Amikor két állandó munkatársunk, Fischer István és Szőcs István vitacikkeinek színházi rovatunkban helyet adtunk (l. még A Hét február 18-i számát), ezt nem abban a hiszemben tettük, hogy egy nálunk, hazai magyar színpadon még alig játszott, de világviszonylatban, New Yorktól Moszkváig a modern irodalom egyik úttörőjeként és ma már klasszikusaként tisztelt nagy író, Luigi Pirandello értékeléséhez új szempontokkal segítünk hozzájárulni. Ezt nem hihettük azért sem, mert Szőcs István ellentmondásra késztető cikke (megjelent az Előre február 10-i számában) merőben önkényes, a vitatott Pirandello-darab, a IV. Henrik szövegével-szándékával nem egyező premisszákból indult ki, ezért komoly vitaalapot nem is nyújthatott. Fischer István válasza pedig már csak ezt a kritikai módszert tette elemzés és bírálat tárgyává, a kelleténél nagyobb részletességgel is, a vitatott darabról és szatmári előadásáról kevesebb szót ejtve.
De ha már elhangzott egy vélemény – mármint a Szőcs István részéről –, amely A Hétben megjelent bírálattal (január 21-i szám) is szöges ellentétben a IV. Henriket kétes eszmeiségű színműként és Pirandellót „gyanús” szerzőként marasztalta el, ezt a megítélésünk szerint elhamarkodott véleményt nem hagyhattuk szó nélkül. Nemcsak a szatmári művészeknek és a magunk álláspontjának védelme okán; a IV. Henriket a bemutató óta több ezer néző láthatta Szatmáron és Kolozsvárt, s az előadást filmre vette a televízió magyar adása is. Egy előadás és a magunk – vagy éppen Pirandello – védelménél, aki erre már a legkevésbé sem szorul rá, fontosabbnak tartjuk azt a sok ezer nézőt, akiknek ítéletét eszmeileg és művészileg helyes irányban befolyásolni elsőrendű kötelességünk, s akiket a Szőcs István cikkében elősorolt súlyos vádak mindenképpen zavarba ejthettek.
Itt közölt válaszcikkében Szőcs István már gondosan elhatárolja Pirandellóban a gondolkodót a művésztől az utóbbi javára, akitől nem vonja meg elismerését, sőt már zseniális művésznek nevezi és nem grandguignol-írónak, mint első cikkében. Állításainak nagy részét azonban fenntartja, sőt kibővíti, változatlanul helytelen premisszák alapján.
Minthogy csupa olyan kérdésről van szó, amelyet a Pirandello-irodalom, újabban a marxista kritika is tisztázott már, vitazáróként elegendőnek tartjuk, ha a hibás következtetésekre okot adó, tulajdonképpen egyszerű tárgyi tévedéseket foglaljuk össze Szőcs István cikkéből.
1. Ami a legfontosabb: miről szó a darab? Szőcs szerint a kiváltságos egyén helyzetéről és jogairól az alacsony tömeggel szemben, mégpedig szándéka szerint – ha művészi megvalósulása szerint nem is – a nietzschei gondolatkörben. De Nietzschével a IV. Henrik legfeljebb annyiban érintkezik, amennyiben a darab a személyiség drámája, a személyiség kiélésének a XX. századra oly jellemző filozófiai problémájával néz szembe. Igaz, hogy Pirandello Bonnban tanult és jól ismerte a német idealista filozófiát, de nem volt nietzscheánus és a személyiség integritását nem „az alacsony tömeg”-től féltette, hanem egy hazug világ könyörtelen és vak törvényként ható konvencióitól, amelyek szüntelen és sokszoros szerepjátszásra, álarcviselésre kényszerítik az egyént. S e kényszerrel szemben az egyén annál védtelenebb, minél alacsonyabban áll a társadalmi ranglétrán, mondja Pirandello, aki a személyiség tragédiájának nemcsak „metafizikai”, hanem társadalmi okaira is figyel, sőt előbb ezekre figyelt fel. Nem beszélve most számtalan, szociális részvéttől mélyen áthatott novellájáról, vegyünk észre egy lényeges apróságot: a darabban kétszer is megemlítik, hogy Henrik őrült színjátékához – azaz a maga választotta egyetlen szerep, értsd: személyisége kiéléséhez – itt egész vagyon áll rendelkezésre, vagyis olyan „luxus” ez, amelyhez nem csak hatalmas lelkierő, hanem anyagi lehetőség is szükséges. Továbbá: ha Henrikkel, mint „kiváltságos egyén”-nel szemben egyáltalán „tömeg”-et emlegetünk, ezt semmiképpen sem láthatjuk el önkényes módon, a szöveggel nem törődve az „alacsony” jelzővel, társadalmi értelemben. Ha már erről van szó, Pirandello „az ostoba többiek”-en következetesen és félreérthetetlenül Henrik arisztokrata környezetét érti; s a Szőcs cikkében az 1941-es forditásból idézett mondatok, ha jól olvassuk-halljuk őket, nem a tömegek ellen dörögnek, hanem a szerepeket kiosztó társadalom, sőt expressis verbis a közvéleményt kormányzó kiváltságosak ellen. Henrik a „titkos tanácsosok” szerepére felfogadott házi alkalmazottaihoz fordul ezekkel a szavakkal (Füsi József 1962-es fordításában idézzük): „Csakhogy kik vagytok ti? A nyáj!… A jótehetetlen, az ingatag, a bizonytalan!… Ezek aztán jól ki is használnak benneteket!…Elfogadtatják veletek a maguk világát, kényszerítenek, hogy ti is úgy gondolkodjatok és lássatok, mint ők!…Vagy legalábbis: ezzel áltatják magukat!… Mert végre is: mit sikerült rátok erőszakolni? – Szavakat!… Szavakat, amiket aztán mindenki a maga módján értelmez és ismételgeti… De így keletkezik az úgynevezett közvélemény is!”
2. Tisztáztuk a darab társadalmi koordinátáit, azt is, hogy nem a „kiváltságos egyén” és az „alacsony tömeg” viszonyát értelmezi. Hanem mit? Köztudomás szerint őrültség és normalitás látszatellentétét a megbillent erkölcsi világrendben, egy rendkívüli lélek helyzetét, akit előbb őrültségbe kergetnek „az egészséges többiek”, s aki később tudatosan választja az őrültséget, a külső-belső száműzetést, csak hogy emberi integritását megőrizhesse. De ez a kívülállás egyszersmind rettentő fájdalommá válik benne. „Esküszöm, hogy nagyon is érzem a kiátkozás teljes súlyát!” – mondja Henrik vezeklő csuhájában, amelyet nem őrült szeszélyből vett most magára. Ha értjük a pirandellói szöveg hasonlóságokra épített többsíkúságát, fel kell figyelnünk arra is, hogy a „titkos tanácsosok” már a darab kezdetén tudják, hogy „éppen Canossa előtt állunk”, Henrik a pápa elé készül bűnbocsánatra, tehát a darab akkor kezdődik, amikor Henrik éppen készül feladni őrült szerepét, azaz átkozott magányát. Környezetének kegyes jócselekedete – és a saját rögeszmés viselkedése – éppen ezt hiúsítja meg és láncolja örökre a felvett szerephez. S minthogy a darab erről szól és nem másról, érthetetlen Szőcs István kifogása, hogy ti. az író – és szatmári rendezője – Henriknek felmentést ad, amiért őrültséget színlel, s nem arra helyezi a hangsúlyt, hogy környezete szenved miatta. (De nem ad neki felmentést, mint látni fogjuk, hanem a bekövetkező tragédia szubjektív okának tartja; mellesleg pedig Matilde úgy szenvedett, hogy egy évvel a szerencsétlenség után férjhez ment, Belcredi meg éppen mögötte lovagolt azon a régi farsangi jelmezbálon, azok között, akik csupa mulatságból véresre döfködték a lovát, hogy a földre vessék.) És azt is ki fogásolja Szőcs, hogy a tragédia az övé, a Henriké, aki pedig csaló, mert őrültsége logika-, sőt emberellenes, és szerinte ezt az „üzenetet” közvetíti a darab. Ne térjünk ki most arra, hogy a tragédia még a régi görögök óta mindig attól tragédia, hogy a hős szembekerül környezetével és elbukik, vagyis: a tragédia mindig „az övé”, a hősé. Figyeljünk inkább arra, mi a Henrik tragédiája. Nem immanens tragédia-e, amit Pirandello, az író és gondolkodó az első pillanattól előre látott, amikor útján elindította és drámai küzdelmének egész „logika ellenes logikáján” végigtornásztatta? De az! Pirandello a szerzői instrukciókban utoljára még össze is foglalja a „tanulságot”: „rögeszméje életre lobbant és egy pillanat alatt gyilkosságba kényszerítette”. És hallatlan gondolkodói tisztességre vall, hogy ezzel a veszélyes tanulsággal is szembenézett. Jobban meg kell ezt gondolnunk, mielőtt fejére olvasnák, hogy a fasizmus gyilkos erő- és hőskultusza előtt egyengette az utat.
3. Ha pedig itt tartunk, köztudomású az is, hogy Pirandello 1924-ben belépett az olasz fasiszta pártba. Nem az egyetlen a század nagy írói közül (Hauptmann, Knut Hamsun, Malaparte, hogy csak néhányat említsünk), akiket hosszabb vagy rövidebb időre magukhoz bűvöltek hamis mítoszok, megígért és be nem váltott szociális ígéretek. De azt már rosszul tudja Szőcs István, hogy tévedése mellett továbbra is kitartott. Később annyira megromlott viszonya a fasiszta kormányzattal, hogy 1934-ben Mussoliniék megtagadták hozzájárulásukat irodalmi Nobel-díjához. Ám ettől a kényes és kétes epizódtól eltekintve művei és nem nyilatkozatai állnak jót érte, a IV. Henrik pedig a legkritikusabb időszakban, 1929-ben látott napvilágot.
4. Hogy néhány apróbb tévedést is helyreigazítsunk: tüzetes nyomozás után sem bukkantunk a drámában semmiféle időzavarra. Matilde őrgrófnőt a szerzői utasítás negyvenöt év körüli nőnek mondja. Arra a kérdésre, hogy mikor küldte el a lovasfelvonulás után festett képét Henriknek, ezt válaszolja: „Több mint tizennyolc éve”. (Id. kötet, 92. old.) Ő is, Henrik is többször említi, hogy a szerencsétlenség több mint húsz éve történt (95., 120. old.) Minthogy Matilde a képet három-négy évvel a szerencsétlenség után küldte el (91. old.), ez nyilván lehetett tizennyolc évvel ezelőtt. Világos, hogy Matilde nem sokkal a szerencsétlenség után ment férjhez és nyugodtan a világra hozhatta Fridát, aki most tizenkilenc éves. Az ötven év körüli Henrik is (105. old.) lehetett huszonhat éves a lovasjáték idején, ahogy ő maga mondja (112. old.). Nem sikerült felfedeznünk a darabban azt a „sok és számontarthatatlan rokonsági viszonyt” sem, amelyet Szőcs szerint „lázas szenvedéllyel” hadarnak elő a szereplők. Egyesegyedül Henrik nővéréről esik szó, aki nemrég halt meg, senki másról, hacsak nem susai Bertára, Henrik feleségére, anyjára, Ágnesre, vagy Adelaide anyacsászárnőre gondol Szőcs, a történelmi Henrik családtagjaira, akikkel a valóságos szereplőket a játék szabályai szerint behelyettesíti. Ha pedig sem az idő, sem a rokonsági szálak összekuszálásáról nincs szó, akkor elméletet sem lehet rá konstruálni, hogy ti. mindez hozzátartozik „az álomszerű láttatás technikájához”. Itt nem tudni, kivel is téveszti össze Szőcs Pirandellót, talán Kafkával, aki valóban a lidérces álom technikájával dolgozik, Pirandello ellenben az én, a személyiség osztódását figyeli mintegy mikroszkóp alatt, félelmetesen világos logikával, nem álom és valóság ellentéte izgatja, hanem látszat és valóság ellentéte. Arról beszél voltaképpen, hogy látszat és valóság nem fedi egymást. Következésképpen a lázálomszerű technikát a szatmári előadáson sincs miért számonkérni. (Hogy mégis lehet hiányérzetünk, de másféle, azt A Hét kritikája sem titkolta.)
5. Az elmondottak után már fölösleges részletesen kitérni Szőcsnek arra az állítására, hogy Henrik drámája egy nő megszerzése körül forog. Elmondtuk, hogy mi körül forog, s ebben Matilde emberi gyengeségének is megvan a maga fontos szerepe, mert ő állott Henrikhez legközelebb. Még csak annyit, hogy Belcredi a cselekmény idején barátja Matildénak és valamivel fiatalabb az asszonynál; erre Pirandello még bizonyos nyomatékot is helyez, amikor a szerzői utasításban azt írja, hogy Frida, Matilde leánya „sértődötten is él ebben az árnyékban, az anyja viselkedésén könnyen támadó, csípős rossznyelvűségtől, amit az anyja idéz fel, nem annyira a lánya, mint saját rovására” (89. old.) És Frida nem lehet leánya Henriknek, aki az ő születése pillanatában már jó ideje betegen, a világtól elzárva élt; Frida a tragikus befejezés pillanatában: a valóság színét felöltő látszat, az életre lobbant rögeszme. Érdekes mélylélektani beidegzettségre vall az a fantázia, amely ebben az incesztus elemet véli felfedezni.
Mit fűzzünk még az eddigiekhez? Talán őszinte sajnálatunkat, amiért Szőcs István tényektől elrugaszkodó, önkényes és elfogult kritikusi fantáziája ennyi hasábon át kényszerített olyan tévedések eloszlatására, melyek a szatmári előadás nyomán fel sem merülhetnek. A vitát ezzel lezártnak tekintjük.
Megjelent A Hét III. évfolyama 9. számában, 1972. március 3-án.