András István resicai olvasónk írja: „A Pioneer–10 útjáról szóló rövid hírek után szeretnék összefüggőbb cikket olvasni a Jupiterről és a vele kapcsolatos új eredményekről.
A Jupiter a Naptól számítva az ötödik bolygó, a Nap bolygórendszerében a legnagyobb égitest. A kisbolygók övezetén túl kering a Nap körül, tőle 5,2-szer akkora távolságra mint a Föld. Tömege több mint háromszázszorosa a Föld tömegének, mintegy két és félszerese az összes többi bolygó együttes tömegének. Átlagos sűrűsége 1,35 g/cm3 – a Földéhez képest (4,44 g/cm3) kicsi –, ez kiterjedt atmoszférájának tulajdonítható. Forgástengelye szinte merőleges a pályasíkjára, azzal 89 fokos szöget zár be.
Hatalmas méretei teszik, hogy felfedezésének története a legrégibb időkbe vész; valószínűleg az is régóta ismeretes, hogy tizenhárom havonként kerül a Földdel oppozícióba, ilyenkor a földi megfigyelő egész éjszaka a horizont fölött láthatja.
Teleszkópon át szemlélve, a Jupitert egyetlen más bolygóval sem lehet összetéveszteni: sarkainál nagymértékben lapult, világos-vörös színű óriásbolygó – a felületét eltakaró, egyenlítőjével párhuzamos felhőgyűrűi ugyanúgy jellemzik, mint gyűrűje a Saturnuszt vagy csillogó fehérsége a Venust. Olykor a bolygó korongján egy-egy kerek, sötét folt vonul át, holdjai egyikének-másikának árnyéka.
A Jupiter miniatűr naprendszer központi égitestjének felel meg: tizenkét holdja van, számukat tekintve szintén első helyen áll a bolygók között. A Jupiter kutatásának történetében a legemlékezetesebb az azóta is megfigyelhető, titokzatos „vörös folt“ felfedezése 1878-ban. Ekkori „hirtelen megjelenése“ ellenére a „vörös foltot“ állandó, bár nem változatlan alakzatnak kell tekintenünk. Legfeltűnőbbek intenzitásának változásai, de alakja és nagysága is módosul.
Ha pályaelemeit, távcsőbeli képét és felszínének változásait ismerjük is, magáról a bolygóról, vegyi és fizikai természetéről a legutóbbi ideig alig lehetett olyasmit mondani, ami több lett volna egyszerű hipotézisnél.
Századunk második felében a tökéletesített asztrofizikai műszerek segítségével egyre több és megbízhatóbb adatot sikerült szerezni a Jupiterről is. (Kiderült, hogy a bolygó légkörében apró, szilárd ammóniakristályok alkotják a hatalmas felhőket, alattuk hidrogén található, sőt az elemzések deutériumot is kimutattak. Meglepetést keltett, hogy a Jupiter a 10–100 méteres hullámhosszon rádiósugárzást bocsát ki, amely nem tulajdonítható egyszerűen a bolygó felmelegedésének, hanem valószínűleg erős mágneses térre vall; ezt a sugárzást megzavarja egyik belső holdjának, az lónak az átvonulása.) A számítások és következtetések azonban – bár kisebb hibahatárok között mozogtak mint az azelőttiek – feltételesek maradtak, igazolásra és kiegészítésekre vártak.
Időközben a számítógépek segítségével kiszámították, hogy a Jupiter felé szabad az út: egy űrhajó és valamely számottevő tömegű test összeütközésének valószínűsége gyakorlatilag nulla.
1972. március 2-án a Cape Kennedy-ről kilőtték a Pioneer–10 elnevezésű automatikus űrlaboratóriumot, azzal a céllal, hogy közelítse meg a Jupitert, végezzen méréseket, közvetítsen képeket a bolygó felszínéről, a bolygó gravitációs terében felgyorsulva induljon a Szaturnusz felé, majd – az oldalára erősített táblán az ember „üzenetével“ – hagyja el a naprendszert.
A Pioneer–10 útja sikerrel járt. A 206 kilogrammos laboratórium áthatolt a legsűrűbb sugárzási övezeteken is, és sikerült azokat tanulmányoznia. 1973. december 4-én érte el maximális sebességét, ugyanakkor 131 ezer kilométerre közelítette meg a Jupitert. A Földre sugárzott képek minősége minden várakozást felülmúlt.
A „hazaküldött” adatok – amelyek részletes feldolgozása még sok időt vesz igénybe – részben alátámasztották, részben módosították eddigi ismereteinket. Igazolódott, hogy a Jupiter felhői ammóniából összeálló hatalmas cyrrus-felhők, alattuk hidrogén- és metánfelhők találhatók, a bolygó közvetlen felületén pedig hidrogénóceánok terülnek el. Első ízben bizonyosodott be a hélium jelenléte a bolygón.
A Jupiter felszínének hőmérséklete mínusz 230 és mínusz 205 Celsius-fok között váltakozik, a belsejében viszont a hőmérséklet eléri az 5000 fokot is. A legnagyobb bolygó 2,5-szer annyi hőt bocsát ki, mint amennyit a Naptól kap – a szakértők szerint ez arra vall, hogy tömege még mindig kondenzálódik, és amióta, mintegy 4,6 milliárd évvel ezelőtt a Naprendszer kialakult, a Jupiter mindvégig legalább olyan forró volt, mint most. A megfigyelés idején a „vörös folt“ oválisa 48 ezer kilométer hosszú és 13 ezer kilométer széles volt.
Kiderült, hogy a Jupiter tömege nagyobb a számítottnál, mágneses tere pedig nem negyvenszer, hanem csupán 7,5-szer nagyobb a Földénél. A Jupiter tízóránként fordul egyet a tengelye körül, eközben mágneses tere erősen változik – a műszerek jelzései szerint többször teljesen eltűnt (James van Allen, aki a Földet nagy magasságban körülvevő sugárzási övét felfedezte, kidolgozta a Jupiter mágneses terének térképét. Szerinte a bolygó mágneses tere folytonos övet alkot, amely az egész bolygót körülöleli. Az Io hold valóban zavaró hatással van a Jupiter mágneses terére, sokkal érdekesebb azonban az, hogy a Földéhez hasonló összetétele és légköre van.
A Pioneer–10 – amelynek útját a Mountain View-beli (Kalifornia) kutatóközpontból követték – 1977-ben végleg elhagyja a naprendszert. Carl Sagan, a Cornell Egyetem tanára, aki többek között a Földön kívüli civilizációk kérdésével is foglalkozik, egyáltalán nem túlozott, amikor kijelentette: „A Pioneer–10 útja olyan esemény, amely örökre beíródik az emberiség történetébe.“
Válaszunkat azonban nem zárjuk ezzel a mégoly szép mondattal. Hanem megemlítjük, hogy ez év április 27-én pályamódosítást végeztek egy másik űrhajón. A Pioneer–11 egy év múlva, 1974. decemberében ér Jupiter-közelbe. Útjáról és eredményeiről bizonyára közölnek majd olyan adatokat, amelyekre érdemes lesz visszatérnünk.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 51. számában 1973. december 21-én.
