Magyar Péter és Orbán Viktor pisztolypárbajáról, Brüsszel elfoglalásáról és a nőies Magyarországról
Elegáns, hogy az Orbán Viktort ábrázoló képet is megvette, nem csak azt, amelyiken ő van. A másik fél kihagyta ezt a lehetőséget – mondta drMáriás, vagyis Máriás Béla képzőművész, író, a Tudósok zenekar frontembere, akitől Magyar Péter két festményt vásárolt meg nemrég. Az alkotások Andy Warhol stílusában jelenítik meg, ahogy a Tisza Párt elnöke és a miniszterelnök pisztolypárbajt vív. S hogy ki lesz a győztes? Erről is kérdeztük drMáriást, aki mesélt a magára hagyott óriásról, a Tiszára szavazó fideszesekről, a Jugoszláviából való meneküléséről, illetve a Kalasnyikov és a Netflix közötti választásról.
– Magyar Péter és Orbán Viktor néznek farkasszemet, ki nyerheti meg a westernhősök párbaját?
– Épp attól izgalmas, hogy nem tudjuk, ki nyer majd. Az eddig egyeduralkodó, mindenkit legyőző, a környék legfélelmetesebb, legtapasztaltabb, legrafináltabb idős cowboya, vagy az őt kihívó, eddig ismeretlen, de láthatóan ügyes, talpraesett, jóképű fiatal, aki újfajta fegyvert forgat a kezében. Akinek egyik lövése az említett képvásárlás volt, amellyel azt demonstrálta, hogy fontos számára a művészet, érti a humort, reagál rá, pozitívan viszonyul hozzá; s elegáns, hogy az Orbánt ábrázoló képet is megvette, nem csak azt, amelyiken ő van. A másik fél kihagyta ezt a lehetőséget.
– Orbán Viktor gyakori szereplője a képeinek, többször elmondta róla, hogy a miniszterelnök jellemzi legjobban az aktuális korunkat. Átveheti valaki a szerepét?
– Persze, előbb-utóbb majd valaki átveszi, de jó kérdés, hogy ki, mikor, hogyan és mennyire. Mert ha meg is nyeri Magyar Péter a következő választást, attól még Orbán Viktor vélhetően sokáig a pályán marad, s nyilván nem kis játékosként. Azonban a művészetnek jót tesz, ha van újdonság: nemcsak botrányok, elmebeteg kampányok, háborúk, hanem új szereplők, általuk új felfogások, vélemények, történetek is gazdagítják a spektrumot. Az elmúlt év során annyi támadás ért – a KDNP-s Szarvas Attila a kiállításom bezárását követelte, a Facebook alaptalan feljelentések következtében törölte az oldalamat, majd később nagy nehezen visszaadta, az MTI letiltott stb. –, hogy elment a kedvem a politikától. Így születtek meg a november 16-áig a Godot Galériában látható tárlatom képei, amelyeken nem szerepel egyetlen politikus sem, amit címe – A belsőemigráció képei – is sugall. Helyette olyan művészek portréi láthatók, akiket ugyancsak cenzúráztak, vagy üldöztek: De Sade márkitól Hamvas Bélán és Szerb Antalon át Bulgakovig, Dosztojevszkijig és Aj Vejvejig. Hasonlóképpen a szekszárdi Vármegyeháza Múzeumban november 17-ig látható Festészetszínház – drMáriás alkotásai a Forgács-gyűjteményben című tárlaton is kevesebb a politika, bár most úgy érzem, visszatér a kedvem hozzá!
– A Tisza Párt a Fidesz nyakában liheg, a kormánymédia erre olyan alpári lejáratásokkal reagál, amelyek néhány Tudósok dal témáját is felülmúlják, persze a propagandából hiányzik az irónia. Érdemes még, lehet-e egyáltalán viccet csinálni a magyar politikából?
– Persze, hogy érdemes! Sőt, kötelező! Hisz humor nélkül belehalnánk a szomorúságba, a szürkeségbe, a lelki nyomorúságba! A humor felemel, kimozdít, reményt ad! De a humoros dolgok megalkotásához lelkierőre van szükség! Ahhoz ugyanis, hogy a saját sorsunkon, nyomorúságunkon, kilátástalanságunkon valahogy mégis nevetni tudjunk. S amikor már halálra rémülnénk a sötétségtől, akkor egy bohóc kipukkaszt hangosan egy lufit, amitől a közönség megkönnyebbülve végre felnevethet, az óriás pedig a nevetésétől megijed. Mert nem gondolta volna, hogy a már sarokba szorított emberek onnan valaha is, bárhogyan is kimanőverezhetik magukat, s otthagyhatják őt.
– A propaganda színvonaltalansága társadalmi igényt jelez? Ennyire mélyre süllyedt volna az ország?
– Ennyire mélyen nem nagyon voltunk talán még soha. Vagy mégis? Így lett volna mindig is? Azt hiszem, hogy a mostani politika fő hibája a dolgok túlsulykolása, a permanens háborús hangulat generálása – akárki, avagy mindenki ellen. Ami ugyan sokáig jól működött, amíg nem volt valós ellenzék, de mostanra igencsak megbosszulja magát, mert az embereknek egyszerűen elege lett az állandó élethalálharcból, nem bírják már, s inkább élni szeretnének. Mondjuk, békében, egyetértésben, kulturáltan, szeretetben. S így paradox módon sokan azok közül is, akik egyébként szimpatizálnak a Fidesszel, unalmukban, vagy kíváncsiságból most már a másik félre szavaznának.
– „Nem kell New York, nem kell Moszkva, mert a legszebb Kelet-Európa” – énekli a Tudósok új albumának címadó dalában. „Totál Csehszlovákia!” – ez lenne a megoldás Magyarország és a régió problémáira?
– Ez a szám a csőlátás ellen szól. Hogy nem csak a Netflix és a Kalasnyikov közül választhatunk. Egyben egyfajta békeajánlat, hogy lám, van itt is élet, érték, vidámság, báj, hogy miközben a térségben sok a félnótásnak, istállószagúnak, álomszuszéknak, kétbalkezesnek tűnő figura, rendre kiderül, hogy egyik-másik okosabb a Wall Street menedzsereinél, harciasabb tud lenni egy szamurájnál, vagy épp ravaszabb az orosz tábornokoknál. Szóval, hogy szeressük a helyet, a világot, a kort, a kultúrát, amelyben élünk, s nemcsak azért, mert nincs más, hanem azért, mert nagyon is gazdag, szellemes, színes, élvezhető. S benne magunkat is és egymást. Ami persze nem megy könnyen, de egy ilyen, vagy hasonló mantrázással garantáltan elérhető.
– A V4 egykori álmai mára szertefoszlottak, talán csak Szlovákiával tart fenn értelmezhető kapcsolatot Magyarország, ám ott éppen most dolgoznak a nyelvtörvény szigorításán. Szerbia ugyanakkor Orbán Viktor szoros szövetségese lett. Hogyan látja a mai Szerbiát?
– Hát, ennél furább nem is lehetne a helyzet. El kellett menekülnöm a gyilkos Milosevic-rezsim elől magyarságom és másképp-gondolkodásom miatt ide, magyarként Magyarországra, ahol kínai kacatárusokkal, vietnámi nepperekkel és moldáv csempészekkel azonos eljárásban, hosszú procedúra végén kaphattam csak meg az állampolgárságot. Azóta annak az országnak vagyok az adófizetője, amelynek legnagyobb haverjai azok, akik úgy viselkednek, mintha a 90-es évek háborús üldözései meg sem történtek volna náluk és általuk, sőt, mintha velünk együtt szabadították volna fel a fél világot. Lehet, hogy ennyire hasonlóak volnánk? Vagy csak ennyire cinikusak?
– Szerbia macsó, Magyarország pedig inkább feminin, de az előbbi nem utal az erőre, és az utóbbi sem jelent gyengeséget – mondta egy interjúban. Miért nőies Magyarország?
– Én úgy látom, hogy a magyar kultúra és szellem befogadó, nyitott, kíváncsi, kalandozó, álmodozó és színes. Tehát bizonyos értelemben nőies. A szerb viszont harcias, kemény, cinikus, erőteljes, önironikus és tragikus. Tehát macsó. A lényeg az, hogy a két kultúra nagyon, de nagyon más. Mindössze háromszáz kilométerre születtem Budapesttől, de egy teljesen más világba, amelynek bizonyos hatásai máig érezhetők mindazon, amivel foglalkozom. Ha úgy tetszik, a kulturális reflexiók szintjén Magyarországon én vagyok a szerb, Szerbiában pedig Szijjártó Péter a magyar, aki szerbesnek akar tűnni, de mindhiába, mert nem érti, hová is érkezett, amikor köztük van, s miközben elégedetten hallgatja, ahogyan megtapsolják, fogalma sincs, hogy mit gondolnak valójában róla. Persze, ez nem a politikus hibája, de érdemes fenntartásokkal kezelni. Érdekes, hogy magyar kiadása után húsz, kínai kiadása után nyolc évvel, most szerbül is megjelenik Lomtalanítás című prózakötetem, amely egyszerre hozza ennek és annak a világnak a közös lepusztultságát és színeit, egyben össze is kötve a kettőt. A belgrádi szerb Akademska Knjiga és az újvidéki Fórum Kiadó közös kiadásában megjelenő kötetet novemberben mutatjuk be Belgrádban, Újvidéken és Szabadkán.
– A Szerbiával való kapcsolat nem független az Oroszországhoz fűződő viszonytól. A magyar kormány gazdasági racionalitásról beszél, a kormányközeli megmondóemberek ugyanakkor egyre gyakrabban utalnak rá, hogy mi valójában a Kelethez tartozunk. Elhagyhatjuk Európát a keleti nyitás jegyében?
– Én nagyon szeretem az oroszokat. Sehol sem tapasztaltam olyan vendégszeretetet, mint a szentpétervári és a moszkvai kiállításaimon és fellépéseimen az ottani nagyszerű underground festőművész- és zenészbarátaim részéről. Azonban az oroszokkal vigyázni kell, mert nagyon más kultúra az övék, és nagyon más a vérmérsékletük is. Ha egy festmény és egy kalasnyikov között kell választani, lehet, hogy az utóbbit választják. Épp ezért, bár engem is idegesít olykor, ha itt-ott, egyik-másik kérdésben a nyugatiak agymosottak, de ne felejtsük el, hogy hozzájuk közelebb állunk, vagy legalábbis sokkal közelebb szeretnénk állni, mint a keletiekhez. Szerintem nem elfoglalni kell Brüsszelt, főleg nem ezt skandálva, hanem csak simán, ha óvatosan is, legalább valamennyire elfogadni. Ahogy a pénzüket elfogadjuk.
– Indítsunk háborút! – szól az egyik daluk címe, ami ugyan egy párkapcsolati csatározásról szól, de a jelen helyzetben nehéz nem a háborúellenes propagandára adott reakcióként hallgatni. Hogyan éli meg a két és fél éve tartó pusztítást, és hogyan látja a nemzetközi konfliktusban Magyarországot?
– Ez a háború valóban szörnyűséges, s a kezelésének, irányításának, működtetésének, értelmezésének a cinizmusa miatt talán minden eddiginél szörnyűbb. A kormány jobbára kihozta ebből a helyzetből azt, amit lehet, amennyire lehetséges kimaradni belőle, de a háborús pszichózis így is nagyon hat ránk, ráadásul a közel-keleti háborúval együtt. Ezért egy kiút marad csak: a harci tevékenységet áthelyezni a hálószobába, s ott kiélni minél jobban a támadási-védekezési ösztöneinket, s közösen győzni vagy kapitulálni a kölcsönös örömszerzés aknamezején. Így talán meg tudunk szabadulni az állandó háborús tudat terhétől pillanatig, óráig, és az esetleges örömszerzési újraharcolásig.
– Ha unod a banánt, válaszd a Tudósokat – énekli a Több tiszteletet a Tudósoknak! című kampánydalban. Zsúfolt másfél év áll előttünk a 2026-os választásig, mire számít? Marad még hely a humornak?
– 2026-ban leszek hatvan, a Tudósok pedig negyven. Én nem tudok, szeretek, akarok mást csinálni, mint amit eddig: festeni, zenélni, írni. Hogy kit érdekel ma egy magyar lemez? Ki vásárolja meg netán? Vagy a könyvet, a festményt és a többit? S ha igen, akkor még meddig? Mikor rúgják végleg seggbe a komplett művésztársadalmat, értelmiséget, ha úgy tetszik polgárságot? Érdekes volna most, mondjuk Márai véleményét hallani. De akkor látjuk csak, mekkora tétje van a kultúrának, amikor kiderül, milyen nehéz lerombolni, s még mennyivel nehezebb megtartani és fenntartani, esetleg emelni a színvonalát! De én bizakodó vagyok! S, hogy marad-e még helye a humornak? Nos, muszáj, hogy maradjon! Mert anélkül agyhalottakká válnánk. És nem marad más, mint hogy vég nélkül csak harcoljunk, reméljünk, összecsapjunk, kibéküljünk, majd újraharcoljunk, miközben elcsordogál mellettünk az élet. Kár volna azért, nemde bár? Már csak azért is, mert nem lesz erre soha másik lehetőségünk, másik életünk, s ebből is épp elég el lett már baltázva.
Forrás: A Magyar Hang VII. évfolyama 44. számának (2024. október 31. – november 7.) nyomtatott változata.
