Az automatikusan és mondhatni problémamentesen érvényesülő globális amerikai hegemónia víziója tulajdonképpen csapda, mert egyre közelebb sodorja az Egyesült Államokat egy igazi, nem csak áttételes háborúhoz.
04. 11.
Milyen jó, hogy Robert Kagan, az egykori neokon[1], aki most a Brookings Institution tudományos főmunkatársa, nem köntörfalaz. A Foreign Affairs május-júniusi számában megjelenő (és a lap online kiadásában április 6-tól elérhető) esszéjében megírja[2], mi az amerikai hegemónia lényege, és mik a következményei. Íme:
Azt hajtogatni, hogy az inváziót semmi sem provokálta ki, félrevezető. Mint ahogy Pearl Harbour is annak volt a következménye, hogy az Egyesült Államok meg akarta fékezni az ázsiai japán expanziót, és ahogy a 9/11-i támadások is részben Amerika domináns közel-keleti jelenlétére válaszoltak, az orosz döntések is választ jelentettek az Egyesült Államok és szövetségesei expanzív hidegháború utáni európai hegemóniájára. Csakis Putyin hibáztatható a cselekedeteiért, de az ukrajnai invázióra egy olyan történelmi és geopolitikai kontextusban kerül sor, amelyben a fő szerepet az Egyesült Államok játszotta és játssza ma is, és az amerikaiaknak számolniuk kell ezzel a ténnyel.
Az amerikai hatalom kritikusai szerint a szembesülésnek az a legjobb módja, ha Amerika korlátozza a világban való jelenlétét, felmondja tengerentúli kötelezettségeit, hogy intézzék azokat mások, és ő legfeljebb egy nyílt tengeri kiegyensúlyozó szerepet [offshore balancer] töltene be. Ezek a kritikusok megadnák Kínának és Oroszországnak a saját regionális érdekszféráikat Kelet-Ázsiában és Európában, és az Egyesült Államok figyelmét a határai megvédésére és az amerikaiak jólétének a javítására összpontosítanák.
De ebben a „realista” előírásban van egy jó adag irrealitás: nem tükrözi a globális hatalom és befolyás igazi természetét, ami a hidegháború utáni korszak jó részét jellemezte, és még ma is kormányozza a világot. Az Egyesült Államok már a hidegháború idején is az egyetlen igazán globális szuperhatalom volt, páratlan gazdagságával és hatalmával, és széleskörű nemzetközi szövetségeivel. A Szovjetunió összeomlása csak megerősítette Amerika globális hegemóniáját – és nem azért, mert Washington mohón igyekezett a Moszkva gyengesége által hagyott űrt betölteni. Az összeomlás ehelyett azért növelte Amerika befolyását, mert hatalma és demokratikus hite vonzóvá tette az országot azok számára, akik biztonságra, jólétre, szabadságra és autonómiára vágytak.
Ami az elmúlt három évtizedben Kelet-Európában történt, az fényesen bizonyítja ezt. Washington nem törekedett aktívan arra, hogy a térség domináns hatalma legyen. De a hidegháború utáni években Kelet-Európa felszabadult országai, Ukrajnát is beleértve, az Egyesült Államokhoz és európai szövetségeseihez fordultak, mert úgy vélték, hogy a transzatlanti közösséghez való csatlakozás függetlenségük, demokráciájuk és jólétük kulcsa.
Történelmük során az amerikaiak nem nagyon voltak tudatában annak, hogy az amerikai hatalom folyamatosan hatást gyakorol a világ többi részére, barátra és ellenségre egyaránt. Általában meg vannak lepődve, amikor rádöbbennek, hogy az amerikai hatalom haragot vált ki, és hogy Putyin Oroszországának és Xi Jinping elnök Kínájának a kihívásaival kell szembenéznie. Az amerikaiak enyhíthették volna ezeknek a kihívásoknak a súlyosságát, ha az amerikai befolyást alaposabban és hatékonyabban érvényesítették volna. Ezt nem tették meg az 1920-as és 1930-as években, megengedve Németország, Olaszország és Japán agresszióit, ami végül pusztító világháborút eredményezett. És nem tették meg az elmúlt években sem, lehetővé téve Putyin számára, hogy egyre több területet foglaljon el, ami aztán egész Ukrajna lerohanásához vezetett. Putyin legújabb lépése nyomán az amerikaiak levonhatják a konzekvenciákat.
Sok Amerikai hajlamos azonosnak tekinteni a hegemóniát az imperializmussal, de a kettő nem ugyanaz. Az imperializmus azt jelenti, hogy egy ország aktív erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy másokat a saját szférájába vonjon, míg a hegemónia inkább alaphelyzet, mint célkitűzés.
Egy katonai, gazdasági és kulturális szempontból erőt sugárzó ország a puszta jelenlétével gyakorol befolyást más országokra, mint ahogy egy nagyobb égitest is gravitációs erejénél fogva befolyásolja a kisebbek viselkedését. Még ha az Egyesült Államok nem is növelte volna agresszíven befolyását Európában, mint ahogy ezt semmiképpen sem a hadseregével tette, a szovjet hatalom összeomlása fölerősítette az Egyesült Államok és európai szövetségesei vonzerejét. Jólétük, szabadságuk, és igen, a hatalmuk, aminél fogva védelmet nyújthattak a volt szovjet csatlósoknak, miközben Moszkva képtelen volt minderre, az európai mérleg nyelvét drámai módon a nyugati liberalizmus oldalára billentette az orosz autokráciával szemben. Az amerikai befolyás és a liberalizmus terjesztése nem annyira az amerikai politikák eredménye, hanem ennek a változásnak a természetes következménye volt.
Az orosz vezetők alkalmazkodhattak volna ehhez az új valósághoz. Más nagyhatalmak tudtak igazodni a hasonló változásokhoz. Nagy-Britannia valamikor a tengerek ura, egy nagy globális impérium birtokosa és a pézügyi világ központja volt. Aztán mindent elveszítettek. Bár néhányan megalázónak tekintették, ahogy az Egyesült Államok a helyükbe lépett, a britek elég gyorsan alkalmazkodtak új helyzetükhöz. A franciák szintén elveszítettek egy nagy birodalmat, Németország és Japán pedig, háborús vesztesekként mindent elveszítettek, kivéve azt a tehetségüket, hogy jólétet tudnak teremteni. De végül mindegyikük feltalálta magát és vélhetően jobban járt.
Kétségtelenül voltak az 1990-es években Oroszországban olyanok – Jelcin külügyminisztere, Andrej Kozirjev például –, akik úgy gondolták, hogy Oroszországnak is hasonló döntést kellene hoznia. Ezek azt szerették volna, hogy az ország a liberális Nyugatba integrálódjon, a hagyományos geopolitikai ambíciók kárára. De végül is nem ez a nézet kerekedett felül. Az orosz elitek szerint az integráció legvalószínűbb következménye a legjobb esetben is Oroszország másodrangú hatalommá való lefokozása lett volna. Békében élhetett volna, némi jóléttel, de nem lehetett volna Európa és a világ sorsának a meghatározója.
Putyin Oroszországa nagyjából ugyanúgy döntött, mint a birodalmi Japán és II. Vilmos császár Németországa, és mint sok más elégedetlen hatalom a történelem folyamán, aminek valószínűleg a végső kimenetele is hasonló lesz – vagyis vereség.
Amit Putyin akart, azt az Egyesült Államok nem adhatta meg neki. Ő egy [hidegháborús] vereséget szeretett volna visszafordítani, amit katonai erő alkalmazása nélkül nem lehetett megtenni, neki pedig nem voltak meg az eszközei ahhoz, hogy egy sikeres háborút folytasson. Vissza akarta állítani az orosz érdekszférát Közép- és Kelet-Európában, amelynek a fenntartásához Moszkvának már nem volt meg a hatalma.
Putyin problémája – és azoké is Nyugaton, akik Kínának és Oroszországnak is át akarják engedni hagyományos érdekszféráikat – az, hogy az érdekszférákat nem a nagyhatalmak ajándékozzák oda egy másik nagyhatalomnak; azok nem öröklődnek és nem is a földrajz vagy a történelem vagy a „tradíció” teremti őket, hanem a gazdasági, politikai és katonai hatalom révén lehet szert tenni rájuk.
Az érdekszférák jönnek és mennek, aszerint, ahogy a hatalom eloszlása változik [fluctuates] a nemzetközi rendszerben.[3]
Az oroszok azt hihetik, hogy természetes, földrajzi és történelmi igényt formálhatnak egy kelet-európai érdekszférára, mivel az elmúlt négy évszázad nagy részében rendelkeztek vele. És sok kínai hasonlóképpen érez Kelet-Ázsiával kapcsolatban, amely fölött valamikor uralkodtak.
A hidegháború után Putyin és más oroszok azt szerették volna, hogy a Nyugat utaljon ki Moszkva számára egy érdekszférát Európában, de egy ilyen érdekszféra egyszerűen nem tükrözte az igazi hatalmi egyensúlyt a Szovjetunió bukása után. Kína igényt tarthat a Dél-kínai-tenger nagy részét felölelő „kilenc kötőjeles vonal”-ra ( ), ami kijelöli a saját érdekszféráját, de ameddig Peking nem tudja azt katonai erővel kikényszeríteni, nem valószínű, hogy a többi hatalom ezt elfogadja. (Kiemelések tőlem – M. G.)
04. 13.
Sok egyéb vonatkozásban is rá lehetne mutatni Kagan okfejtésének problematikus pontjaira, de én most csak a legfontosabb kérdésre – egy az ukrajnainál nagyobb szabású háború közelségére – térnék ki, amiben ő a jelek szerint egyáltalán nem érzékeli a „naturális hegemónia” filozófiájának és politikájának a felelősségét, vagy akár csak az érintettségét.
Induljunk ki abból a kulcsfontosságú tényből, hogy Putyin nem egész Kelet-Európát és még csak nem is egész Ukrajnát akarja a saját érdekszférájába vonni (kontrasztként lásd a Kagan-összefoglalóban általam kiemelt részeket!), hanem „csupán” Belaruszt és Ukrajna orosz vagy oroszul beszélő délkeleti harmadát, lehetőleg békésen (lásd Belarusz), de ha kell, háborúval (bárhogyan is nevezzék azt az orosz nyilvánosságban), mint azt Ukrajna esetében látjuk. Azért is korlátozott ez az igény – legalábbis területi szempontból –, mert itt nyilván nem a Kagan által oly nagy átéléssel leírt harmonikus amerikai „Commonwealth”, hanem az orosz „nagyállam”, a gyerzsava logikája érvényesül, amelybe így vagy úgy, de integrálódni kell. (Már írtam arról valamikor réges-régen, talán még az Európai Naplóban 1978-ban vagy 1980-ban, hogy a Szovjetunió végső bukásának a fő oka az lehet, hogy 2. világháborús katonai győzelmének köszönhetően Európában túlterjeszkedett, tehát nemcsak a vele azonos vagy hozzá közel álló civilizációs hátterű országokat integrálta a saját nagyállamán túl is kierőszakolt politikai rendszerébe, hanem a kelet-közép-európai országokat is, amelyek egy-két kivételtől eltekintve – mint például Románia és Bulgária – soha nem akarták és nem is tudták azt ténylegesen a magukévá tenni.)
Ha ezt (mármint az orosz nagyállam instaurálását) – ami Ukrajnát illeti – Putyin el tudja érni a Donbasz teljes területének az elfoglalásával és a kerszoni oblaszty újabb orosz kváziállammá való átalakításával, akkor – mint ezt március 19-én már megírtam – „győzelmet” hirdethet, és a további területfoglalásokkal leállva (legalábbis egyelőre, hiszen Odessza és a Dnyeszter-mellék még hiányzik a „gyűjtemény”-ből), a védekezést fogja előnyben részesíteni. Ami persze nem jelenti azt, hogy Ukrajna többi részét nem fogja továbbra is rakétáival és nehéztűzérségével célba venni, különösen, ha az ukrán katonai és politikai vezetés egyáltalán nem fogadja majd el ezeket a területi veszteségeket, a Nato pedig végül is egyértelműen amellett fog dönteni (mert félig-meddig ezt már eldöntötte), hogy felhagy a védelmi és a támadó fegyverek közötti mesterkélt különbségtevéssel, és gyakorlatilag támogatja az ukránok korlátlan fegyvertámogatásra vonatkozó, régóta hangoztatott igényét.[4]
Ez lesz az a pillanat, amikor a már most is csupán látszólag ukrán-orosz háború nyíltan is a Nyugat és Oroszország közötti háborúvá válhat. Oroszország számára ugyanis (mint ahogy Ukrajna számára is) az elfoglalt „orosz” területek bármi áron való megőrzése egzisztenciális kérdés, annak minden lehetséges következményével.
Kína esetében szintén valami ilyesmiről van, illetve lesz szó: Tajvan előbb-utóbb bekövetkező látványos és a Dél-kínai-tenger csendes birtokbavételével a kínaiak egyrészt a saját „nagyállamuk”-at kívánják „helyreállítani”, másrészt nem teljes kelet-ázsiai hegemóniát akarnak, hanem „csupán” a tengeren is egyenrangú félként szeretnének fellépni Amerikával és szövetségeseivel (mindenekelőtt Japánnal) szemben. Minthogy azonban a kontinensen nyilvánvalóan ők a hegemónok, ez a lépés Ázsia egészén belül is az ő javukra billentené a mérleget. Amit Amerika – megfizetve a hegemónia árát – mindenképpen, tehát akár háború árán is, meg akar akadályozni.
Azt hiszem a fentiekből eléggé világosan kiderül, hogy az az automatikusan és mondhatni problémamentesen érvényesülő „egypólusú hegemónia”, amiben Alcibiades is hisz, tulajdonképpen csapda, mert egyre közelebb sodorja az Egyesült Államokat egy igazi, nem csak áttételes (proxy) háborúhoz. Mégpedig egy új, kétfrontos világháborúhoz, ami – ha bekövetkezik – az amerikai világelsőség végét fogja jelenteni. (Az amerikai világelsőség – primacy – most még tény, a globális vagy egypólusú hegemónia viszont csupán egy nagyon ártalmas vízió.) Elsősorban nem azért vet véget a világelsőségnek, mintha Washingtonnak nem volna meg a kellő katonai és pénzügyi ereje ahhoz, hogy újból, immár másodszorra is belevágjon egy ilyen világháborúba (bár, ami a kelet-ázsiai potenciális hadszínteret illeti, ott a kilátásai, mint arra Elbridge Colby, a most még érvényben lévő amerikai védelmi stratégia fő kidolgozója ismételten rámutatott – lásd itt és itt) – egyelőre nem a legjobbak[5]), hanem azért, mert az amerikai közvélemény – nem az elitek, nyilván, hanem a „nép” – többsége azt mind a kelet-ázsiai, mind pedig a kelet-európai fronton opcionálisnak, nem pedig létfontosságúnak fogja tekinteni, és így feltehetően nem fogja támogatni.
[1] Vö. Robert Kagan – William Kristol: National Interest and Global Responsability. In: The Neocon Reader. Ed. by Irwin Stelzer. Grove Press, New York, 2004. 55-78.
[2] Robert Kagan: The price of hegemony. Can America learn to use its power? Foreign Affairs, 2022. ápr. 4.
[3] Az érdekszférákkal kapcsolatban lásd Beethoven és az érdekszférák című 2020 március 13-i bejegyzésemet, amelynek a függelékében közlöm Érdekszférák zenéje című 1994-es esszémet is. (Ez utóbbi újraközölve in: AK IV. 81-92.)
[4] Richard Shirreff, a Nato volt helyettes parancsnoka április 12-én ezeket nyilatkozta Christiane Amanpournak: „Egyetértek Budanovval, az ukrán katonai hírszerzés főnökével, hogy Ukrajnának harci gépekre, nagy hatósugarú tüzérségre, valamint légvédelmi és hajók elleni rakétákra van sürgősen szüksége. Most, még mielőtt az oroszok elkezdik az újabb támadást, hogy mélységi csapásokat mérhessenek rájuk. A Natonak és a Nyugatnak fel kell gyorsítania a támogatást, ami garantálhatja, hogy a felszerelés olyan gyorsan érjen oda, amennyire csak lehetséges. A Natonak most ténylegesen kockázatokat kell vállalnia, most van itt az ideje a kockázatvállalásnak. A Nato számára most az a legfontosabb, hogy álljon készen a legrosszabbra. A Natonak készen kell állnia a háborúra. Jelentős számú Nato-erőket kell elhelyezni a Baltikumtól egészen a Fekete-tengerig, hogy elrettenthessünk és visszaverhessünk bármilyen orosz támadást. A lengyel-ukrán határon rakétaelhárító ütegeket kell felállítani, hogy azok minden bejövő rakétát semlegesíthessenek. Mindez azt jelenti, hogy az egyes Nato-tagállamoknak gondoskodniuk kell magukról és mozgósítaniuk kell erőiket [to look for themselves and mobilize].” (Ex-NATO official: Now is the time to take risk. cnn.com, 2022. ápr. 12.) Lásd még: Pentagon looks to vastly expand weapons for Ukraine. WP, 2022. ápr. 12.
[5] Vö. Elbridge A. Colby: The U.S. must support Ukraine, but China must be our priority. time.com, 2022. febr. 27; uő: Biden’s global, muscular liberalism is an indefensible foreign policy. WP, 2021. márc. 21.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2022. április 13-án.
