Kezdetben még azt hittük, életünk a megszokott díszletek között múlik el. Hogy minden örök és mozdíthatatlan: a párt, Kádár (az Öreg), a Népszabadság, a május elsejék, a pénztelenség, a süket és demagóg szövegek, a szürkeség és a sivárság, egyszóval a színtelen, kilátástalan élet. Hogy nekünk itt ez a sors jutott.
FOTÓ: AFP VIA EUROPRESS/KISBENEDEK ATTILA
Néha, amikor úgy háromévenként lehetett, a napokra előre legyártott szendvicsekkel, nyikorgó rossz Ladákban Nyugat felé merészkedtünk, ott színek, árubőség és jólét fogadott. Sóvárogva néztünk körül. Szendvicseinket lopva és szégyenkezve majszoltuk el, irigykedve néztük, ahogyan az emberek a kávézók és éttermek tömött teraszain felszabadultan nevetgélnek és nyilván fontos dolgokról társalognak. Talán mi is majd egyszer…
Mindeközben súlyos titkokat is őriztünk. Szüleink, nagyszüleink súgva mesélt történeteit szovjet megszállásról, sztálinista terrorról, koncepciós perekről, az ÁVH-ról, Rákosiról, padlásseprésről, államosításról, békekölcsönről, kitelepítésekről meg valami felfoghatatlan eseményről, ami két hétig lángba borította az országot. A diáktüntetésről, a Rádió ostromáról, a Sztálin-szobor ledöntéséről, Kádár és Nagy Imrebeszédeiről, a Corvin közi hősökről, a Molotov-koktélokról, azután a tűzszünetről, majd az oroszok bevonulásáról, a tömegbe lövetésekről, végül a felkelés véres és brutális elfojtásáról. A fiatal Mansfeld Péterről, akinek zsenge korával sem volt szerencséje a pribékek között. A lyukas zászlóról. Vagyis: ’56-ról, amikor – ahogyan szegény Csengey Dénes mondta – a valóság átvérzett az ideológia szorítókötésén.
De a történeteknek még itt sem volt vége. Apáink suttogva mesélték el azt is, hogy mi történt mindezek után: menekülthullám és megtorlás. Hogy elmenekültek vagy kétszázezren, ők valahol a világban máshol építettek demokráciát. Hogy százakat kivégeztek, súlyos tízezreket bebörtönöztek és internáltak. Hogy Nagy Imrét és társait is kivégezték. Hogy elvesztettük a felsőoktatásban hallgató diákok, a leendő magyar értelmiség színe-javát. Az események neve pedig ez volt: ellenforradalom. Aztán következett a csend, de legfeljebb csak a suttogás, évtizedekig.Velünk volt tehát bő harminc évig ’56 kibeszéletlen és kibeszélhetetlen emléke, ami a zárt élet szorításában több lett, mint puszta történelem. Szimbóluma a szabadságvágynak, egyszerre genezise és elfojtott ethosza a vágyott felszabadulásnak. Nemzedékek alapélménye, amit titokban, de folyamatosan óvtak és ápoltak, a jobb napokra tartogatva. A szabadság kovásza. Mert a szabadságról nem mondtunk le sohasem.
*
E sorok írójának a 80-as évek második feléről élénk és személyes emlékei vannak, lévén akkor járt egyetemre egy társadalomtudományi karon. Lakitelek, az MDF, Kádár helyett Grósz, Pozsgay, a reformkommunisták (micsoda paradoxon…), a frissen alakult SZDSZ, mind abba az irányba mutattak, hogy valami történni fog. Élénken emlékszem tehát arra, hogyan indult el az erjedés. A levegő telítve volt izgalommal és feszültséggel, minden vibrált és mozgásba lendült, talán végső alakját keresve. Mert nemcsak a természet, a történelem sem ismeri a vákuumot: ahol üres tér keletkezik, oda valami más behatol, oda betüremkedik.
Ahogyan a szovjetrendszer veszített erejéből, úgy vált egyre erőtlenebbé a csatlósok rendszere is. A 80-as évek végére felélte tartalékait, mondjuk bölcsen mostanság. A szorítás felengedett, némi tér keletkezett, ahová azonnal befurakodott az elfojtott igazság utáni vágy és az elhallgatott múlt kibeszélésének elementáris igénye.Az újrakezdés mindig a nyelvben indul el. Kimondani az igazat, nevén nevezni a múltat nem csak az áldozatok miatt kötelesség. Fundamentuma annak a felépítménynek, amit az ember már a szabadság jegyében emel. ’56 ekkortájt lett népfelkelés.
Majd következett 1989. október 23-a, amikor Szűrös Mátyás kikiáltotta a köztársaságot, és megszületett az 1990. évi XXVIII. törvény az 1956. októberi forradalom és szabadságharc jelentőségének törvénybe iktatásáról. Talán érdemes idézni a törvény preambulumát: „A szabadon választott új Országgyűlés halaszthatatlan feladatának tartja, hogy törvénybe foglalja az 1956. októberi forradalom és szabadságharc történelmi jelentőségét. Az újkori magyar történelem e dicső eseménye csak az 1848–49es forradalomhoz és szabadságharchoz mérhető. 1956 őszének magyar forradalma megalapozta a reményt, hogy létrehozható a demokratikus társadalmi rend, és hogy a haza függetlenségéért semmilyen áldozat nem hiábavaló. A forradalmat követő megtorlás visszahelyezte ugyan a régi hatalmat, de nem volt képes kiirtani a nép lelkéből 1956 szellemét. Az új Országgyűlés kötelességének tartja, hogy ébren tartsa és ápolja a forradalom és szabadságharc emlékét. Az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy 1956 szellemének megfelelően mindent megtesz a többpártrendszerű demokrácia, az emberi jogok és a nemzet függetlenségének védelme érdekében, ezért első ülésén elsőként a következő törvényt alkotja: …”Így lett tehát meggyötört hazánk népköztársaságból köztársaság, az ellenforradalomból pedig először népfelkelés, majd forradalom és szabadságharc.
A rendszerváltoztatás és ’56 rehabilitálása immár a jogi norma szintjén is elválaszthatatlanul egybeforrt. Az Országgyűlés október 23-át nemzeti ünneppé nyilvánította. Azt hihettük, a sors adott némi elégtételt elődeink szenvedéseiért. Előtte azonban történt még valami, ami mellett szótlanul nem mehetünk el.
*
1989. június 16-án egy lobogó hajú, fehér inges fiatalember állt a budapesti Hősök terén felállított ravatalok előtt. Szenvedélyes beszéde bátorságot sugárzott, szólt a jelképes öt és az üres hatodik koporsóhoz, az ’56-os hősökhöz és a jövő nemzedékeihez. Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének ünnepélyes ceremóniája zajlott, melyen a mai magyar miniszterelnök is megtartotta korszakos, ahogyan mondani szokás, történelmi jelentőségű beszédét.
Úgy hírlik, beszédének leiratát a rendezők előzetesen nem kapták meg, így az oroszok által akkor formálisan még megszállt ország regnáló vezetése, a kimúlóban lévőállampárt abban változtatásokat eszközölni sem tudott.
A fiatalember egyebek mellett a következőket mondta: „Az orosz megszállás és a kommunista diktatúra negyven évvel ezelőtt történt bevezetése óta a magyar nemzetnek egyszer nyílt alkalma, csak egyszer volt elegendő bátorsága és ereje ahhoz, hogy megkísérelje elérni a már 1848-ban kitűzött céljait, a nemzeti függetlenséget és a politikai szabadságot. Céljaink máig nem változtak, ma sem engedünk a ’48-ból, így nem engedünk ’56-ból sem. (…) Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, akik, hogy ezt megtehessék, képesek voltak leszámolni a szent kommunista tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával. (…) Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat. (…) Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.Ha van bennünk elég mersz, hogy mindezt akarjuk, akkor, de csak akkor, beteljesíthetjük forradalmunk akaratát.”
És így tovább. Megszületett az államférfi, akinek politikai krédója, mondhatni egész politikai karaktere – nem véletlenül – ’56 szabadságeszményéből táplálkozott, abban gyökeredzett és abból sarjadt ki, mert a rendszerváltó nemzedékhez tartozott, aki a rendszerváltoztatást csak az újkori magyar történelem eme egyszerre tragikus és nagyszerű, kétségbeejtő és felemelő, korábban elhazudott és elhallgatott eseményének teljes rehabilitálása árán látta megvalósíthatónak. A fiatalembert tehát ’56 szellemiségének sorsszerű vállalása emelte be visszafordíthatatlanul abba a politikai erőtérbe, melynek most már lassan másfél évtizede maga az egyedüli alakítója. Felelőssége ezért több, mint általában egy politikusé: ’56 eszményének megóvásáért is felel, mert ezzel tartozik az áldozatoknak, a túlélőknek, a kényszerűen emigrált honfitársainknak, a forradalom leverését követő megtorlások elszenvedőinek, a teljes rendszerváltó nemzedéknek és az utánuk, utánunk jövőknek. Ez történelmi felelősség.
*
A minap híre ment, hogy a mai orosz tizenegyedikes középiskolások olyan történelemkönyvből tanulnak, melyben az ’56-os forradalom eseményeit ekképpen mutatják be nekik: „A felkelő radikálisok – akik között nem kevesen korábban az egykori fasiszta Magyarország fegyveres alakulatainak harcosai voltak – a felkelés során nemcsak a szovjet emlékművek és jelképek elleni vandalizmussal »vétették észre magukat«, hanem számtalan gyilkossággal, amelyeket a Magyar Dolgozók Pártja képviselői, a rendfenntartó erők tagjai és családtagjaik ellen követtek el. (…) A tüntetők a magyar vezetést a szovjetbarát irányzatért kritizálták, követelve Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből. Teljes megalapozottsággal feltételezve, hogy a magyarországi krízis katalizátorai a belső ellenzéket támogató nyugati titkosszolgálatok voltak, a Szovjetunió csapatokat vezényelt Magyarországra, segítve a magyar hatóságoknak elnyomni az akciót (…) 1989-ben megkezdődött a szovjet csapatok egyoldalú kivonása Kelet- és Közép-Európából. Ez különösen átgondolatlan döntés volt, mert a szovjet katonai jelenlét gyengülése a szövetséges országokban a nacionalista és szovjetellenes érzelmek erősödését okozta.”
Mindez a rendszerváltoztatást megelőző, azaz kommunista korszak interpretációjából igen jól ismert: horthysta nyilasok nyugati titkosszolgálatok segítségével szítottak ellenforradalmat a kommunista hatalommal szemben. (Figyeljünk a konnotációra: az egykori fasiszta Magyarország fegyveres alakulatai – tehát fasiszták – és nyugati titkosszolgálatok. Teljes megalapozottsággal feltételezve. Nincs új a nap alatt…) Itthon a rendszerváltoztatás előtt nemzedékek nőttek fel ezen a történelmi narratíván. A tankönyv szerzője az orosz elnök tanácsadója, korábbi kulturális miniszter.
Jelen írás nem tűzte ki céljául a mai orosz történelemszemlélet aggasztó és szembetűnő átalakulásának, Sztálin rehabilitálásának és a szovjet impérium utáni nosztalgia egyre nyilvánvalóbb feléledésének értékelését, mert ez a történészi hivatás dolga. Nem térek ki arra sem, hogy milyen veszélyeket rejt térségünkre nézve az az értelmezés, mely szerint a szovjet csapatok kivonása „átgondolatlan döntés” volt, mert ez nemzetbiztonsági kérdés. A kísértés ellenére nem vonok le következtetést abból sem, hogy mit is jelent valójában az orosz elnök kijelentése, mellyel a huszadik századi orosz történelem tragédiájának nevezte a Szovjetunió felbomlását. Végül nem teszem kritika tárgyává azt sem, hogy a politikai pártok és az ’56-os szervezetek hangja nem hallatszik sehol.
Írásom fókuszába kizárólag az ’56-os forradalom megbecstelenítését és a rendszerváltó politikus, egyben mai magyar miniszterelnök hallgatását helyezem.
Mert az orosz történelemkönyvben tett állítások a forradalom eszményét becstelenítik meg, a miniszterelnök pedig hallgat. Mélyen, baljósan és nyugtalanítóan. De nemcsak nyugtalanítóan, hanem kijózanítóan. Súlyos csend veszi körül. Nem emel szót a hazugság ellen, a mi nevünkben. Hallgatása azonban szégyen. Életívének vázlatos felrajzolása után nyilvánvaló, hogy szót emelni köteles lenne.
Választott sorsa, melynek tudatos vállalásáról a nyári tusványosi szabadegyetemen olyan meggyőző erővel nyilatkozott, erre kötelezi. A kötelezettségét ő már nem választhatja meg. Szabadsága itt nincs. Hitet tett valami mellett, ami most már túlmutat mindenkori önmagán. Nem a négyévenkénti miniszterelnöki esküje, hanem a szabad Magyarország alapeszményének szolgálata kötelezi erre. A rendszerváltoztatást követő demokratikus ország ugyanis ’56 alapeszményére épült, melyet elsősorban neki kell megóvnia. Neki vannak meg hozzá az eszközei. Pillanatnyi politikai helyzet, vélt vagy valós gazdasági érdek, holmi álságos pragmatizmus itt nem nyújt menedéket. Olcsó kifogások, melyek elporladnak a történelem színpadán.
A hallgatása ezért kínzó kérdéseket is felvet: ha a szabadság alapeszménye nála nincs biztonságban, mi vajon a sorsa a többi értékes kacatnak? Egy egész társadalomnak, a maga ezernyi bajával, kínlódásával és végletes kettészakítottságával? Hogyan is őrködik vajon a közjó felett, mitől nem véd meg legközelebb? Vagy abból, ahogyan ’56 célját, jelentőségét és üzenetét a nagyívű évenkénti szónoklataiban szépen lassan átkeretezte, a mostani hallgatása már okszerűen következik?
Hallgatása megtagadása mindannak, amiből lényege kisarjadt. A forradalom áldozatainak, a túlélőknek, a kényszerűen emigrált honfitársainknak, a forradalom leverését követő megtorlások elszenvedőinek, a teljes rendszerváltó nemzedéknek és az utánuk, utánunk jövőknek. Végül pedig önmagának is.
Most már bizonyos, szót emelni nem fog. Elmulasztotta a pillanatot, amikor még megtehette. Elmulasztotta, és ez már vele marad. Este, amikor a napi közszolgálattól hullafáradtan elernyed, eszébe jut Wittner Mária és a régi önmaga, és a magány pillanatában pontosan tudja: nem több már mint néma cinkos a vétkesek között…
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 38. számának (szeptember 22–28.) nyomtatott változata.
