Nincs évfordulója annak, hogy megszűnt a bukaresti A Hét – most azért kerül szóba, mert Zöldi László Budapestről elküldte dokumentumként Médianaplójának 2003. július 20-i (vasárnap) bejegyzését, címe: A Hét fejfájára. A Hét utolsó száma 2003. július 17-én, csütörtökön jelent meg, tehát a tanár úr három napra rá írta meg a nekrológot – ma már nehéz felfogni, hogy ez a gesztus akkor mit jelentett.
Összeállításunkban – és külön is – Zöldi László visszaemlékezésén kívül közöljük A Hét főszerkesztőjének, Gálfalvi Zsoltnak az utolsó vezércikkét, valamint két külső munkatársának és főmunkatársának a „búcsúszövegét”.
Fájdalmas volt. Szép volt. Tán igaz se volt.
Zöldi László: A Hét fejfájára
A tegnapi Népszabadságban interjú a bukaresti hetilap megszűnéséről. Bár Gálfalvi Zsolt főszerkesztő megpendítette, hogy más néven talán föltámad – Marosvásárhelyt. Csakhogy ami meghalt, az nem szokott föltámadni. Csupán Jézusnak sikerült, húsvétkor.
A Hét hosszasan haldoklott. A román kormánytól kapott annyi alamizsnát, hogy elvegetálhasson Bukarestben. Budapestről pedig az MSZP-hez tartozó Szabad Sajtó Alapítvány egészítette ki az állami apanázst. Mígnem elkezdte támogatni a Nagyváradon megjelenő Erdélyi Riportot is. Érteni vélem a logikát. Nagyobb politikai haszonnal kecsegtet istápolni egy váradi szerkesztőséget, mint egy bukarestit. A megosztott erdélyi magyar politikában több esély van arra, hogy egy váradi szerkesztőség a magyarországi baloldal mellett törjön lándzsát.
Nem mintha a bukaresti társaság jobboldali lett volna. Olyan magyarok – többnyire már nyugdíjasok –, akik szívük szerint a Medgyessy-kormány mellé állnának. Igen ám, de A Hét több mint három évtizedes fennállása alatt megszokták, hogy egyensúlyozzanak kétféle felfogás között. Abból indultak ki, hogy a romániai magyarság nem engedheti meg magának a megosztottságot. Elképzelésük nemes szándékú, ám a kilencvenes években differenciálódás indult meg az erdélyi magyar társadalomban, amit fölerősített a Fidesz és az MSZP vetélkedése a befolyásért. A bukaresti hetilap légüres térbe került. Az írások megnyúltak, a példányszám aggasztóan csökkent. Az erdélyi közvélemény pedig egyre kisebb kíváncsisággal hallgatta a bukarestiek elnyújtott halálhörgését.
Ha debreceni diákkoromat is beleszámítom, akkor a kezdetektől figyelemmel kísértem a bukaresti kísérletet. Később, már újságíróként sokszor fordultam meg a szerkesztőségben, még később, szerkesztőként közvetítettem is írásokat és szerzőket az ÉS meg A Hét között. A Szőr – ahogy az alapítót, Huszár Sándort neveztük – leváltása után lett még egy jó korszaka a hetilapnak. A forradalom utáni fél évtized. Idestova egy évtizede azonban szaporodnak körülötte a válságjelek. Ekkoriban kapcsolódtam hozzá szerzőként is.
A kilencvenes évek második felében a Magyar Rádióban beszélgettünk a házsongárdi temetőről és híres lakóiról: Gaál Gáborról, Balogh Edgárról, Nagy Istvánról, Kacsó Sándorról. Vagy Méliusz Józsefről, tőle kölcsönöztük például a sorozat címét. A Stúdió Kávéházban cserélt eszmét Bodor Pál, Csíki László, Szávai Géza, olykor Lászlóffy Aladár és vitavezetőként én. A rádiósok nem tudtak honorálni bennünket. Szerencsére A Hét közölte ezeket a beszélgetéseket, és honorárium gyanánt éveken át kaptam a most elszenderült újságot. Béke soraira.
Médianapló, 2003. július 20.
Gálfalvi Zsolt: Az olvasóhoz
Ezzel a számmal véget ér A Hét 1990 februárjában indult új folyama. Hosszabb nyári szünet után, 2003 őszétől a lapot új főszerkesztő és megújult szerkesztőség jelenteti majd meg, Marosvásárhelyen.
A hazai magyar sajtópiac bonyolult, ellentmondásos és képlékeny közegében egy ilyen jellegű és arányú változás nem rendkívüli esemény. Annál kevésbé az, mert a lap nem megszűnik, hanem – mindenekelőtt szerkesztésének, kiadásának anyagi, technikai, személyi és földrajzi feltételeit tekintve – átalakul. A változást több, egymással összefonódó, az utóbbi években egyre szorongatóbb, az igényes szerkesztést ellehetetlenítő tényező teszi halaszthatatlanná.
Közismert, hogy a mai sajtópiacon egyetlen művelődési, irodalmi, művészeti vagy tudományos lap megjelentetési költségeit sem lehet a példányok értékesítéséből (előfizetés és szabad árusítás) fedezni. Különösképpen érvényes ez a kisebbségben élő nemzeti közösségek nyelvén megjelenő kiadványokra. Megjegyzendő, hogy hasonló a helyzet az ilyen jellegű, többségi nyelvű sajtótermékek esetében is, avirtuális olvasók számarányától függetlenül. Ezek a lapok ugyanakkor nem számíthatnak reklám-jövedelmekre sem, amelyek piacát a különböző érdekek és a gazdasági hatékonyság könyörtelen törvényei uralják.
Az okok feltárása messzire vezetne – az egész társadalom állapotáig és ezen belül a piacgazdaság és a kultúra, a szellemi munka ellentmondásos viszonyáig. A piacgazdaság működésképtelensége az állandósult átmenetiségben tovább bonyolítja az amúgy is kioldhatatlan gubancokat.
Ebben az alapvetően kedvezőtlen feltételrendszerben AHét azért is többszörösen hátrányos helyzetbe került, mert évek óta nincs kiadója. Az ilyen természetű tennivalókat is a szerkesztőségnek kellett vállalnia, noha az ehhez szükséges eszközökkel nem rendelkezett. A hasonló jellegű lapok közül csak azoknak van több esélye a felszínen maradáshoz, amelyeknek kiadóként valamely szervezet (művelődési egyesület, szakmai szövetség, helyi önkormányzat stb.) viszonylagos állandóságú hátteret biztosít. A romániai művelődésügyi minisztérium, amelynek égisze alatt a lap megjelent, az amúgy is csekély támogatást ebben az évben nem folyósította. A lap megjelentetésének költségeit az értékesítésből származó bizonytalan és nehezen behajtható, arányaiban jelentéktelen jövedelem mellett csak a különböző kulturális alapítványok – pályázatok útján nyert – támogatása fedezte. Ezek a támogatások összegüket és a folyósítás időpontját tekintve nem rendszeresek, és felhasználásukat többnyire merev szabályok korlátozzák.
Ilyen körülmények között a lap megjelentetése anyagi és technikai vonatkozásban lehetetlenné vált. Nemcsak arról van szó, hogy a szerkesztőség munkatársai a népgazdaságban megengedett legalacsonyabb javadalmazást kapták és azt is – gyakran – hónapos késésekkel; hogy szerzőinknek vagy egyáltalán nem, vagy csak jelképes tiszteletdíjat fizettünk; hogy a lap technikai előállításának legelemibb eszközeit sem tudtuk beszerezni, illetve megújítani. A lényeg az, hogy a szüntelen és halmozódó pénzügyi terhekkel küszködve nem lehet tartósan a szerkesztés szellemi, szakmai gondjaira, igényeire összpontosítani. Ugyanakkor megfelelő anyagi eszközök híján nem lehet a szerkesztőségi koncepciónak megfelelő írásokat biztosítani, nem lehet a szellemi élet eseményeivel kapcsolatot tartani, nem lehet a szerkesztőség munkaközösségét ígéretes fiatalokkal megújítani. Fájdalmas volt tudomásul venni, hogy kitűnő és visszhangos sorozatok maradtak abba és egész sor munkatársunk volt kénytelen – egyszerűen a napi gondok miatt – részben vagy teljesen az együttműködésről lemondani.
Sokirányú próbálkozások, kísérletezések, az esélyek latolgatása, kudarcos küszködések után a szerkesztőség Marosvásárhelyre költözése kínál ha nem is ideális, de kiaknázható lehetőséget az anyagi feltételek javítására, a technikai eszközök biztosítására, a szerkesztőség megújítására. A hazai magyar művelődési élet műhelyeihez és színtereihez földrajzi értelemben is közelebb kerül a lap – ez a szerkesztőség számára termékenyítő lehet.
Befejezésül szeretném megköszönni a szerkesztőség minden belső és külső munkatársának a hosszú éveken át, idegőrlő és méltatlan körülmények között végzett, értékteremtő munkáját. Köszönöm a lap barátainak és támogatóinak a segítségét. Kivételes elismerést érdemel a romániai Communitas és a magyarországi Szabad Sajtó Alapítvány – nekik köszönhető, hogy a lap az utóbbi években egyáltalán megjelenhetett. Köszönöm az olvasók érdeklődését és együttérző figyelmét – az utóbbi időben több olyan levelet is kaptunk, amelyben szívet melengető aggodalom és segítőkészség fogalmazódott meg.
Azt, hogy A Hét most befejeződött folyama milyen értékeket képviselt művelődési sajtónkban és egész szellemi életünkben, nem az én dolgom elemezni. A lap főszerkesztőjeként lemondásommal jelzem, hogy vállalom a rám eső felelősséget azért, hogy nem voltam elég ügyes, leleményes, erélyes és főleg hatékony a kedvezőtlen körülményekkel vívott egyenlőtlen küszködésben. Bizalommal és barátsággal tekintek az utánunk jövő ígéretes fiatalokra, és azt kívánom, hogy teremtő képzeletükhöz a kitartó, felelős munka etikája társuljon.
Több mint félszázados, különböző művelődési-irodalmi lapok szerkesztőségében végzett munka után szerkesztőként búcsúzom az olvasóktól. Szerzőként talán még lesz mondandóm számukra.
Hasznosnak vélném, ha A Hét viszontagságos történetének új fordulata mindnyájunkat arra ösztönözne, hogy közösen elgondolkodjunk a magyar művelődési sajtó helyzetéről, lehetőségeiről, gondjairól, esélyeiről iramosan változó világunkban.
A Hét, XXXIII. évfolyam, 27. szám, 2003. július 17.
Fodor Sándor: Búcsú (Üzenet az úszó jégtábláról)
Úgy hiszem, itt az ideje, most, amikor kedves hetilapom A Hét rövidesen Marosvásárhelyre költözik, hogy új emberek keze alatt megújultan jelenjék meg tovább, elköszönjek Tisztelt Olvasóimtól.
Elköszönjek, mert bizony – felettem is eljárt már az idő. Nemcsak a fizikai, szellemi erőm is fogytán és nem szeretném megvárni, hogy szerkesztő barátaim figyelmeztessenek: túlságosan sokat ismétlem magam és egyre felületesebbek az írásaim, „üzeneteim”. És – fáradok. Maradék erőmmel visszatérnék a szépirodalomhoz – amíg még lehet. És néhány észrevételemet a közéletre vonatkozón még el-elmondogatom a kolozsvári Szabadságban – meg a rádió magyar adásában. Ha igénylik.
Megköszönöm hozzám való türelmüket, kivált a szerkesztőségét, azon belül is Gálfalvi Zsolt barátomét, akivel, Istennek hála, jól szót értettem és aki mindig kellő tapintattal figyelmeztetett, amikor ismételni kezdegettem magam.
Mástól, idegentől, fiatalembertől ezt a fajta jóindulatot nem igénylem – és nem is volna illendő elfogadnom. A magam részéről tiszta szívből kívánok jó munkát, sikert A Hét új vezetésének, szerkesztőinek és ígérem, továbbra is hűséges olvasójuk maradok, mindaddig, amíg még élnem hagy a Fennvaló.
És – nem kotyogok bele munkájukba öregemberesen. Csak akkor válaszolok, ha kérdeznek.
A Hét, XXXIII. évfolyam, 27. szám, 2003. július 17.
László Ferenc: Búcsú A Hét 8. oldalától
A hatvanas-hetvenes évek fordulóján három jelentékeny magyar szellemi műhely jött létre a román fővárosban: a Kriterion Könyvkiadó, a Román Televízió magyar adása és A Hét szerkesztősége. Bukarestben mindig is volt magyar kolónia és magyar szellemi élet, de ezzel a hármas intézményalapítással valósággal megsokszorozódott az odatelepült magyar értelmiség. Egyes visszatekintők hangsúlyozzák: a rendszer – álságosan – azért hozta létre ezeket az új intézményeket, hogy minél több személyiséget elvonjon az erdélyi magyar közélettől, s mi ezért még hálásak is legyünk neki. A föltevés alighanem helyes, de téved, aki túlhangsúlyozza a fordulat negatív hatását, és lelabancozza azokat a magyar értelmiségieket, akik akkoriban Bukarestbe költöztek.
Románia 1970-ben is az volt, ami ma, sőt még nagyobb mértékben volt az: egy erőszakosan központosított állam, amelyben a fontos dolgok igen nagy részt a fővárosban dőlnek el. Következésképpen a romániai magyarságnak létérdeke volt – s az ma is –, hogy Bukarestben rangja és súlya – sőt, ha lehet: elitje – legyen. Másrészt: labancjelöltjeiben sok kemény kurucot fogott a rendszer!
Kitekintésében is, hatásában is össznemzetiségi volt mind a három új intézmény. Ha csak az „ahogy lehet” jegyében is, de átfogták a teljes romániai magyarságot, gyarapították kultúránkat, és tájékoztattak felőle, emelték nemzeti önbecsülésünket. Múlhatatlan érdemeiért csak A Hetet büntették lefejezéssel, 1983-ban, amikor Huszár Sándor főszerkesztőt és Horváth Andor főszerkesztő-helyettest leváltották. Domokos Gézát és Bodor Pált alighanem jobb pártkapcsolataiknak köszönhetően tűrték meg a Kriterion Könyvkiadó, illetve a tévé nemzetiségi adásainak az élén (előbbi maga is központi bizottsági tag volt, utóbbi sógora Gere Mihálynak, aki a legfelsőbb pártvezetéshez tartozott), de ők is épp elég főfájást okoztak a művelődési életet ellenőrző szerveknek.
Én ezzel az intézményalapító hullámmal egyidejűleg, de tőle függetlenül kerültem Bukarestbe. A bukaresti zeneművészeti főiskolán meghirdettek egy adjunktusi állást a kamarazene tanszéken, és én – akkoriban a kolozsvári zenei líceum kamarazene-tanára – jelentkeztem a versenyvizsgára. Négy bukaresti ellenjelölttel kellett megküzdenem, akik közül az egyik úgy tudta, hogy az eljárás puszta formaság: csak azért hirdették meg a versenyvizsgát, hogy őt, aki óraadóként oktatott már a tanszéken, véglegesítsék. Sokak elképedésére én kerültem ki győztesen a megmérettetésből, és a szakminisztérium 1970. május 1-jei hatállyal kinevezett. (Máig csodálkozom rajta, hogy miért kellettem Bukarestben alig pár héttel a tanévzárás előtt.) A befogadó intézmény – attól tartván, hogy majd családostól felköltözöm Bukarestbe és lakásigényeim lesznek – nyilatkozatot íratott velem alá, amelyben biztosítottam új gazdáimat afelől, hogy bukaresti szállásomról magam gondoskodom, és e tekintetben a főiskolától semmiféle támogatást nem fogok kérni. Készséggel aláírtam, mivel eszem ágában sem volt Bukarestben fészket rakni. Hitvesemnek megvolt már a tanársegédi állása a kolozsvári főiskolán, lakásunk is volt a Györgyfalvi negyedben. Botorság lett volna ezekről lemondanunk és Bukarestben családostól új életet kezdenünk. Úgy döntöttünk, hogy egyelőre ingázni fogok: heti három nap alatt ellátom bukaresti óráimat, négy napot Kolozsvárt töltök – és két éjszakát a vonaton. „Aztán majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok”. Ez az „egyelőre”-életmód huszonegy és fél évig tartott.
A főiskolán Földes László – akkoriban az Utunk főszerkesztője – tanított volt esztétikára. Magával ragadó előadó volt – és nagy vagány. Mivel folyamatosan cigarettázott, és képtelen lett volna egy órát rágyújtás nélkül végigülni, felszólított minket, füstöljünk mi is, amíg őt hallgatjuk. Ma is előttem a kép: ülünk a Mátyás-ház valamelyik kisebb termében, ahol vágni lehet a füstöt, Földes lenyűgözően magyaráz, olykor a mondat közepén is mélyen bele-beleszív cigarettájába, s amikor gondolatmenete a kifejtés végére ér, a csikket a falhoz nyomva oltja el, majd gondosan széttapossa. Ettől egy kicsit megrendültem ugyan (már csak azért is, mert épp széptant adott elő), de imponált is nekem. Az már kevésbé tetszett, hogy nem volt sokszorosított jegyzete, amiből a vizsgára készülhettünk volna. (Gyanítom, hogy óravázlata sem volt.) Szorongtam. Felmentem hozzá az Utunk Szentegyház utcai szerkesztőségébe, és udvariasan bár, de megmondtam neki, hogy egy annyira fontos tárgyból, mint az övé, kellene hogy a könyvtárban jegyzet álljon rendelkezésünkre. Már nem emlékszem, hogy mivel vágta ki magát, de a vizsgán tízest írt be az indexembe, és nekem nagyon az volt az érzésem, hogy azt a tízest nem annyira a tudásomra adta, hanem inkább mert úgy érezte, fellépésem burkolt fenyegetés volt, amelyet jó komolyan vennie.
1959-ben végeztem. Ugyanabban az évben ő drámai körülmények között meg kellett hogy váljék főszerkesztői állásától. A következő években összebarátkozunk. A barátkozás a két családra is kiterjedt: olykor „összejártunk”, feleségem kezdeményére egyszer még kirándulni is elvittük őket, hogy szívjanak erdei levegőt is, ne csak a bagót. (Első pihenőhelyünkön elővették a kártyát, és elkezdtek hármasban hetesezni. Semmi kedvük nem volt a továbbvándorláshoz.) Évekig tanítottam a kislányát fuvolázni.
Már ingáztam, amikor egyszer felhívott: ő is készül Bukarestbe, jó volna egyeztetnünk és együtt utaznunk. Beszélnünk kell, tervem van veled, mondta titokzatosan. Közös hálókocsifülkét vettünk – és ahogy elindult a vonat, azonnal rákezdett. Új hetilap indul Bukarestben. Sokkal jobb lesz, mint az Utunk: nem irodalmi, hanem széles tartalmi átfogású, művelődési-közéleti lap. 1959-es pártszankcióitól most hajlandók a szervek bizonyos mértékig eltekinteni. Főszerkesztő ugyan nem lehet belőle, de mint főszerkesztő-helyettesnek igen tág rendelkezési szabadsága lesz. Egyelőre a csapat öszeállításán dolgozik. Leszünk majd oly becstelenek, mondta, hogy innen-onnan elcsábítunk néhány nagyon jó, gyakorlott szerkesztőt. (Mintha neveket is mondott volna: Kacsir Mária az Előrétől, Baróti Pál az Utunktól, Tabák László). A többség azonban kezdő lesz. Olyan fiatal értelmiségiek, akik a maguk szakjában nemzedékük legjobbjai közé tartoznak, de akiket még nem rontott meg az újságírói rutin. (Ekkor hallhattam először Ágoston Hugó és Horváth Andor nevét.) Ők hozzák majd a maguk kiváló szürkeállományát, azt pedig, hogy mi a sajtó, majd nálunk tanulják meg. Meglátod, ez lesz „a” magyar lap!
Akkoriban már csaknem tíz éve közöltem meglehetős rendszerességgel az Utunkban, néha más lapokban is. Megkérdeztem: tán csak nem akar engem is odacsábítani! Hiszen megvan az új, főiskolai állásom, nagy ambícióval foglaltam el! Nem vagyunk hülyék, hogy alkalmazzunk, mondta Földes, mi rajtad egy teljes fizetést fogunk megtakarítani. Te fogod szerkeszteni a zenei oldalt, tiszta ingyen, csak azért, hogy azt írhassál bele, amit akarsz. Egyedül nekem leszel alárendelve, én pedig mindig mindenben neked fogok igazat adni. Csak legyen olvasmányos az oldal, és jelenjék meg minden héten. Már szereztem is neked egy állandó cikkírót: Vermesy Pétert. Felkértem, elfogadta. Kérdeztem Földestől, nem baj-e, hogy még sohasem szerkesztettem, nem gondoztam más szövegét, csak a magamét. Azt mondta, ez kifejezetten előny. Mert tőle fogom megtanulni a szerkesztés művészetét. Meglátom, fog az menni, és ahogyan ismer, nagyon fogom élvezni. Azt mondtam: jó, de Rónai István nélkül el sem tudom képzelni az oldalt. Ma ő ír nálunk a legjobban a zenéről. Elfogadta. Megegyeztünk, hogy mind a hárman hétről hétre előállítunk egy-egy kb. negyvenöt soros publicisztikát. Ez kiteszi az oldal nagyját. Az egyik margót apró információknak, színes híreknek tartjuk fenn, a másikra pedig kerüljön egy-egy külső embertől kért alkalmi cikk, könyv- vagy lemezismertetés. S amikor már vagy hat-nyolc hete jól működött az emígyen megszerkesztett, mozaikszerű oldal, a változatosság kedvéért lepjük meg az olvasót valamilyen nagy, ha lehet, egész oldalas anyaggal. Hogy visszakívánja a megszokottat. így született meg A Hét 8. oldalának a koncepciója, amely túlélte szegény Földest, és a helyébe lépett Márki Zoltán kezén indult senyvedésnek.
Földes főszerkesztő-helyettesi szobájában nekem is jutott egy fiók és egy íróasztalsarok. Rendszerint kedd reggelenként a vonatérkezés és a tanítás megkezdése között, a lakásán adtam le neki a friss, Kolozsvárt megszerkesztett anyagokat, szerdán pedig, amikor délután tanítottam, reggel lementem a szerkesztőségbe, összeállítottuk a következő heti oldalt, és korrektúráztam az a hetit. A szerkesztésért tényleg nem kaptam semmit, de a cikkdíjam magas volt. Közben a televíziónak is dolgozgattam (akkor még nem volt a szerkesztőségnek zenész alapembere, külső munkatársként elég sok adást szerkeszthettem), ott is tisztességesen megfizettek. Rövidesen a Kriterion is befogadott szerzői közé. Elmondható, hogy a három intézmény együtt segített nekem a bukaresti lét és az ingázás költségeit előteremtenem.
Ez azonban csak az „egyrészt”. Másrészt: igaza lett Földesnek: nagyon megszerettem a lapcsinálást. Már csak a hetenkénti rendszeres cikkírás kötelessége is jót tett nekem (Allegro aperto volt rovatom címe), de mindig boldogan vettem kezembe Rónai és Vermesy új cikkeit is, és olyan felelősséggel gondoztam őket, mint a magaméit. Iparkodtam a zenei oldalon információk és színvonalas olvasmányok mellett „cselekvő sajtót” is nyújtani: vitacikkeket, a zenei élet kérdéseibe közvetlenül beleszóló publicisztikákat. A „Hanglemezt mindenkinek!” jelszó alatt futó „akciónk” – hála Edgar Elian Electrecord-főszerkesztő megértésének és a pillanatnyi, viszonylag kedvező politikai széljárásnak – valósággal megújította a romániai magyar lemezkiadást. Utóbb kiderült, hogy zenei oldalunk nemcsak nemzetiségi viszonylatban volt egyedülálló. Nemhogy a romániai magyar, de az összromán és az összmagyar sajtó történetében sem találtam még egy olyan hetilapot, amely éveken át minden egyes számának ugyanazt az oldalát a zenének szentelte volna! (Várom, hogy észrevételemet egy hivatásos sajtótörténész is megerősítse.)
Az anyagi és a szakmai nyereség mellett talán még többet köszönhettem A Hétnek mint értelmes és jóérzésű férfiak és nők összetartó, emberséges, már-már családias közösségének, amely engem, a zenészt kültagjának bár, de jó szívvel befogadott. A szerkesztőségi stílushoz némi marháskodás is hozzátartozott (általános volt a „Szőr”, illetve a „Lajos” megszólítás; a főszerkesztő beceneveiből lettek szójárássá), egyes személyek között voltak a kívülállónak is feltűnő feszültségek, de abban a csapatban felelőtlen ember kivételként sem akadt. A szerkesztők hozzáértésén túl idealizmusuk, közösségi összetartásuk és a szerkesztőségi demokrácia is éltette a lapot. Csak két hölgy volt egyenlőbb az egyenlőknél: Haninovici Vera, a titkárnő és Stefanescu Magda, a tördelőszerkesztő. Megkülönböztetett tisztelet övezte őket.
Huszár Sándor, a főszerkesztő nem tudott megfeledkezni arról, hogy miközben én úri fiúként zongoraórára jártam volt, ő a proligyerekek életét élte, de abban, amit lapjának dolgoztam, feltétlenül megbízott. Amikor nagy néha részt vettem a lapszám kiértékelésének szánt szerkesztőségi közgyűlésen, a 8. oldalt mindig csak egy afféle „a zene rendben” mondattal lapozta át, anélkül hogy fölemelte volna a tekintetét. Személyes kibeszélés csak egy volt közöttünk, az is írásban és post festa. Miután 1983-ban eltávolították a laptól, tőlem kitelően szép levélben mondtam neki köszönetét azért, hogy főszerkesztői szignója alatt 824 kisebb-nagyobb írásom jelent meg, s főleg: az Oldalért, amelyet A Hét éltetett, amely életemnek fontos részévé lett. Erre ő, miután kijött a kórházból, egy vallomásos hangú levélben válaszolt, amelyben a zenéhez való személyes viszonyulásáról írt megindító reflexiókat, és biztosított afelől, hogy az ő lelkében mint „A Hét fedőnevű kaland egyik oszlopos tagja” élek. Levelét szeretettel őrzöm.
A lapalapító aranycsapat elhunyt tagjai közül Földes László mellett Dankanits Adám hiányzik nekem a leginkább, és felesége, Varga Kati, akikhez sok tartalmas esti beszélgetés emléke fűz. Ádám részéről különösen éreztem, hogy felelősségtudattal viszonyul hozzám mint kockázatos életmódot folytató, csak kevéssel fiatalabb, de sokkal tapasztalatlanabb baráthoz. De igencsak becsültem például annak a Baróti Pálnak az eszes és hajthatatlan értelmiségire valló értékítéleteit is, akivel a szerkesztőségen kívül sosem találkoztam, s ott sem csevegtünk sokat. Rostás Zoltánt (aki nem sokkal a lapalapítás után jött át a tévétől, ahol megismertem), amióta búcsút mondott a sajtónak, és egyetemi pályára ment, egyszer sem láttam, de amíg élek, őrzöm az emlékét egy nagyszerű gesztusának. Egyszer a Szovjetunióba és az NDK-ba készültem feleségemmel hangversenyezni. Bukarestben szálltunk repülőre. Ő jól megnézett (valamilyen szörnyű lódenben jártam akkoriban), és csendesen megkért, próbáljam fel viszonylag új bőrkabátját. Felpróbáltam, talált, és én abban utaztam külföldre, ő pedig közben Bukarest-szerte hordta a lódent. Hajlamos vagyok arra, hogy ezt a kis epizódot a bukaresti magyar értelmiségbe való befogadottságom jelképének tekintsem. Engem ott családtagszámba vettek.
Bevallom, nagyon fontos volt nekem, hogy odatartozzam A Hét csapatához. Hiszen én nem egyetemet, csak főiskolát végeztem, a főiskolán sem tudományt, csak egy gyakorlati tárgyat, kamarazenét adtam elő! Annyiban tekinthettem magamat értelmiséginek, amennyire egy értelmiségi családban született közzenész annak tekintheti magát – ami kiindulásnak nem sok. De megérintett volt már a szellemi munka vonzása. Cikkeimet, kisebb tudományos írásaimat általában közölték, és én, a magányos autodidakta zenei szakíró és publicista, nagyon komolyan vettem minden szerkesztői útmutatást és bírálatot. Ezek az évek, a szerkesztőségben annyi kiváló elme társaságában eltöltött délelőttök éreztették meg velem, hogy mit jelenthet egy összetartó szellemi műhely tagjának lenni.
A bukaresti A Hét – amely oroszlánrészt Gálfalvi Zsolt mérhetetlen áldozatkészségének és konok utóvédharcának köszönhetően érte meg XXXIII. évfolyamának 27. számát – július 17-én bejelentette, hogy őszig beszünteti megjelenését, és azután Marosvásárhelyen fog megjelenni. Az utolsó bukaresti szám kolofonjában Gálfalvi Zsolt főszerkesztő, Kacsir Mária szerkesztő és Ágoston Hugó főmunkatárs képviseli az 1970-es aranycsapatot, a tartalomban ott van az új vizekre evezett, de munkatársként hű maradt Horváth Andornak egy magvas tanulmánya is, és a 8. oldal, akárcsak az 1970. október 23-i első számban s azután még éveken át volt, ebben az utolsóban is a zenéé. Kimondhatatlanul jól esett még egyszer együtt megjelennem négy legendás alapítóval.
Ágoston Hugó jegyzi meg A Hét harminchárom évéről: „krisztusi kor!” Bár a próféta beszélt volna szájából: bár feltámadás lenne a lap marosvásárhelyi újraindulása.
Korunk, 2003/8. szám
Ágoston Hugó: Két merengés (Egyfelől és másfelől)
A Hét-történetem
1970 októberében kezdődött, a magyar forradalom kitörése tizennegyedik évfordulóján, ami nyilván véletlen. De például Karl Gustav Jung szerint tulajdonképpen nincsenek is véletlenek, s ez az október 23-i megjelenés is úgy történhetett, hogy az egybeesésről „odafenn” még csak szólni sem mert senki.
A lapnál az első sorsváltó eseményt a diktátor híres mangáliai beszéde jelentette, 1971 nyarán, amellyel kezdetét vette a román kulturális forradalom. Utána a levegő egyre fogyott. 1983-ban (szintén októberben, kereken tizenhárom esztendővel az indulás után) politikai okokból – a „2.sz. kabinet”, személyesen az analfabéta akadémikus némber utasítására – menesztették az alapító főszerkesztőt, Huszár Sándort, és vele együtt a helyettesét, Horváth Andort. Akkor talán illett volna szolidaritásból velük tartani, lemondani. Ma ez biztosan így zajlana, de hát ma már azért nem lehetséges az ilyenszerű „végső megoldás”. Nem voltam képes megtenni ezt a lépést, családom is volt már, problémás gyerekek; meg aztán a leváltott vezetőket valamilyen mellékvágányon csak elhelyezték, nekem, a kis senkinek a renitenskedést valószínűleg nem nézték volna el. De lehet, hogy csak nyugtatom magam ezzel. Mint ahogy a maradásomnak is rögtön megtaláltam az indítóokát: valakinek tovább kellett vinnie mindazt, ami addig jó volt.
Később is beigazolódott, hogy „nehezen megyek”, ha úgy tetszik, hűséges alkat vagyok, de mondhatom azt is, hogy meggyőződésem szerint egy lap – egy testület, egy szervezet, akár egy párt (!) – sorsa nem egy-két emberen múlik (vagy ha igen, ott nagy baj van). Elég az hozzá, hogy öt évre rá engem is eltávolítottak A Héttől, nyomdai korrektor lettem, az indoklás szerint azért, mert a családom orvosi okból Budapestre ment, és bejelentette, hogy nem jön vissza. (Voltak olyanok, akiket hasonló helyzetben nem távolítottak el. Persze más lett volna a helyzet, ha elváltam volna, de nem váltam el.)
Így ért hát, meglehetősen leszegényedve, csupán másfél dioptriával gazdagabban, 1989 decembere, a „nagy formulárral” a kezemben. Rögtön a forradalom után (voltaképpen mikor is ért véget hivatalosan?) hívott vissza a laphoz Gálfalvi Zsolt. Átvette A Hetet, elhatároztuk, hogy csináljuk, amíg tudjuk. Tette is derekasan, jóval több ideig, mint ameddig méltósággal és méltányos körülmények között lehetett. Jómagam eléggé cserben hagytam, mert az újabb éhenhalási veszély elkerülése végett, de nyilván a feladat izgalmassága okán is, napilapot alapítottunk.
Nos, tizenhárom esztendő telt el az 1990-es újraindulás után. Gálfalvi Zsolt, aki idén tölti a hetvenet, bejelentette: nem folytatja. Igazat adok neki, ilyen körülmények között nem lehet folytatni; a lapnak mint harminchárom éves (krisztusi kor!) szervezetnek, egészségének, színvonalának, megítélésének sem tesz jót, hogy így agonizál a méltatlan körülmények között és miatt, hogy ennyire megkínozza hősiesen helytálló munkatársait.
Szinte látom magam előtt, ahogy telnek a napok, hetek, hónapok, s eljön október, betelik az újabb tizenharmadik év. Lehet, később eszembe jut majd, hogy újra itt volt egy kézenfekvő alkalom a kilépésre, a tisztes távozásra, senki sem szólhatna semmit, a nyugdíj előtt néhány évvel különben sem ártana a munkakönyvemet áthelyezni valahova, ahol a kötelező minimálbérnél valamivel nagyobb a fizetés. Egyelőre nincs hozzá erőm. Egyelőre jobban sajnálom a lapot, mint magamat. Ki kellene talán találni valamit, amitől a folytatás érdekes kihívásnak tűnne fel. Talán nem árt majd ott egy alapító tag, meg hát a kolofont is le kell zárnia valakinek…
Adósságaim
Mi mindent meg kellett volna tennem az „új Hétért”, azon kívül is, hogy gyakrabban járok be, hogy egy-egy fordításon és kósza cikken kívül egyebet is írok, s a szervezésben nem hagyom magára Zsoltot! Adósságaimat szinte számba sem tudom venni – és felismerem a kínos iróniát abban is, hogy most abból készítek „anyagot”, hogy amikor kellett volna (miért) nem készítettem.
Tartozom elsősorban három-három vagy akár két-két, de legalább egy-egy megígért könyvrecenzióval, méltatással Bíró Bélának és Rostás Zoltánnak. Béla az egyik legjobb előszót írta (a tizenegyből) a könyvem elé, nagyon hálás voltam neki érte; barátságunk, a közírói is, kolozsvári koromban kezdődött, amikor én az egyetemisták, ő a középiskolások kategóriájában nyerte meg a Korunk pályázatát. Remek könyvei jelentek meg az utóbbi években Magyarországon – egyiket sem volt időm úgy elolvasni, hogy érdemeinek megfelelően számoljak be róla olvasóinknak. Zoli kisebb, de azért életveszélyes agyi balesetből állt talpra hatalmas lelki- és jellemerővel, majd bukaresti meg Csíkszeredái egyetemi munkája mellett – felesége, Inke áldozatos és avatott támogatásával – három alapvető könyvet is megjelentetett, mindhármat románul. Meg is kapta értük a megérdemelt méltatásokat: szintén románul. Napilapos teendőim, a tömegesen, mintegy kihívásként vállalt alkalmi megbízások közepette egyiket sem volt energiám úgy elolvasni, hogy nyugodt lelkiismerettel, ne csupán „zsumalisztikusan” írjak róluk.
A legnagyobb mulasztásom azonban talán az, amit többedmagammal kellett volna megtennem: összegyűjteni ismét a lap köré azokat, akik korábban rendszeres és kiváló munkatársai voltak A Hétnek, főleg az első szakaszának, és akik azóta részben pályát (nem ritkán hazát) váltottak. Ma már, az elektronikus posta korában ez nem is lett volna, nem is lenne olyan nehéz, hiszen olyan emberekről van szó, akik – ebben biztos vagyok – írtak volna/ímának szívesen honorárium nélkül is, mint némelyikük teszi most is. Csak épp tervszerűen össze kellett volna szedni őket Magyarországtól Svédországig, Ausztriától Amerikáig, Temesvártól Kolozsvárig és Marosvásárhelyig.
Ki fogja megtenni, ha mi nem? Hiszen velünk kezdték együtt, és velük kezdtük együtt, árultunk egy gyékényen, alakítottuk a lapnak több mint az arcát: a lelkületét.
A Hét, XXXIII. évfolyam, 2003. július 17.
