A Litera emlékezetes összeállítása 2023. október 9-én.
Esszéiben éleslátó, verseiben az emlékek megtisztítására tesz kísérletet. A forma sosem kötötte gúzsba, de a szabadversben is otthonra talál. Kortárs kötészetünk egyik legjelentősebb alakja az erdélyi középnemzedékből, költői pályáját politikai szerepvállalása sem törte meg. – Markó Béla a hét írója a Literán. A hétvégén tőle olvashatnak a Litera Klub tagjai. Lépj be, és támogasd a munkánkat!
Egyedülálló pálya az övé, ráadásul mindjárt két irányból is egyedülállónak nevezhető: nem példa nélküli, de nem is gyakori, hogy egy tehetséges költőből politikus, sőt egyre sikeresebb politikus váljon, de az egyáltalán nem szokványos, hogy ez a politikus később választott pályájától eltávolodva, annak hátat fordítva visszatérjen a költészethez. És nem egyszerűen visszatérjen, hanem merőben újat alkosson, ha lehet, még átütőbb hangon: képessé válva arra, hogy egyszerre teremtsen szuverén költői világot és nyelvet, és versei útjelző táblaként álljanak előttünk, olvasók előtt, amikor arról van szó, hogy nyelvről, nemzetről és persze magunkról gondolkodunk. Markó Béla verseiben képek elevenednek meg, és legyenek azok szabadversekből előtűnő, megrázóan pontos, a közelmúlt történetét megörökítő, filmszerűen éles pillanatfelvételek, vagy épp a klasszikus szonett műfajából kibomló, nyelvi leleményekkel teli természetrajzok, a nyelvi újraformálás kísérlete közös jellemzőjük, mint ahogy az is, hogy az olvasó egyetlen pillanat alatt találja magát a világukban.
Erre személyes példám is akad: majd tizenöt évvel ezelőtt a bukaresti könyvvásáron jártam, egy zajos, levegőtlen csarnokban került sor az aktuális kötetének a bemutatójára. A tömeg, a szinkrontolmácsolás kellemetlen zúgása és az agyzsibbasztó nyári meleg egyenként sem könnyítették meg, hogy költészetről értő szó essék, ám abban a pillanatban, hogy elkezdte felolvasni a Hirtelen kettészakad című versét, én már nem a padlószőnyegszagú, forró expoépületben voltam, hanem az általa festett téli tájban, ahol „hópuha veréb” ül a fákon. Van-e még téli pillanat, mikor nem jut eszembe ez a jelzős szerkezet? Nincs.
Hirtelen kettészakad
Édeskés tél van, kibuggyan a nap,
ha megtöröd, akár a lépesmézet,
körös-körül a sűrű sötétséget,
az éjjel hirtelen kettészakad,
elválik most a hópuha veréb
s a hideg, penge-éles lomb a fákon,
tört ág a földön, ikrás hó az ágon,
alkatrészek hevernek szerteszét,
dirib-darabra hull a láthatár,
egy felhőfoszlány és néhány madár
marad csupán az égen fent belőle,
már minden reménytelenül szabad,
a tárgyak egyre jobban látszanak,
s szétválunk mi is férfira meg nőre.
Fotó: Rab Zoltán
Következzen most pedig három példa arra, milyen széles repertoárral játszik Markó Béla, aki bár pályája elején meggyőződéses költőként indult, később nyitott az esszék és tárcák irányába is, mondhatjuk, nagy szerencsénkre. Józan elemzései, a dolgok fonákságára vagy épp igazságtartalmára rávilágító mondatai segítenek eligazodni abban, hogy mi az igaz, és mi a hamis. Tanít, anélkül, hogy kioktatna.
A haza milyen?
Erdélyi pikareszk című, esszéit és publicisztikáit összegyűjtő kötete kapcsán Jánossy Lajos meglátására, miszerint Markó állandó, monitorozó figyelemmel kísérné maga körül a világot, válaszában nemcsak a témaválasztásaira, hanem arra is fény derül, mi mozgatja őt költőként:
„Valahogy úgy képzelem, hogy a festő a színekre és formákra figyel, miközben jár-kel a világban, a zenész talán a hangokra, a költő meg a verset keresi maga körül. Bizonyos értelemben minden elkötelezett ember monomániás. És akinek lyukas a cipője, az meg a cipőt nézi a mások lábán az utcán, talán irigykedve. Ilyenek vagyunk. Ismétlem, egyfolytában magyarázatokat keresek, és néha valószínűleg én is monomániásan visszatérek ugyanazokra a kérdésekre. Hogy miért rontottuk el ezelőtt már száz-kétszáz évvel a történelmünket. Hogy miért nem tanultunk ebből, és miért rontjuk el ismét, amit 1989 után felépítettünk. Hogy az irodalomban is miért torpanunk vissza mindig a végső igazságtól Erdélyben is, és miért fullad sokszor idillbe vagy tanmesébe, ami remekműnek indul.”
A haza milyen? című kötet megjelenésekor készült, legutóbbi interjúból pedig megtudhatjuk, hogy a versírás Markó Béla számára egyfajta túlélési technika, és, hogy egy vers felépítésékor lehetnek pillanatok, amikor a költő együtt lép az ismeretlenbe az olvasóval:
„Ma pedig, úgy vélem, a kétely korát éljük. Az elmúlt korok poétái is tele voltak kétellyel, de mindig voltak szakrális eszmék, amelyek kiutat jelentettek, a szabadság, a haza, a szerelem és így tovább. A költészet a magyar közfelfogásban ma is emelkedettséget jelent, amivel tulajdonképpen egyet is értek, ha arról van szó, hogy a mulandó mindennapi történetekben meg kell keresnünk a lét múlhatatlan pátoszát, vagyis újra meg újra el kell rugaszkodnunk az esetlegestől. Csakhogy én éppen ennek az elrugaszkodásnak, a magasság utáni kétségbeesett sóvárgásnak a pontos leírására törekszem. A mindennapitól a szakrálisig, más szóval a profántól a szentig. Egy időben elég sokat kellett szónokolnom, nem költőként, hanem politikusként, és azt tapasztaltam, hogy amikor kiállunk egy sokezres tömeg elé, és szabadon beszélünk, nem a kezdés a legfontosabb, hanem a végét kell tudnunk mindenképpen. Ha ismerjük a befejezést, biztonságban érezzük magunkat, felszabadultabbak leszünk, talán még természetesebbek is. Ezt egyébként, némi iróniával, meg is írtam valahol. Viszont a versek nem úgy születnek, mint a politikai beszédek. Az elejében kell biztosnak lennünk. Nem feltétlenül a legelejében, mert sokszor in medias res szoktam kezdeni. De akkor még én sem tudom a végét, akárcsak az olvasó, együtt keressük az utat, a különbség annyi, hogy én megyek elöl. Fel kell emelkednünk, el kell jutnunk a pátoszig. Vagy nem. Olykor egy kudarc története is lehet a vers. De senki sem letéteményese a teljes igazságnak, nem hiszek a mai váteszekben, csak a folyton kétkedő írástudókban. Ajánlok egy lehetséges befejezést. Ha az olvasó egyetért velem, a kísérlet sikerült.”
Ha a már megemlített politikai időszakodra gondolsz, illetve a rendszerváltást követő, határokon túlmutató, magyar évtizedekre, mennyiben érvényes az az olvasat, hogy a versben lehet egyedül egyensúlyt teremteni, megtartani a hazát, az emlékekbe, a közhelyszámba menően idézett, ám eredetiségében kikezdhetetlen Radnóti-féle perspektívába menekíteni az otthont? És nem volt-e mindig így? Nem az elveszett illúziók nyomában járunk-e, amikor a veszteséglistánkat silabizáljuk?
De igen. Pontosan az elveszett illúziókról van szó. Szebb volt az álom, mint a valóság, és ez elkerülhetetlenül kiábrándulásba, sőt, depresszióba taszított sokakat, akikkel annak idején együtt indultunk útnak. 1968 után nem sokkal már megtanulhattuk volna, hogy csak óvatosan kell reménykedni, de akkor még nagyon fiatalok voltunk. Majd 1989 után sokáig úgy tűnt, hogy felépíthető itt körülöttünk egy másfajta haza. Fel is épült ebből valamennyi, hiszen zűrzavaros állapotában is ezerszer többet ér ez a felemás demokrácia Romániában, mint amit azelőtt megéltünk egy nacionálkommunista rendszerben. Nemhogy nem bánom, de utólag is örülök, hogy részese lehettem ennek az építkezésnek, és csak azt sajnálom, hogy ilyen romlandóra sikerült az egész. De ma már azt is tudom, hogy bármit épít az ember, az le is rombolható. Magyarország sem olyan lett a valóságban, mint amilyennek álmodtuk, és ahogy telik az idő egyre kevésbé hasonlít arra az egykori álomra. Gondolj bele, mi annyira el voltunk zárva, hogy én legelőször huszonhét éves koromban jártam Magyarországon. Azelőtt és még azután is sokáig egy álombeli ország után sóvárogtam, Csokonai Debrecenje, Krúdy Gyula Nyírsége, Molnár Ferenc grundja, Kosztolányi Dezső Üllői útja volt nekem Magyarország. Ezt az álmot természetesen nem teljesíthette be a legdemokratikusabb Magyarország sem, az illúziók előbb-utóbb szertefoszlanak. Viszont az sem volt törvényszerű, ami most van, az ordas intolerancia. Elkeserítő, ahogy a magyar glóbusz megpróbál külön keringeni a nap körül, miközben lassan-lassan az egész földgolyó bajba kerül, ha nem értjük meg egymást. De mondom, a kérdésedben benne volt a válasz is, a költő, sőt, általában az értelmiségi dolga az is, hogy illúziói legyenek.
Hányféle Erdély, és hányféle Trianon van?
Ahogy Erdélyről sem lehet egyetlen, pontosan meghatározható fogalomként beszélni, úgy Trianon is annyiféle, ahányan átélték. Erdély kapcsán a már idézett 2017-es interjúban mondja azt Markó, hogy már magának a közös Erdély eszméjének a kialakítása sem könnyű és sikerrel kecsegtető folyamat.
„De máig párhuzamos világok vannak Erdélyben, itt Marosvásárhelyen is, ahol élek, és ahol a városnak majdnem fele ma is magyar, van egy magyar és egy román Marosvásárhely valójában. Holott nem élünk elkülönítve, hanem ugyanazokban a negyedekben, utcákban, panelházakban. Olyan erős a magyarokban az emléke az asszimilációs szándéknak, az erőszakos egybezártságnak, hogy egyszerűen külön akarnak lenni, főleg az oktatási és kulturális intézményekben. Ma még úgy érezzük, hogy az együttlét veszélyes, és erre a közelmúlt történelme elegendő érvet szolgáltat. Van egy hetven-hetvenöt százalékos román Erdély és van egy húsz-huszonöt százalékos magyar Erdély. És vannak még cigányok, illetve németek már nagyon kevesen. Bodor Ádám prózája azért nagyon fontos, mert ő átlépte a Rubicont: nem a különválasztott, idealizált magyar Erdélyt írja, hanem a vegyeset. Ahol még a nevek is olyan furcsák, kevertek, néha riasztóak. Szörnyű idegenség van ebben a prózában, és ha ma valaki Erdélyben kilép a saját magyar vagy román világából, ezt az idegenséget fogja érezni. Nekem ez a szülőhazám. Ilyen fájdalmasan idegen sokszor. A mai erdélyi magyar prózaírók lassan kezdik megírni ezt, ami reményt ad arra, hogy kialakulhat egy közös Erdély. Láng Zsolt, Vida Gábor, Selyem Zsuzsa, Szabó Róbert Csaba mind ezt írják. De a most Magyarországon élő Papp Sándor Zsigmond vagy Tompa Andrea is.”
A trianoni békekötés 100. évfordulóján indított Privát Trianon programunkban Markó Béla esszéjében saját családjának Trianon-történetét beszélte el. A történelem nemcsak az országhatárokat, az államszerkezetet és az emberek személyes életét, körülményeit változtatta meg, hanem a szavak, sőt igekötők szintjén is beleszólt abba, hogyan használunk a nyelvet.
„Nyelvi kérdés Trianon olyan értelemben is, hogy megváltoztak az igekötők. A huszadik századi folklór még megőrizte eredeti használatukat, a székely viccek gyakran úgy kezdődtek gyermekkoromban, hogy felmegy a székely Pestre. De akkor már Pestre nem felmentek, hanem kimentek, akiknek ez egyáltalán sikerült. Az igekötő pedig átkerült Kolozsvárra. Székelyföldről Kolozsvárra ma is felmenni szokás. Pedig a vizek arrafelé, tehát lefelé folynak. És Marosvásárhelyre is felmentek Sepsiszentgyörgyről vagy Csíkszeredából, akiknek éppen dolguk akadt ott. Felmegyek Marosra, mondta apám az ötvenes években Kézdivásárhelyen. Aztán újabban már ismét elbizonytalanodtak a Marosvásárhelyhez kapcsolódó igekötők, ahogy a város kezdi elveszíteni centrum-jellegét. Felmenni? Bemenni? Elmenni? Bukarestnek néha-néha sikerül magához kaparintania a gazdátlanul maradt igekötőt, de akinek meggondolatlanul kifut a száján, hogy felmegy Bukarestbe, az is gyorsan elszégyelli magát, és a történelem helyett a földrajzhoz igazodik: lemegyek Bukarestbe. Ha meg egy kormányzati intézményhez készül, akkor is inkább így fogalmaz: bemegyek Bukarestbe. Hát ilyen a mi trianoni vagy poszt-trianoni nyelvünk, tétova igekötők ide-oda csapódása, román és magyar világ az emlékezetünkben, erdélyi – apropó mássalhangzó-torlódás: transzilván – világ a vágyainkban. Az igekötő nem vész el, és nem keletkezik, hanem egyik szóról leszakad, a másikra átragad.”
Végül pedig következzék egy nagyszerű költemény a szabadversek közül: az Egy mondat a szabadságról című kiváló kötet címadó verse:
EGY MONDAT A SZABADSÁGRÓL
Most beszélhetnék persze az egyszerre csak
mindenhonnan felbugyborékoló tömegről,
a sortüzekről, a vérről, a rémületről,
a szétfröccsenő, majd újra összeálló dühről,
arról a különös időutazásról, hogy ezernyi
szilánkra törik szét a tükör, aztán ismét
hibátlan egész lesz, és könyörtelen élességgel
mutatja a diktátor arcát, aki szörnyethalt,
amikor belenézett, de az az igazság, hogy van
egy mindennél pontosabb mondat, így hangzik:
„Apu, én mostantól fogva szívesen tanulom
a románt.” Egy tizennégy éves kamasz
szavai ezek, hozzám szól, engem nyugtat,
belém kapaszkodik ezzel a mondattal,
és én egyetértek vele. Mert ilyen a forradalom.
Lehetséges, ami azelőtt lehetetlennek látszott.
Nagyon szeretném, ha megértenétek ezt ti is,
akik ugyanezen a nyelven beszéltek, mint én,
csak valahol máshol éltek, nem emlékezhettek
azokra a réges-régi hazug mondatokra,
amelyeket ez az egyetlenegy őszinte mondat
megpróbált végképp felejtésre ítélni,
de néhány nap is elég volt, hogy kiderüljön,
nincsen még itt az ideje a felejtésnek.
Mint ahogy azt is szeretném, ha ti, akik
azt a másik nyelvet beszélitek, felfognátok,
micsoda esélyt kínált ő végül nektek is,
micsoda lehetőséget szalasztottatok el
egyik pillanatról a másikra, ki tudja,
mikor lesz még egy ilyen alkalom, hogy
már-már belepirulva azt mondja valaki:
„Apu, én mostantól fogva szívesen tanulom
a románt.” És aztán már nem. Hosszú ideig nem.
Ennyi volt a forradalom. Egy mondat.
Ezt a mondatot csúfoltátok meg. Ezt a mondatot
tettétek tönkre. Mégsem szégyellem. Én sem,
akinek mondták. Ő sem, aki mondta. Legalábbis
így képzelem. De ma már nem mondaná.
Ilyen a forradalom. Kimondunk egy mondatot,
amit nem bánunk meg soha, de lassan már
magunk sem értjük, miért jutott eszünkbe.
Minden más Markó Bélától és róla megtalálható dossziénkban.
