Kedves olvasó!
Az ifjú szerkesztő egy hónap elteltével sem közölt semmit a rovatában. Bezzeg a többi 44-es! Ágopcsa Marianna a 2. lapszámban, Huszár Vilmos a 3. lapszámban névvel tündökölt, nem is beszélve Horváth Andorról, aki sorra jelentette meg alapos, tág kitekintésű írásait, interjúit – ők már mind megjelentek, mi pedig (felségtöbbes ide vagy oda) még mindig csak aláíratlan híreket, „kisinformációkat”, lapszemléket állítottunk elő, de főleg össze (ezek rovatának legalább mi adtuk a címet: PERIODICA), az olvasói visszajelzések szerint nem feleslegesen – no de hol volt a név?
Emlékeinkben kiemelkedik, mint Unicumreklám-alak a medence vizéből a hajnali mámoros emlék, amikor Lászlóffy Alival, Welmann Jóskával, Galbács Palival kaláberidőtartam-csúcsdöntés után haza (értsd Kolozsváron az internátusba) gyalogolva Kolozsvár főterén egy betonoszlopról tenyérnyi betűkkel csapódott be a szemünkbe a saját nevünk, de hát az novella volt (az Utunkban jelent meg, Huszár Sándor adta le…), nem pedig ismeretterjesztés, aminek elkötelezettjeként rá három évre felvettek a laphoz.
Fentebb kissé tévedtünk: a negyedik lapszámban – félig-meddig névvel, azaz szignóval – mégis megjelent egy kis jegyzetünk, de annak tárgya csak annyiban volt tudomány, amennyiben a sakk tudománynak (is) tekinthető. Tehát az igazi nagy cikk bizony váratott magára. Nem mintha bosszantott volna, de mégis…
Mégis, addig is álljon itt az a szignós kis jegyzetünk, ötven évvel ezelőttről, péntek tizenharmadikáról.
A SAKK A BÁTRAK SPORTJA
Megnyitás. Ültek a sétatéri padon, nézték mereven a táblát, a közeli büféből kihallatszott belőle a szép muzsikaszó, és akkor egyikük reszkető kézzel a g8-ra tette a gyalogot. Odatette, pedig körül a kibicek mind azt ordították, hogy Fal biztosan nyert volna; ez a lépés veszített, s én azonnal rájöttem, hogy az a reszkető kezű, sápadt, szikár alak a világ egyik legbátrabb embere. Aztán általánosítottam.
Középjáték. A naivak szerint az ejtőernyősök vagy az autóversenyzők, vagy a torreádorok, vagy az ökölvívók, vagy az alpinisták a legbátrabb sportolók. Szerintem a sakkozók. Éppen azért, mert nem ugrálnak le ezer méter magasból, nem veszik kétszázzal a kanyart, nem ölik meg a bikát, nem kevernek be az ellenfélnek, nem lógnak meredek sziklafalon. Vagyis: mert derűsen és bátran vállalják, hogy őket mindenki gyávának, másra képtelennek tekintse. Unalmasnak tartott, kevés látogatójú versenyeik befejezte után hazamennek, és elemzik a lejátszott partikat, égetik a villanyt, és nem tud aludni az asszony. Bátorságuk legékesebb bizonyítéka éppen az, hogy közöttük is vannak gyávák. Megesik olykor, hogy egy ilyen gyáva sakkozó – aki azonban ritka, mint a fehér bőrű vágtázó világbajnok – ellenfele fejéhez veri a táblát. De ez olyan, mintha megenne egy szent tehenet Igen. mert a sakk, amely köztudomásúlag egyszerre sport, tudomány és művészet: ugyanakkor vallás is, többistenű demokratikus vallás, mint a görög mitológia. Istenei Morphy, Aljechin, Lasker, Capablanca, Steinitz, Botvinnik, de bárki istenné válhat: Polugajevszkij és Fisher, Larsen és Portisch, első és egyetlen nemzetközi nagymesterünk, Gheorghiu is. (Három hétig tartott a napokban befejeződött, a kitartást és bátorságot követelő hazai sakkbajnokság. Az ökölvívó bajnokság egy hét alatt tizenegy bajnokot avatott.)
Végjáték. Bizony mondom, ahhoz, hogy belemássz valakinek a pofájába, nem kell bátorság, pofa kell, ököl és szorító, de megteszi egy kocsma is, ahol minden ring és nincsenek korlátozó szabályok; ahhoz viszont, hogy hagyd kiüttetni a tornyodat és lépjél szabadon a huszárral, ahhoz, hogy érvényesítsd nagyvonalúan királynőd mozgási lehetőségeit, hogy szükség esetén megjátszd a futót, hatalmas józan bátorság szükségeltetik. Amely csak a hibáidat kijavító szándékból fakadhat, s amely azért nemes, mert minden lélegzete az arra méltó ember gyönyörűségét éleszti.
Matt (ha az ellenfél közben fel nem adta). Tulajdonképpen azokat hívtam ki, akik nekem utólag ellentmondanak. A partit most már megnyertem. Egyetlen revanslehetőség van: tessék ebben a még mindig kiadó rovatban – amelynek eddigi három menetében Huszár Sándor önmagával öklözött, és amelynek ezennel társbérlőjévé váltam – az ökölvívók intelligenciájáról írni.
– Aha –
Megjelent A Hét I. évfolyama 4. számában, 1970. november 13-án.