A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a bukaresti N. Grigorescu Képzőművészeti Intézet Művészeti Muzeológia fakultásának hallgatójaként ingyenes belépővel rendszeresen látogattam a Román Nemzeti Művészeti Múzeumot. Mivel egy utcányira laktam tőle, ezt könnyedén meg is tehettem. Lényegében ezekben az években tanultam meg múzeumot látogatni, pedig már több mint egy évtizede rajztanár voltam, és művészettörténetet is tanítottam.
Többek között arra jöttem rá, hogy a hosszú, mindent egyszerre megismerni akaró látogatások fizikailag és szellemileg rendkívül fárasztóak, tehát a legjobb, ha ezek tartama nem több egy óránál. Megtanultam, hogy múzeumba nem szabad csúcsidőben menni, a legjobb időpont a zárás előtti időszak. A látogatásokat érdemes előre eltervezni, és a kiválasztott kornak, alkotónak, alkotásnak a keletkezéséről, a művészről nem árt előzetes információkat gyűjteni. Nem helyes egy-két teremnél többen elidőzni, a kedvenceinkre jó, ha egy teljes, esetleg több egymást követő látogatást szánunk.
Akkoriban nem sokan vallhatták a fenti elveket, mert a teremőröknek furcsának, sőt gyanúsnak tűnt az a késő délutáni, rendszeresen visszatérő látogató, aki miután sietős léptekkel, szenvtelen arccal végig vonult 7-8 termen, egészen a zárás pillanatáig egy-két műalkotást nézett csak meg. Ahogy az várható volt, néhány hét alatt megszoktuk egymást, a végén már beszédbe is elegyedtünk.
Természetesen akadtak a román alkotások között is kedvenceim, de most arról írok, hogy kerültem közelebb Domenikos Theotokopulos (El Greco) különös, felkavaró, transzcendentális világához. Többször visszatértem hosszabb-rövidebb időre, hogy a kiállított három alkotással ismerkedjek: Királyok imádása, Mária eljegyzése, Szent Mauriciusz mártíromsága.
Közülük a legkisebb, kompozíciós szempontból legegyszerűbbnek tűnő festmény a Mária eljegyzése. Az ábrázolt alakok között központi elhelyezésű a főpap, akit Mária és József alakja övez. A cselekmény azonosíthatatlan korban játszódik, akár a XVI., XVII. századi is lehetne. Az ünnepélyes pillanat látszólagos mozdulatlanságát éteri vibrálás hatja át, mellette színben és foltelosztásban olyan mesteri kiemeléseknek vagyunk a tanúi, amelyek még El Greco életművében is rendhagyóak. Rejtély számomra, hogyan sikerült légiessé és mégis lobogóvá formálnia Mária alakját, akit a jelképes kék színű köpeny mellett ezen a módon avatott az esemény kiemelt főszereplőjévé. A festményt nézve elfeledkeztem a környezetemről, technikákról, stílusról, a belém sulykolt szakmai előítéletekről, rabul ejtett a szavakban vissza nem adható, a korokon és konkrét eseményeken túl nőtt hangulat egyedi varázsa.
Itt szerettem meg a francia gyűjtemény egyik remekművét, Bourdelle: Pomona (A gyümölcs) című, érzékletesen mintázott, kígyózó vonalvezetésű bronz szobrát. Az ott dolgozók sejtették, hogy ez a gyengém, néhány látogatás után már sokat mondó mosollyal fogadtak. A viszonylag szűk, hosszúkás terem legvégén, nyugodt, álló-pihenő pózban, előre nyújtott tenyerében gyümölcsökkel várta hódolóit szépségének, ellenálhatatlanságának magabiztos tudatában ez a filigrán, és mégis gyönyörű, kifejező, élettel és ígéretekkel teli női alak.
A záróvizsgák után még szakítottam annyi időt, hogy elbúcsúzzam tőle. A kiállítást akkoriban épp átrendezték, a szobrot nem találtam, de az egyik ismerős teremőr megszánt, és kinyitotta nekem a raktárhelyiséget, amelyben ideiglenesen tartották. Ez a környezet egyetlen szobornak sem tesz jót, ezért úgy döntöttem, hogy elhalasztom a búcsút, amire csak hónapokkal később került sor.
Ilyen, és ehhez hasonló élményeknek köszönhetően tanultam múzeumot látogatni, ami nem azt jelenti, hogy már tudok, és azt sem, hogy mindig van időm, lehetőségem betartani a magam alkotta szabályokat.
Kiemelt kép: A múzeum terme El Greco három alkotásával
