A Hét nagy „találmánya” volt ötven évvel ezelőtt, hogy tág teret adott olvasói véleményeknek, előszeretettel azoknak, amelyek őt, a cikkeit bírálták; teret adott a nyitottságnak, a humornak, iróniának, könnyedségnek – egy olyan időben és egy olyan társadalomban, amelyek ezek az egyszerű emberi dolgok nem voltak szokásosak. Az ötven évvel ezelőtti lapszám gazdag volt Hetes-termésben. (Együtt közel két lapoldalnyi…)
Szilágyi Domokos: HETES-parádé
„Megjegyzem: csak azokat a kifejezéseket soroltam itt fel, amelyeknek lett volna magyar megfelelőjük…” (A Hét, 1973. 8. sz. Fórum.)
„Fontos lenne, hogy a szerkesztőségek még nagyobb gondot fordítsanak a napi sajtó nyelvezetére…” (Uo.)
– És a heti sajtó? Söpörjünk egy kicsit a magunk háza előtt. Csak a lap említett 8. (múlt heti) számára hivatkozunk. (Kiemelések mindvégig tőlem.) Íme.
• „A nagy olvasók általában szociábilis emberek… Az introvertált, elszigetelt, evazív olvasó – marginális jelenség.”
– Vajha ez a – nem éppen szociábilis – konceptus marginális fenomén volna zsurnalisztikánkban – akár az introvertált olvasó!
• Heuréka! Végre megtudtuk, mi a vers: „A költemény tehát: üres logikai struktúra irreleváns lokális textúrával.”
– A publikum appercipiálhatja a differenciát saját egzigenciái és a „reális valóság” között.
• Szakszöveg. „A szubatomi világban sem rózsás a helyzet” (alcím). „… a szubatomi méretek világában a tértükrözés (P) és a töltéskonjugáció (C) együttes alkalmazásából származó CP-invarianciát a gyenge kölcsönhatások általános tulajdonságaként tartották számon… egyes »különc« részecskék nem hajlandók behódolni… a CP-invariancia előírásainak.” (15. 1.)
– Bizony, ez nem rózsás helyzet.
• Szóhasználat. „.. a tudományt… megváltóként üdvözölt új elméletek segítették ki.” – „… urániumból és grafitból álló rendszerben a láncreakció megoldható…” – Esetleg meg is indítható. – Scarlett O’Hara „ravaszkodó, önző, hiú macska, egyben buta liba* – Továbbá ildomos kígyó és boci-boci-tarka. – „… istenem, a limonádét, úgy látszik, már sosem fújja el a szél”. (Uo.) – Mert aztán ihatnók a pitypang-pihét.
• Még egy kis konceptus. – Robert Lowell „költészete ízig-vérig amerikai… Erkölcsi tartalma, bibliai képei (!?), háborúellenessége, aktualitása és nem utolsósorban költészetének belső értékei (ó, hát még az is kell?) révén válhatott az amerikai líra közkincsévé.” Tehát: költészete költészetének belső értékei révén a líra közkincse. – „… Lowell valóban rajzban és történelemben, s ami a kettőt eggyé a társadalomban gondolkozik.” – Kimaradt a beszéd- és értelemgyakorlat. – „Egyszerűen úgy tesz, mintha nem is lenne nagy költő, és bár ebben sok nagy amerikai költővel meg kell osztania a babért (püff neki!), költészete legalább annyira sajátos és egyedülálló, mint minden nagy költőé.” – Hát ez igazán kedves tőle. – „… megszabadult a »keresztrefeszített« nyomasztó obszessziójától (még nyomasztó is). Költészete egy időre annyira felszabadul, mintha őt magát vették volna le a keresztfáról.” – Az csakugyan nagy könnyebbség.
• Ugyanaz versben. – „…rögtön megjelentél, / ha dúdoltam a varázsszót, hogy: / »Leise flehen meine Lieder / durch die Nacht zu dir…« / és most nem látszol önmagadtól, / vagy talán a túl kész szavaktól, / miket dadogásom / elébed lerak; / neveden szólít, / amely nem te vagy.” – Persze hogy. – „(Ki szavak / színfala mögött / azt hiszi, / végképp megszökött: / az teli horoggal / halászik” – Mármint a színpadon. – „önnön / magával bújócskázik” – a kis horgász! – „és csalni sem / elég ravasz, / ki minden szóban / UGYANAZ.)” – Ugyanaz versben.
• És riportban. – „… Magunkkal hurcoljuk a Duna páráját. Elhagytuk Focsanit, de még mindig orromban érzem a folyam ízét, hangulatát.” – Nyelvének szimatja vagyon. – „Utánunk jött a köd, mint nyári záporeső … Eltakar, és megint kienged néma fátyolából… Nehéz kibetűzni (a sírföliratot), az idő köde koptatja.” – Maradjunk csak a jó öreg vasfognál. – ,,… legkevesebb két-három gyermeke minden anyának születik.” — Csak, persze, előbb anyának kell lenni hozzá. — „S minden kiejtett szavuk valahogy súlyosan koppan, balladás tömörségű, érzelmek, tapasztalatok végtelensége sűrűsödik benne.” – Például: „– Szép puj – veszek ki a kosarából egy kukoricacsövet. – Kapálgattuk. – Jó termés lett belőle? – Há… – bólintja az igent… – Hogy hívják azt a dűlőt? … – Csorba. – Az a neve? – Há.” – Avagy pedig: „– Andrász Rózsi moszt ment oda. – Férjhez? – Há. Sokszor jön odavaló nyirel, vőlegény ide? – Há… A sép fátáér elmen az ember…”
– Abszolút ballada. Balladán a véndiák.
Fodor György Sándor: Oly könnyű lenne?
Hetesem, Hetesem, filmet láttunk a televízió magyar nyelvű adásában a versmondás halhatatlan Tessitori Nórájáról. A film minden kétséget kizáróan érzékelteti, hogy a lírának ez a sajátosan tiszta átadása, ez a zenei beszéd, a szavak hangjainak színezése, a szavak titkainak megfejtése nem ment, nem mehetett erőfeszítés nélkül. „Nóra néni hátizsákjában, szatyrában, zsebeiben a költészet utazik a közeli hegyekre, patakok mellé“ – írja A Hétben Sütő András. A közeli hegyekben, élő víz mellett fejtette meg, azonosította a költőktől átvett lírát, gondolatilag újra meg újraépítette, dúdolta, dalolta, szavalta, csiszolta – sokat dolgozott érte. Olvasva az Előre február 15-i számában Dános Miklós szép, meleg hangú megemlékezését a versmondás nagy asszonyáról, nem önmagában azt kifogásolom, hogy közhelyeket is tartalmaz – holott nagyon nem szeretem a közhelyeket –, hanem azt, hogy ezek a közhelyek a művészi alkotás, a művészi munka lényegét, értelmét, mibenlétét ferdítik el. Mit is ír D. M.? „… a film készítői, Fischer István és Marosi Ildikó éppen ezzel a fesztelenséggel maradtak hűségesek Tessitori Nórához, aki a legnehezebb verssorokat is a nagy tehetségek játszi könnyedségével oldotta fel…” Nem hiszem, hogy ez fennállna, mert ilyen művészi teljesítmények nem mennek játszi könnyedséggel. Játszi könnyedséggel leteríti ellenfelét – mondjuk – ez menne, de az alkotó művésznek önmaga ellen kell küzdeni, önmarcangoló, véget nem érő küzdelemben a tökéletesedésért. Még plasztikusabban is szerettem volna ezt megmondani, de A Hét kisegített. Egy nagy művész vallomását idézem, a művész Yehudi Menuhin, a L’Express párizsi folyóirat riportere szólaltatja meg. (A Hét 6. és 7. szám.) Riporter: Ön megállapította: a zene erőfeszítés, életút, életcél. Ez a képlet az ön művészi krédója? – Yehudi Menuhin: Nagyjából. Úgy gondolom, hogy a cél az erőfeszítés része, és hogy sem az erőfeszítést sem a célt nem lehet feláldozni. Hogy a cél maga az út. És hogy a cél szüntelenül távolodik… R.: De hát mit akar még megtanulni? – Y. M.: Mindenekelőtt új műveket, a technikában, de főleg érzésben magasabb fokra lépni, felfedezni és feltárni eddig nem ismert finomságokat. R.: Minden hangversenyén megtalálja a tökéletesítés útját? – Y. M.: Ó, igen. Az ember mindannyiszor megpróbál olyan jól játszani vagy még jobban, mint amikor a legjobban játszott. Ha sikerül, boldog vagyok, ha nem, szerencsétlennek érzem magam”.
Balogh Károly: Igen!
Gondolatok Dóczy Pál: Életben tartani – minden áron? című cikkének olvasása után.
Élet vagy halál? Nagy kérdés, mindannyiunk kérdése. Egy-egy felbomlott idegzetű egyéntől eltekintve (akik öngyilkosok lesznek), mindannyian az életre szavazunk. Az életért dolgozunk, nevelünk gyermekeket s szépítjük a holnapot. Ha az életünk veszélybe kerül, betegek leszünk, azért megyünk orvoshoz, hogy a veszélyt elhárítsuk, az életünket megtartsuk. Általában az a bizodalmunk, hogy orvosaink mindent megtesznek gyógyulásunkért, akár fiatalon, akár öregen megyünk hozzájuk.
Kinek jut eszébe, hogy az orvos esetleg osztályoz, ennek hasznát veszi a társadalom, ennek nem; ezért érdemes a gyógyszerfogyasztás, a másikért nem? Megdöbbenve olvasom, hogy vannak a világon orvosok, akik így gondolkodnak. Az ilyeneket – Dóczy Pál cikke szerint (A Hét, 6. sz.) – a pénz megtakarítása késztette arra a gondolatra, hogy a gyógyíthatatlan betegeket fölösleges behatóan kezelni, életüket (szenvedésüket) hosszabbítani. Azonban csak addig kérdés a beteg gyógyítása, vagy nem gyógyítása, amíg más a beteg, nem én. Mikor rólam van szó, engem kell gyógyítani, másképp vélekedik mindenki. Hivatásom sok beteghez szólít. Álltam könnyebb és súlyosabb beteg ágyánál, de még nem találkoztam olyannal, aki kívánta volna a halálát, mindenki a gyógyulás reménységével élt. Klinikákról kibocsátott betegek, akikről lemondtak az orvosok, milyen nagy odaadással szedték az erős gyógyszernek vélt vitaminokat.
Felettébb nagy kérdés ez, örvendünk, hogy olyan társadalomban élünk, ahol a közerkölcs is arra kötelezi az orvosokat, hogy mindent megtegyenek a beteg, az élet érdekében.
Egy másik felvetett gondolat, hogy a család számára teher a beteg, a gyógyíthatatlan beteggel miért terhelődjék a család? Az kétségtelen, hogy teher a betegség s a beteg egyaránt. Azonban kevés az olyan család, amelyik ezt felpanaszolja. Az egészséges szellemű családban úgy jelentkezik a beteg gondozása, akár a csecsemőé. Tesszük a tennivalót zokszó nélkül, mert erre késztet a megbecsülés, a szeretet. Az áldozatot pedig vállaljuk hálából, pl. szülők esetében, ragaszkodásból a hitvestárs s a gyerek esetében, hogy minél tovább köztünk legyen az, akit szeretünk. Tehát: igen, életben tartani minden áron!
Kovács András: Az más
Frici, egészen más. A fiatalság, tudod, nemcsak „virgonckodás“. Nemcsak önmagunk bohókora. Lásd, jómagam is addig mind voltam még náladnál is öregebb Igazság-os (önbizalmamból csak kötőjeles kapcsolásra futja), mígnem hozzáfiatalodtam ehhez az ifjonti Héthez, hogy most vele virgonckodjam. Hát virgonckodunk is, hogy néha reped tőle szét ez a sok fiatal fej. Mint most is. „Egy Igazságos“ aláírású kollégád (Igazság, 1973. febr. 25.), a jelek szerint a Te védelmedben, jól megintette a fiatal laptestvért“, A Hetet, amely az „öreg Igazságot kiokította néhány elírással kapcsolatban“, és ráadásul most még 15 sor helyet adott (febr. 23) László Ferenc zenei szakíró László Ferenc sportszakíróhoz szóló nyílt levelének, melyben – kár, hogy az ügy szempontjából fölöslegesen sértőn hangozható „Nem azonos“ cím alatt – előbbi a zenei tárgyú cikkek aláírása esetén a névtárstól valamelyes ismertető szignó-jelölést kér, hogy ő maga aztán nyugodtan vállalhassa a sajátját, minden szakmai ódiumával együtt.
Pedig hát Te – véd az „Igazságos“ – ezen a néven sporttól közellátásig, attól színművészetig és vissza, mindenről „ezerszámra“ írtad a legkülönfélébb műfajú újságcikkeket…
Nem baj, mondhatnám erre, így írtunk annak idején. Hogy csak egyet mondjak, szakemberek előtt még ma is restellem magam egy színikritika elkövetése miatt. Tettük, amit lehetett és kellett. Viszont hogy ma valóban ne lennél kényes arra, ha a neved alatt ez a zenész sportszakcikket írna, mondjuk ennek a számnak a 13. oldalán… ha Te mondod, ezt akkor sem tudom elhinni. Tegyen különbséget az olvasó „a stílus markánssága“ alapján – így is lehet vélekedni.
De tovább: „… hogyha a romániai magyar sajtó olvasóitól megkérdeznék: kire gondol, amikor a László Ferenc nevét olvassa, száz közül kilencven azt mondaná: az László Frici, a sportújságíró”. Te Frici, én nem tudom utánaszámolni, de ha a romániai magyarokat a kolozsvári sportstadion bejáratánál kérdeznék meg, az arány még ennél is jobb lenne.
Viszont most mindezen nem töröm a fejemet, miután mással, az aláírás szakmai fedezetéről, egy találó műszóval, a kompetenciáról van szó, amely kérdésben pedig jelzett vádiraton nem is sejtet semmiféle nézetkülönbséget köztünk… A többit majd magánlevélben. Hiszen az a kérdés, hogy a két Frici közül ki a nagyobb újságíró, amúgy is csak tévedésből kerülhetett a sajtónyilvánosság elé. Különben, nekem Te vagy a nagyobb, mert régi barátom vagy, de ezt ne mondd senkinek, mert a világ dolgaiban úgysem számít.
KEDVES HETES!
Nem tetszik, hogy házad táján megbomlott a rend. A második oldalt a 4-esen hoztátok – hát szabad ilyet csinálni? Még jó, hogy a filmrovat a helyén maradt, de a tudomány 14. oldalára vándorolt kilencedik oldalt csak hosszas (és mérges) keresgélés árán leltem meg, pedig a népművészeti – népi giccs vitát rögtön a második oldal után szoktam olvasni. És így tovább. Ez nektek, lapcsinálóknak mindegy?
SOLTI GÉZA Torda
Nem mindegy, tanú rá sok szerkesztőségi munkaértekezletünk. Amelyek végül mindig ugyancsak az oldalbeosztás állandóságát szerették, akárcsak Te, kedves Olvasónk. Az állandóságot – de az észszerűség határai között, azzal, hogy ha a rendelkezésre álló lapanyag vagy maga az élet új érvekkel jön, hát azokat is meg kell hallgatni. Persze a Te leveled ugyancsak az élet hangja – tehát értelmünket s az oldalakat és a kérdést továbbra sem zárjuk le véglegesen – üzeni a Hetes helyett
A SZERKESZTŐSÉG
Üzenet
Kedves Elvtársak! Nemcsak azért írok Önöknek, hogy kollegiálisan üdvözöljem valamennyiüket, hanem azért is, hogy elmondjam: lapjukat itt, a volt császárvárosban is olvassák és érdekesnek tartják. Már ezért is büszkeség tölt el, hogy munkatársa vagyok A Hétnek.
Bécs, 1973. február 20.
GEORGE SBÂRCEA
Domokos Pál Péter
nem Ploscuteniben, hanem Erdélyben született. Ha már így megtréfált a nyomda ördöge, mi vegyük észre a hibát, mielőtt erre mások figyelmeztetnének. A jeles moldvai folklórgyűjtő, a csángóélet kutatója mindenképpen megérdemli, hogy ilyen „apróságot“ is számon tartsunk róla, addig is, amíg egész munkásságát felméri valaki. Annak a moldovai csángók lakta falunak a román neve pedig, amelyben hajdanán még a szenet is diófából égették, s amelyik gyakran előfordul folklórgyűjteményekben, nem Diosin, hanem Geoseni.
Igazítja ki a riport szerzője:
BEKE GYÖRGY
Oh, a gyermeket is? avagy „az elme csak áll és bámul“
Már elfelejtettem, hogy zsenge fővel mennyi ideig vettem komolyan a vasorrú bába merőben tudománytalan képzetét. Azt hiszem, nem sokáig: nyilván gondolkodóba ejtett a szerzőknek a tárgyról vallott gyanúsan egyöntetű felfogása. Sejtettem, hogy a valóság sokkal bonyolultabb, dialektikusabb, és hiányoltam az árnyalt vasorrú-bába képet, a szaktekintélyek szenvedélyes összecsapását, pro és kontra.
A NAPSUGÁR „Krónikás”-a tudván tudja, hogy koraérett csemetéinket ma még kevésbé lehet kiérdemesült tündérmesékkel, az állatok viselt dolgairól szóló együgyű beszámolókkal, az Ezeregyéjszaka pajzán históriáinak ízetlen kivonatával traktálni, mint engem annak idején. Valódibb világot szomjaz a mai gyermek – ami lehetne valódibb, izgalmasabb, mint a század „mindmáig megmagyarázhatatlan »csodája«, a repülő csészealjak rejtélye”?! Krónikás egyébként, amint ígéri, nyomába is eredend a csodáknak, égi vándoroknak, a repülő készülékeknek, ismeretlen eredetű gépeknek, földi civilizációknál fejlettebb világoknak, nagy tekintélyű tudósok merész töprengéseinek – népszerű a tudomány, játszva tanul a gyermek, s közben fittyet hányhat az aggályoskodóknak, a kétkedő tudákosoknak. Én menthetetlen vagyok (az említett ígéretes kezdet ellenére), szellemem vakvágányra tévedt. Ha nagy kérdésekről – az Élet és a Kultúra eredetéről – esik szó, megátalkodottan ragaszkodom avult, háztáji képzeteimhez, szánalmasan vergődöm a sivár elmélet ellentmondásai között ahelyett, hogy megbékélten átengedném magam a felszabadító Hipotézisnek (magyarul: feltevésnek). De most már hiszek abban, hogy gyermekeinkért tehetünk valamit!
-r – i
A jegyzetek megjelentek A Hét IV. évfolyama 9. számában, 1973. március 2-án.
