1946 nyarán, egy délelőtt, félfogadási időben hivatott fő-főnököm, Szondy Viktor – rk. köv. megh. miniszter –, a jogi osztály vezetője. Idős úr volt nála. Bemutatott minket egymásnak. Kádár Levente. Tudtam, ki ő: valamikor a 30-as években belügyi államtitkár volt. Rémlett, hogy akkoriban az értelmiségi állástalanság megszüntetése ügyében szerepelt sokat a neve. Szondyt azért kereste fel, hogy segítse valamelyik volt visszacsatolt területről származó és most Budapestre visszatért unokaöccsét hozzájutni a hazatéréséhez szükséges okmányhoz.
Főnököm röviden ismertette velem az ügyet, majd megkérdezte: „Imre, ugye elintézed ezt az ügyet holnaputánra?” Vettem a lapot és válaszoltam: „Természetesen, követ úr!” Szondy Kádárhoz fordult: „El van intézve, Levente. Holnapután menj egyenesen Imréhez, tőle megkapod az okmányt.”
Kádár elköszönt és távozott, Szondy pedig hozzám fordult: „Látod, ilyenek az emberek. Ha direkt hozzád megy, félóra alatt megkapja. De ő hozzám jött protekcióért. Egy életen át hálás lesz nekem és neked azért, hogy két nap alatt kapta meg azt, amit megkaphatott volna egy félóra alatt.”
Kádár eljött hozzám. Sűrű hálálkodások közepette átvette a note verbalét. Amíg élt, akárhányszor futottunk is össze, mindig hálásan emlegette, hogy milyen nagy szívességet tettünk neki.
Del Medico Imre, a legnagyobb magyar „hozzászóló” története