Az igazi művészet felemel
Előbb cikkeztünk a könyvről – a vélemények megoszlottak. Volt, aki érdemeit a mai amerikai irodalom és közízlés összképéhez mérte, sikerében pedig az ízlés változásának örvendetes jelére ismert, s volt, aki a mindenkori giccsrecept szerint készült eledelt utasította el benne, hogy aztán ismét a készítmény vegyelemzésével támassza alá a kifogásokat.
Most pedig, amikor a Love Story-t több városi moziban vetítik – s telt házakkal –, nem akartuk egyetlen kritikusra ruházni az ítélkezés jogát – így merült fel a gondolat, hogy a szerkesztőség néhány tagja kerekasztal-megbeszélésen vitassa meg a filmet azokkal, akik talán a legilletékesebbek: fiatalokkal.
Riporter: Amikor a megjelenteket arra kérem, mondják el véleményüket a filmről, mindössze annyit kívánok megjegyezni, hogy szeretném, ha benyomások helyett a hangsúly az érvekre esnék, ha az elismerő és a bíráló megjegyzések egyaránt a művészi értékek tisztázását segítenék elő. S úgy érzem, beszélgetésünk akkor éri el célját, ha az egyéni állásfoglalásokból sikerül a film egészére érvényes következtetéseket levonnunk.
József László (műegyetemi hallgató): Azzal kezdeném, hogy törést érzek a film két része között. Amíg a fiatalok megismerkedésének, szerelmük alakulásának vagyunk a tanúi, a filmben egyfajta fiatalos, kellemes hangulat dominál, a jelenetek többsége csakugyan életkedvet, vidámságot áraszt. Minden megváltozik, amikor a lány betegségéről értesülünk, ettől kezdve a film egyre hamisabb.
Riporter: Ahhoz azonban, hogy ezt elfogadjuk, a művészi megvalósításban kell keresnünk a hibát. Semmi sem indokolja ugyanis, hogy a lány betegségét, majd halálát eleve elfogadhatatlannak tekintsük.
József László: Szerintem azok: a sekélyes lélekrajz. A második részben kevés olyan jelenetre emlékszem, amely valóban hitelesnek vagy éppen mélynek hatott volna. Ezek közé sorolnám például azt, amikor a fiú – miután már tisztában van mindazzal, ami történni fog – reggel nem találja maga mellett a feleségét, és hirtelen rádöbben arra, hogy azután mindig így lesz. Ugyanígy, az orvossal történt beszélgetés után, amikor lesújtva, kábultan megy hazafelé, miközben sietős emberek haladnak el mellette, és mit sem tudnak a bánatáról. Ezek a jelenetek csakugyan mondanak valamit az átérzett, igazi fájdalomról. Amikor viszont Olivér az orvosnak azt bizonygatja, hogy a pénz nem számít, csak mentsék meg a feleségét, ezt szokványosnak, erőltetettnek éreztem.
Bara Gyula (közgazdász hallgató): Szerintem különbséget kell tennünk a könyv és a film között. Eltérőek a módszereik, de jellegük és kicsengésük is. A könyv sokkal természetesebb, elfogadhatóbb, tartózkodóbb. A film, ellenkezőleg, mintegy felszólítja a nézőt: „tessék sírni”, ettől erőltetetté, hamissá, már-már elviselhetetlenné válik.
Szele Péter: Ez az eltérés valószínűleg a műfaji különbségek tudatos, sőt szándékos kiaknázásának a következménye. Véleményem szerint az író, Erich Segal tudta, mivel biztosíthatja könyve közönségsikerét, mindent jól kiszámított és jól adagolt ahhoz, hogy megszülessék az évtized bestsellere. Annyira jól, hogy könyve a megtévesztésig hasonlít a remekműhöz, s erényeit legdühödtebb bírálói is elismerik. Amikor azonban a könyvet megfilmesítették, a film készítői elhatározták, hogy még nagyobb sikert érnek el vele. Meggyőződésem, hogy a könyvből jó filmet, a könyvnél jobb filmet lehetett volna forgatni, de ez az ipari, kommersz-szellem az ellenkezőjéhez vezetett.
Medgyesi Ákos (fizikus hallgató): Ha már a könyv és a film közötti különbségnél tartunk, mégis úgy vélem, hogy a film befejezése becsületesebb, következetesebb. A könyvben ugyanis Olivér végül apja karjába borul, elsírja fájdalmát és kibékül vele. Ez némiképpen happy-end.
József László: A film nonkonformizmusa felszínes és értelmetlen. Bármilyen tetszetős is a jelenet, amikor Olivér pénzt kér az apjától kórházi költségekre és közben igyekszik hűvös és hajlíthatatlan maradni, végül is érthetetlen, hogy szinte megbántva, kőarccal távozik.
Kacsir Mária: Érthetetlen, mert valójában semmit sem tudunk arról, pontosan mi az oka apa és fia ellentétének. A tárgyi tartozékok ellenére a történet tulajdonképpen társadalmon kívüliségben lebeg, s ez is egyik oka, hogy az események és szereplők nem meggyőzőek, hiszen minden élet-halál konfliktusban valamiképpen benne vannak a konkrét társadalmi körülmények, konfliktusok is.
Bara Gyula: Es miért van szükség arra, hogy a könyv, illetve a film végén az apa egyáltalán megjelenjék? Miért éppen ő a támasz a végső pillanatban? Ez sem véletlen.
Klement László (közgazdász hallgató): Nyilvánvaló, hogy Olivér rövidesen amúgy is átveszi apja helyét.
Medgyesi Ákos: Véleményem szerint a látszat ellenére igazából Olivér apja és a lány közt van konfliktus, s amennyiben a történés katarzist vált ki, ez a szereplők között, pontosabban apa és fia viszonyában hat. Olivér visszatalál apjához. De ez számunkra nem érdekes, ugyanis a film nem erről szól.
Kacsir Mária: Éppen ezért, sokkal igazabb lett volna a befejezés, ha azt érzékelteti, hogy a fiúra egyszerre elviselhetetlenül nehezedik az élet. Még az is elképzelhető, hogy éppen ekkor lázad fel végképp, például apja ellen, aki szemében az élet könyörtelenségét testesíti meg.
Szele Péter: Azt hiszem, Segal itt is jól számított, amikor könyvét kellő adag lázadással indította, de megőrizte a békülés lehetőségét is. Ezzel a két fiatal történetét, amelyet igen gyenge szálak fűznek a mindennapok valóságához, a második, tulajdonképpen teljesen indokolatlan és fölösleges eseménysorral tette – látszólag – maivá.
Riporter: Visszatérnék arra a megállapításra, hogy a film második részének hitelét a nyilvánvaló hatáskeltés szándéka ássa alá. Ahhoz, hogy esztétikailag megnyugtató módon bizonyítsuk, véleményem szerint arra a kérdésre kell választ keresnünk: hol szegi meg a film a művészet törvényeit, mi okozza azt, hogy ami valójában elfogadható – egy fiatal teremtés halálának tragikuma – a filmben hamisan hat. Bár sokak számára mindenekelőtt – hat.
Kacsir Mária: Ebben kétségtelenül közrejátszik, hogy korunk egyik réme a rák, amelyről csak annyit tudunk, hogy gyógyíthatatlan, amelytől mindenki retteg; látszólag ez hitelesíti a történetet és magyarázza hatását.
Fazakas László (közgazdász hallgató): Csakhogy ennek a betegségnek s a nyomában járó halálnak megvannak a maga törvényei, s ezek nemcsak kérlelhetetlenek, de borzalmasak is…
Riporter: … s bár természetesen nem a naturalizmust kérem számon a film alkotóitól, nyilvánvaló, hogy a hatásba belekalkulálták ugyan a pusztító betegségtől való rettegést, de kizárták annak valóságát. Közük velünk, hogy Jennifernek meg kell halnia, majd hosszasan időznek bátorságánál, újabb vonásokkal ékesítik testi-lelki szépségét, majd ebben a földöntúli tisztaságban – és szemérmesen, távollétünkben – elhaláloztatják. Ezért aztán halálát nem is érzem többnek, mint áldozatnak a könny oltárán.
Fazakas László: Úgy vélem tehát, az igazság megkövetelte volna, hogy a film kegyetlenebb legyen. Látnunk kellett volna, mi történik a lánynyal, milyen romlást végez rajta a betegség, nem pedig egyszerűen azt, hogy elragadja a halál.
Bara Gyula: Hasonló esetről van szó például Petre Popescu Prins című regényében, ott csakugyan meggyőzően és megrázóan.
Szele Péter: S ha így történt volna, a film nemcsak reálisabb, de sokkal humánusabb, mélyebb lehetne, azokhoz a filmekhez hasonlóan, amelyek valóban szembenéznek ezzel a kínzó gondolattal.
Riporter: Ehhez csak annyit, hogy a művészet igazsága nem gépiesen azonos a valóságéval. Jelen esetben azonban szembetűnő, hogy jókora idő telik el a halál bejelentésétől, a halál bekövetkezéséig. S ez elgondolkoztató. Mi indokolja ugyanis – most már a filmben, nem a valóságban –, hogy a halál folyamat, nem pedig pillanat legyen. Milyen céllal történik így, illetve milyen következményekkel jár ez?
Szele Péter: Csakugyan, vitáinkban már felmerült az a gondolat, hogy Jennifer például – híven a mai világ másik réméhez – autóbaleset áldozata is lehetne.
Medgyesi Ákos: Csakhogy ebben az esetben a halálhír és a halál ténye egybeesnék, s az esemény, bármily megrendítő is lenne, pillanattá zsugorodna. A filmben viszont a két esemény közé ékelt idő kiválóan alkalmas a szereplők nemes és felemelő viselkedésének a bemutatására, arra, hogy a nézőt tartósan és ismételten megindítsa, egyszóval a hatáskeltésre.
József László: … aminek egyenes következménye, hogy ezekben a jelenetekben volt a párbeszéd is bántóan hamis, oda nem illő vagy egyszerűen banális. Megértem, milyen céllal szerepel a memóriazavar körüli beszélgetés, de nem illik a némileg csakugyan hatásos – mert egyszerű, őszinte – jelenethez, amikor a lány megkéri Olivért, feküdjön mellé.
Riporter: Az elhangzottak szükségszerűen a film etikai vonatkozásaihoz vezetnek. Ki a tragédiába forduló szerelmi történet hőse? A film Olivér szavaival indul, őt látjuk viszont a záró képsorokban is. Vigasztalanul, egyedül maradt. Csakhogy érzésem szerint az igazi vesztes mégiscsak Jennifer, akit fiatalon elragad a halál. Ahhoz, hogy az ő tragédiáját éljük át, természetesen másként kellene az eseményeknek lezajlaniuk, a tényeknek rendeződniük – ez más filmet feltételez.
Kacsir Mária: … amilyenre különben van példa. Az idei cannes-i fesztiválon díjazott Johnny háborúba megy embertelenül megcsonkított katonáról szól, akinek az élete lezárul anélkül, hogy meghalt volna – sértetlenül megmaradt tudatának a vergődése éppen ezt az állapotot jelképezi.
József László: Mindenesetre a filmben meglepő Jennifer beletörődése, csaknem embertelen hősiessége. Mintegy mitizálja szerelmét, mögötte szótlanul várja sorsát, ráadásul még megfogadtatja szeretteivel, hogy férfiasan viselik el a megpróbáltatást.
Szele Péter: Ebben a beállításban én egyenesen a szerelem megcsúfolását látom. Az alkotók felállítanak egy képletet, amelyben sűrítve benne van a fiatalság, az ideális szerelem minden varázsa és szépsége, utána pedig önkényesen és értelmetlenül – művészi értelem nélkül –lerombolják az egészet. A film igaz akart lenni, de csak ezt a látszatot kelti; ha kegyetlenebb lenne, egyben sokkal emberibbnek is hatna.
Medgyesi Ákos: Nyitva maradt azonban egy fontos kérdés. Mi magyarázza a közönségsikert? Ha el is fogadjuk azt, hogy Amerikában az erőszakot dicsőítő vagy az erotikával telített filmek után a történet egyszerűsége, „tisztasága” a siker titka, még mindig nem leltünk magyarázatot arra, hogy miért játsszák nálunk is telt házakkal. Azt hiszem, a siker legfőbb oka – mint rendszerint a giccs esetében – az olcsón kínálkozó és könnyen emészthető élményszerűség. A giccskedvelő szerintem abban különbözik az igényes műélvezőtől, hogy meghatódni akar, nem pedig megrendülni. Ne feledjük: a sírás fiziológiai jelenség és önmagában semmit sem bizonyít.
Szele Péter: Hadd tegyem hozzá: a Love Story divatcikk. Manapság pedig a siker a szó szoros értelmében magával ragadja az embereket. Így aztán mi is, mindannyian, a tájékozottság igényétől vagy egyszerűen kíváncsiságtól hajtva megnézzük, ha utána meg is van róla a véleményünk.
Kacsir Mária: A sikerről szólva azonban különbséget kell tennünk a közönség más-más rétegei között. A nézőtéren csakugyan felhangzott a szipogás, előkerültek a zsebkendők.De azt hiszem, főleg nem a fiatalok könnyeztek, s a mai beszélgetés is meggyőzött.
Riporter: Vitánk végére érve, szeretném néhány szóban összefoglalni azt, ami az elhangzottakból általánosítható. Mindnyájan megnéztük a filmet – és elmondtuk kifogásainkat. Gyengébbnek találtuk a könyvnél is, amely közvetlenebb, egyszerűbb, nem ennyire rámenősen hatásvadász. És a tragikusan végződő szerelem történetének filmváltozatát többnyire silánynak éreztük önmagában is, a párbeszéd, a szereplők viszonya, a lélekrajz, az események összefüggései és végkicsengése tekintetében. Úgy gondolom, elfogadhatjuk a megállapítást, hogy giccs, olcsó művészet, ahol az élet azért szép, hogy a halál lerombolja, a halál pedig azért van, hogy a nézőnek legyen miért meghatódnia. Az igazi művészet sajátja, hogy a tragikum felemel, a halál életigenlést is közvetít. A film pedig nem ezt teszi. Az olcsó művészet rendszerint visszaél az embernek azzal a képességével – és szükségletével –, hogy a képzelet szülte teremtmények sorsán megrendüljön, elgondolkozzék, s ezáltal – önmagából kilépve s ugyanakkor önmagával mélyebben azonosulva – igazabbá váljék.
Riporter: Horváth Andor
Megjelent A Hét III. évfolyama 3. számában, 1972. január 21-én.