Ötven évvel ezelőtti lapszámában A (régi, bukaresti) Hét több figyelemreméltó olvasói/szerzői hozzászólást közölt. Íme, néhány.
Tamás Gáspár Miklós: Valamit tisztázni kell!
Kántor Lajosnak az Utunk 1973. 13. számában megjelent vitacikkére (Az a bizonyos „i” betű) nem óhajtok válaszolni, csupán föl kell hívnom a figyelmet egy tárgyi tévedésére, amely a kevésbé tájékozott olvasók körében zavart okozhat.
Egy előbbi cikkemből K. L. azt vélte kiolvasni, hogy én az avantgarde terminust érték jelölésére használom fel, tehát azzal, hogy– helyesen vagy tévesen, most nem ide tartozik – észleltem, hogy hazai magyar irodalmunkban nemigen van ilyesmi, lebecsülném ezt az irodalmat. Ez nem igaz. Ahogy nem igaz az sem, hogy az avantgarde mindig a legújabb irodalmat jelentené. A szürrealizmus stb. nemcsak „neveztetett avantgarde-nak”, mint K. L. írja – ma is az. Viszont (ettől az idestova hatvanesztendős irányzattól eltérően) a nagyon is korszerű mai amerikai próza java (Bellow, Malamud, Heller, Salinger, Barth, Vonnegut, Sylvia Plath stb. stb.) nem avantgarde.
Definícióval itt nem kísérletezem, van elég, bárki utánanézhet a szakirodalomban. Majakovszkij avantgarde költő volt, Jeszenyin nem. Kassák avantgarde költő volt, Babits nem. Tandori, Oravecz, Tolnai (Don Quijote) avantgarde költők – Pilinszky nem az. Philippe Sollers avantgarde szerző, Jorge Semprun nem az. S a többi. Jeszenyin, Babits, Pilinszky nagy költők (véletlenül kedvenceim közé is tartoznak), sőt modernek, sőt korszerűek. Eszem ágában sincs azt állítani, hogy csak az avantgarde-művek modernek. Vagy pláne: jók.
Nálunk – legalábbis vegytiszta formában – magyar nyelvű avantgarde nincs. Ez stilisztikai és statisztikai tény, nem pedig értékítélet.
Ui. A K. L. cikkében felvetett Madách-kérdés cikkem félreértéséből származik. Ez a két szöveg egyszerű összevetéséből is kiderül.
Semlyén István: Tisztelt szerkesztőség!
Nemrég levelet írtam Ágoston Hugónak, s közöltem vele, hogy maradéktalanul egyetértek Mítosz születik? című cikkével, mely tudomásom szerint a hazai magyar sajtóban először foglal félreérthetetlenül állást a primitív ufológia kísértethistóriái ellen. Levelem további részében készülő könyvemmel kapcsolatos magánvonatkozású dolgokról írtam. Minthogy levelem az UFO-vita kellős közepén érkezett, a szerkesztőség jónak látta a 12. oldalon közzétenni. Ez ellen mindössze formai kifogást emelek: szerettem volna, ha előzetesen hozzájárulásomat kérik, hozzájárulásom éppen a magánvonatkozású kitételek kihagyása lett volna. Magánügyeimnek ugyanis az UFO-vitához nincs köze, ellenben jó fél tucat ismerősöm megkérdezett már, „voltaképpen mit akartál ezzel mondani?”
Jakab Sámuel: Van-e a ráknak földrajza?
A kérdést nem én teszem fel. Feltette A Hét több olvasója, Benedek Zoltán kétrészes cikkének címe – A rák és földrajza – olvastán. De aki figyelmesen elolvasta a cikket, meggyőződhetett, és ezt a szakirodalom is tanúsítja, hogy a rákos megbetegedések száma nemcsak nagy természeti tájegységenként, hanem egészen kis területenként is igen eltérő. A rák különböző formáinak éppen ez az egyenlőtlen elterjedése indokolja a rák földrajzának létjogosultságát.
Különösképpen olyan esetekben indokolt a rák elterjedését geográfusi szemszögből vizsgálni, amikor két egymáshoz közeli fekvésű, de természeti adottságaiban elütő vidéken mutatnak az orvosi statisztikák nagy számbeli eltéréseket. Ilyen például az Erdélyi-medence dombvidéke és a Csíki- vagy a Gyergyói-medence esete is, többek között, ahol magam is egy nagyobb munkacsoport tagjaként foglalatoskodom a „rák földrajzával“.
Miként valamely természeti jelenség, ugyanúgy a rák földrajzi elterjedése is képezheti az oknyomozó földrajz tárgyát. Mi célból? – kérdezheti valaki. Az orvosföldrajzzal foglalkozók körében az a meggyőződés, hogy ha sikerül valamikor – lehet ez a közeljövőben is – összefüggést találni valamely külső, környezeti tényező vagy tényezőcsoport és a rákos megbetegedések gyakorisága között, akkor majd tudni fogjuk, hogy milyen körülmények között lehet a rák tömegesebb előfordulásának valószínűségével számolni.
Tudni fogjuk – mindenekelőtt –, hogy hova kell összpontosítani a betegségek korai felderítésére irányuló erőket, eszközöket. Ilyen szemszögből ítélve örvendeni tudok Benedek Zoltán írásának, amelynek gondolatmenetével teljesen egyetértek. S végül, nem tartom érdektelennek megemlíteni azt, hogy A rák és földrajza című cikk írója nem valamely egyetemi központban élő kutató, hanem kis vidéki városban lakó, a vidéki élet feltételei között dolgozó, tudományos kérdésekkel foglalkozó tanárember.
Kántor Lajos ideges lett
fiatal kritikusok okvetetlenkedései miatt, és az idei 13-as Utunk második oldalán így kiáltott fel: „Hát hogyan, 1973-tól van egy (vagy két?) kaptafa, amelyet használni szabad, s aki egy régebbit használ (akitől mondjuk alkatilag idegen az új regény, a pop, az op, a konkrét költészet, a villanyvers), az már nem készíthet cipőt, különösen nem jó cipőt?” Munkatársunk átérezte, mekkora súllyal tudja nyomasztani egy ilyen dilemma a kiváló kritikust az írásművészet további fejlesztéséért vívott harcában, s ezért gyorsan felkeresett néhány igen illetékes susztert. Véleményük egybehangzó volt és igen optimista: akitől az új regény alkatilag idegen, az nyugodtan készíthet cipőt, sőt még az is megpróbálhatja, akitől a fogalmazás idegenedett el. Jelenti kollegiális készséggel a
HETES
Murádin Jenő: Még egyszer az albumról – avagy így fordítunk mi?
A Meridiane kiadó – mint arról már hírt adtunk – több száz oldalas albumot jelentetett meg, mely a kora középkortól napjainkig mutatja be a romániai festészetet. S bár a kritika már elmondta véleményét a kötetről, a napokban megjelent magyar fordítása több szempontból is vitára ingerel.
A kötet legfőbb értékét a képek, a művek reprodukciói jelentik. A nagy formátumú album pontosan 1111 reprodukciót (!), fehér-fekete és színes műmellékletet kínál, ami önmagában is ajánlója, reklámja a kiadványnak. De ha a képek kiválogatásáért és reprodukálásáért – nyomdatechnikánk legjobb színvonalán – csakis dicsérhetjük a szerzőket és szerkesztőket, az elég terjedelmes összekötő szöveg olvastán nem egyszer kétségünk támad. Az esszészerűen megírt kommentárokban művészetünk egész fejezetei vagy törekvései sikkadnak el – az új kiadásban is változatlanul. A fordítás pedig az eredeti szöveg nyers visszaadásával inkább elriasztja az olvasót. Alábbiakban a jelenkori művészetet tárgyaló, legkevésbé sikerült fejezetekből, mindenekelőtt a romániai magyar képzőművészek munkásságát értékelő szövegrészekből metszettünk ki néhány részt a felületes elemzés, de még inkább a torz fordítás példáiként.
A nagybányai művésztelep két világháború közötti történetéről a következőket olvashatjuk: „Ellenszegülve az akademizmus konzervatív tendenciájának, a máramarosi kolónia művészeinek jó része már korán függetlenítette magát az iskola egyes alapítói felfogásától, miszerint: »a természet képeit ábrázolni a bennünket elbűvölő szemszögből«. (!) Fordulópontot jelent a kolónia történetében az 1927-es esztendő, amikor a belső ellentétek a felosztáshoz vezetnek.” (219. L). (A felosztás, ha úgy tetszik, valóban fordulat egy intézmény életében, mégpedig elég gyökeres fordulat… Mellesleg a kolónia éppen tíz évvel később szűnt meg. 1927-ben mindössze a Thorma János vezette szabadiskola alakul át kollektív irányítású intézménnyé.)
„Zieffer (!) Sándor anélkül, hogy elszakadt volna a természettől, mélységesen emberi értelemben tudta felfogni, felruházni a saját érzelmeivel, utolérhetetlen vibrálással, ami – saját bevallása szerint – »lehetővé tette, hogy megőrizze az egyensúlyát.«” (220. 1.).
Ugyancsak Zifferről: „26 éves korában a párizsi Önállók Tárlatára beküldött képét Matisse felmagasztalta. Attól kezdve művészi alkotása állandó fejlődést ismer.” (219-220. l.). (Mindössze annyi történt, hogy a Függetlenek Szalonjában Henri Matisse maga keres helyet a fiatal festő feltűnően szép képének. De mit köszönhet „alkotása” a fejlődéssel kötött ismeretségnek?…)
„Szolnay Sándor (…) olyan nagy dinamizmusú munkajeleneteket, gyönyörű tájképeket (festett), amelyekben a növényvilág frissességét, a természet évelő szépségét sugallja, mint az itt bemutatott Parkban című festményről is kiderül.” (275. l.) (Lám csak, mi minden ki nem derül egy egyszerű tájképről! Talán még Szolnay nagy munkajeleneteket ábrázoló kompozíciói (?) is előkerülnek, amelyekről a művészettörténetnek egyáltalán nincs tudomása.)
„Olykor a ló alakját használja fel jelképes nyelvezete kifejezésére” (281. 1.) – olvassuk szó szerint Bene József művészetéről. Bizony ez hallatlan, akárcsak amit „a táglélegzetű Kovács Zoltán”-ról tudunk meg, aki „szinte szkulpturális formákat használ”, vagy Andrásy Zoltánról, aki „értékes illusztrációt, metszetet készített (így, egyes számban!), de a tapiszéria (!) s a monumentális művészet is foglalkoztatja”.
Elég is az idézetekből. Úgy véljük, ebből is kiderül, a kötet tolmácsolói legfeljebb nyersfordítást ha végeztek, a legrosszabb tükörfordítást kínálják az olvasónak, olyan szinten, amilyenre ma már nincs is példa. De hát miért fogadnak el efféle munkát a kiadói lektorok? Túl azon a bosszúságunkon, hogy a fordítók mindkét nyelvvel ilyen elrettentő módon visszaélnek, félelmetesek a szakmai-tárgyi tévedések is. A fordítóra, ha szakszöveg (jelen esetben műtörténet) fordítására vállalkozik, kötelező a szaknyelv ismerete. De még a terminus technicusok ismerete sem elégséges. A biztonságos fordítás feltételezi, hogy a vállalkozó otthonos legyen a szóban forgó tárgykörben is. Hogy a kötet fordítóit ez mennyire nem jellemzi, arra álljon itt még néhány elriasztó példa.
Éppen a szaknyelv nemismerete vezet oda, hogy egyes kifejezéseket mindenáron le akarunk fordítani: a posztimpresszionizmust utóimpresszionizmusnak, a reprodukciót levonatnak nevezik el a fordítók, és így tovább. A másik véglet az, amikor meg sem kísérlik lefordítani azt, ami lefordítható: zenei expresszionizmus helyett muzikális expresszionizmus!), a veduta helyett vedute olvasható, továbbá ilyen torzítások, mint: szkulpturális formák, skandált síkok, a volumenek kolorisztikai minősége stb. stb.
A fordítók teljes tájékozatlanságára jellemző a nevek elírása is: így lesz Szent Demeterből „népiesen” Szent Dömötör, Zifferből hol Zieffer Sándor, hol Alexandru Zieffer, a román Mihai Olosból Olosz Mihály (!), Dan Grigorescuból Dán Grigorescu (ez utóbbi persze lehet nyomdahiba is)…
És folytathatnók a sort, szaporíthatnánk a példákat. Félő azonban, hogy akár minden oldalon olyan „magyarításokat” találnánk, melyek A Hét Hetesébe vagy az Utunk Ki hitte volna rovatába kívánkoznak.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 14. számában, 1973. április 6-án.