uniós támogatást nyert az iskola felújítására, amihez még 8 millió eurót tesz hozzá a polgármesteri hivatal, így már kezd érthetővé válni, hogy miért ekkora a politikusi-adminisztratív érdeklődés. Segítünk: Szabó Ödön és az RMDSZ ebben az ügyben nem a segítő, és végképp nem az igazságos döntést támogató szerepben tűnik fel, hanem a román állam, Nagyvárad önkormányzata kijáróembereként – aki ugye magyarul beszél, így hátha szót ért az apáttal.
A premontrei rend egykori kolostora körüli perek sokasága húzódik; azt a határozatot, amelyben a jelenleg papi lakásként szolgáló helyiségeket is az iskolához sorolták, majd ennek alapján az önkormányzat kérte az apát kilakoltatását a rend megtámadta a bíróságon. Ennek másodfokú tárgyalása 2026. március 19-én esedékes. A nagyváradi önkormányzat azonban nem várta meg ezt a másodfokú döntést, így egy nem jogerős ítélet után rögtön el is indította a kilakoltatási procedúrát – ennek kellett volna megtörténnie február 23-án, hétfőn délelőtt 10 órakor, ezen az esős délelőttön. Ha ez ma sikerül nekik, akkor egy esetleges pozitív másodfokú döntés esetén is nehézkessé válna az apát visszatérése!
Anzelm apát, Bakos atya és a hívek kimennek hát a templom elé, innen kezdve pedig már mindenkinek – beleértve a csendőröket is – világos, hogy a tervezett kilakoltatás csak konfliktusok árán valósítható meg, ha megvalósítható egyáltalán. Fél tizenegy, tizenegy óra magasságában az utcán álló hívek között elindul a hír: a sajtó közölte, hogy a Nagyváradi Polgármesteri Hivatal felfüggesztette a kilakoltatást. Az apát a lépcsőn marad, és joggal: nem hisz puszta sajtóközleménynek, különben is, erről pecsétes papírt szeretne kapni. Jogos kérés ez egy jogállamban: Románia pedig ezzel az üggyel (valamint az ozsdolai erdők újraállamosításával) épp most készül elindítani a lejtőn ezt a jogállamiságot. Ahogy azt Anzelm apát is elmondja minden általa adott interjúban: ha a hatóságok is betartanák Románia törvényeit, akkor neki semmi gondja nem lenne.
Így aztán a döntés egyértelmű: az apát marad a lépcsőn. Oldalán Bakos atya, mögötte egy apáca, körülöttük hívek százai hangosan imádkozva: „Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes” – a templom előtti járdaszakasz zsúfolásig megtelik, a csendőrök egyébként kifejezetten udvariasak, szép szavakkal tessékelik vissza a járdára a le-le lépő híveket. Később kisgyerekcsoport halad el, a hívek utat nyitnak nekik – civilizációs gesztus, tanítanivaló.
Az apát hol a hívekkel együtt imádkozik, hol interjút ad sajtó képviselőinek, hol egyszerű hívek kérdéseire válaszol. Hideg? Eső? Szél? Rendületlenül, arcán azzal a szelíd mosollyal. Várják, várjuk a pecsétes papírt, ami igazolná, hogy elhalasztják a kilakoltatást – a hívek körében szinte tapintható, hogy székely kifejezéssel éljek, baltával lehetne hasítani a bizalmatlanságot. Mindenki arról beszél: ha most hazamegyünk, akkor jönni fognak délután, jönni éjjel, jönni fognak holnap.
Varga Andrea, az apát jogi képviselője elindul a Polgármesteri Hivatalba, hogy tisztázza a jelenlegi helyzetet, illetve pecsétes papírost szerezzen – a Magyar Hang munkatársa elkísérheti, így is teszünk. Zuhogó esőben gyaloglunk egyik hivataltól a másikig, majd újabb átirányítás vár minket: nem tudnak segíteni a mi ügyünkben, menjünk át a Polgármesteri Hivatalhoz. Onnan jöttünk. Vonják a vállukat. Aztán egyik bürokrata megszán egy félmondattal: keressük a Városháza szóvivőjét.
Vissza a Polgármesteri Hivatalba, megkeressük a szóvivőt – segítőkész. Octavian Haragoș elmondja, hogy valóban küldtek a sajtónak egy kommünikét, amely szerint a Hivatal kérte a végrehajtó céget, hogy függessze fel a kilakoltatást. Pecsételt papírt nem tud adni, de – szerinte – egyszerű logikával kikövetkeztethető, hogy amennyiben a Hivatal kérte a végrehajtót, hogy függessze fel a kilakoltatást, és a kilakoltatás még nem történt meg, akkor az felfüggesztődött. Logikus? Végül is az. Hogy ezt a logikát miért nem lehet megtámogatni egy pecsétes papírral, azt továbbra sem értjük, de készségesen kinyomtatja a sajtónak korábban elküldött tájékoztatást.
Elindulunk a végrehajtóhoz, újabb gyaloglás az esőben. Alig picit kalandossá vált bejutási kísérletünk sikerrel zárul, tudunk beszélni a végrehajtóval. Elismeri: igen, megkapta a Polgármesteri Hivatal értesítését, ezért a kilakoltatási folyamatot felfüggesztette. Oké, ez eddig már kezd számunkra is világossá válni – már amennyire bármi is világos lehet ebben az ügyben –, de mikorra halasztották el? Mi az új dátum? Nem tudja, nincs még dátum. A procedúra ugyanis így működik: a Hivatal kérte a felfüggesztést, aminek a végrehajtó eleget tett. Amikor újabb kérés érkezik a Hivatal felől, hogy folytassa a kilakoltatási procedúrát, akkor értesíti erről az apátot, majd akár aznap, másnap, harmadnap jön kilakoltatni. Nincs már türelmi idő, nincs semmi ilyesmi. Hogy mikor jöhet az újabb kérés a Hivataltól? Senki sem tudja…
Egyébiránt beszélgetésünk során végig az a benyomásunk, hogy ennek a végrehajtónak úgy kell ez az ügy, mint ablakos tótnak a hanyattesés.
Visszamegyünk a templom elé, a hívek nagy része eddigre behúzódik a templomba az eső elől, vagy csak kicsit átmelegedni, az apát továbbra is a templom lépcsőjén áll. Tiltakozó utcai jelenlét még egy fél óráig folytatódik, az apát behívja a híveket a templomba, ahol tájékoztatja őket a helyzet jelenlegi állásáról, és megköszöni mindenkinek a támogatását, jelenlétét. Közös imádkozás, majd:
„Boldogasszony, Anyánk, régi nagy Pátronánk,
nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk:
Magyarországról, Édes hazánkról,
ne feledkezzél el szegény magyarokról.”
Torokszorító. Sokan könnyeznek…
Különös értékét adja ennek az egyházi-civil megmozdulásnak, hogy kifejezetten a lelkiismerettől vezérelten, a magyar pártoktól teljesen függetlenül született meg. A kilakoltatás elleni tiltakozáson ugyanis nem voltak jelen az RMDSZ képviselői, nem volt jelen senki a magyar állam részéről, nem olvasták fel Orbán Viktor biztató levelét, mert nem érkezett ilyen levél. A február 23-ra tervezett kilakoltatást tehát egy olyan magyar összefogás hiúsította meg, amire nemzetünknek nagy szüksége van – reméljük ez a Nagyváradon elvetett mag nem marad virág nélkül.
