Marosvásárhelyen beszélgettem legutóbb Nagy Pállal, nem is ajánlatos másutt keresni vele a kapcsolatot, mert csak otthon érzi jól magát. Következetesen vallja és vállalja a vásárhelyiséget, anélkül, hogy a „provincia” nyomot hagyna munkáin. Ez kicsit talán sematikusan hangzik, de ilyen sematikusan igaz. Intellektuális és kísérletező művész, akit mi, barátai soha nem láttunk úgy, hogy ne rajzolt volna. Mindegy neki, hogy a tengerparton van vagy gyűlésen, kiránduláson vagy otthon, mialatt a gyermekeit rekcumozza: közben állandóan rajzol.
Azt javasolta, írjam le a műtermét, mert abból sok mindent meg lehet érteni. Valóban, a műterem sokat elárul róla, gyökerek és fakérgek, amiket képeiről jól ismerek, eredetiben sorakoznak a falon, mellettük finom vonalú rajzok, gondolatnyi változtatásokkal, amelyeket aztán csak akkor értünk meg igazán, mikor a róluk készült festményt is látjuk, s nyilvánvalóvá válik a cél, aminek érdekében az összebogozott göcsörtös gyökerek új formát kaptak.
Van azonban más is. Az elmaradhatatlan népművészet természetesen. Azután másolatok Braque, Modigliani, Nolde képeiről, megszámlálhatatlan op-art kísérlet, különböző levonatos eljárások előgyakorlatai. S a rendszeres elme találmányaként számozott eredményhirdető emelvények, mint ülőalkalmatosságok.
Első kérésem az volt, tekintettel nyomdai lehetőségeinkre, adjon inkább grafikáiból reprodukciót. Legnagyobb meglepetésemre hallani sem akart róla. Miért?
– Arról, hogy nem vállalom a grafikát, nincs szó, csupán ritka esetben tekintem rajzaimat önálló műveknek. Természetesen emellett időnként grafikai fogalmazásban is gondolkozom. Ez különösen a monotípiára és metszetgrafikára vonatkozik. A többi rendszerint műtermi melléktermék vagy készülő képek előtanulmánya, de szám szerint a selejt van túlsúlyban.
Valóban, apró grafikák százait készíti, op-art kísérleteit egyszerűen, úgy tűnik, nem tudja abbahagyni, de vásznain legfennebb egészen áttételesen jelenik meg mindez.
– Az op-art is csak eszköz. A kísérletek az optikai és kinetikai hatások elérésének megtanulását szolgálják. A kép vizuális hatásának elsődleges a szerepe. A rezdülő mozgásélmények, a néző szemének ingerlése, a figyelem felkeltése, majd összpontosítása, s további látásélmények és meglepetések előidézése, felragyogtatása. Egyszóval mindaz, amit festékkel nem lehet vagy nem tudunk elérni. (Ilyen festményeim: a Zápor, a Szivárvány, a zuhogó eső zúduló és sodró erejű mozgását, a kinetikai érzetet akartam kikényszeríteni bennük.)
A sokféle új technikai eljárásról az a véleménye, hogy egyrészt adekvátabb kifejezőeszköz lehet a hagyományoshoz képest, másrészt a legbiztosabb módja a rutin elkerülésének. Például nyomtatott fényképekről készít levonatokat. Mire jó ez?
– Adódnak olyan képrészletek, melyek fényképszerű hatást kell hogy kiváltsanak. Ezeket teljesen felesleges lenne ecsettel utánozni, mert erőltetett, mondvacsinált és anyagszerűtlen lenne. Másrészt, szükséges a hagyományostól eltérő festői felületek kiképzése; hólyagos, buborékos, repesztett, tükörsima vagy éppen érdes. Ezek a hagyományos technológia keretein belül hibákként szerepeltek, melyeknek elkerüléséhez megfelelő elővigyázatosságra volt szükség. Ha ugyanis a vásznon repedés jelenik meg, az a kép pusztulásának előjele. Én azonban nem akarom megfesteni a repedést, mert ennek pusztán festői eszközökkel való utánzása kínosan merev és naturalista hatást keltene. (Például a megrepedezett iszap.) Tehát megrepesztem a festék felületét. Ebből az derül ki, hogy a pusztulás jeleinek tudatos előállítására törekszem, ami jóval nehezebb feladat, mint a technikai vétség okozta hólyagosodás vagy repedés elkerülése. Ami itt történik: a pusztulási folyamat felgyorsítása, tudatos irányítása, majd az előidézett hatás rögzítése, vagyis a folyamat leállítása. Mindennek azonban nem szabad öncélúvá válnia.
Akik ismerik Nagy Pált, tudják, hogy technológiai és a kifejezőeszközökkel kapcsolatos ismeretein túl milyen nagy és sokféle tudásanyagot halmozott fel. Optikáról épp úgy lehet vele beszélgetni, mint repüléstechnikáról, távközlésről, helységnevekről, fényelméletről vagy helyesírásról. Megpróbálom kiugratni a nyulat a bokorból, és megkérdezem tőle, szerinte szüksége van-e egy mai festőnek korszerű tudás- és ismeretanyagra?
– Esete válogatja. Erre nincs és nem lehet általános érvényű recept. Másképp jelentkezik a kérdés az őstehetségeknél, másképp a napirenden levő általános ismeretekkel küszködő művészeknél. A lefestő, természetutánzó művész és a gondolati elemekkel hatni akaró művész más-más eszközökkel él. A korszerű tudásanyag csak arra nézve kötelező, aki tárgyköre és eszmei szándéka miatt nem nélkülözheti a korszerű egzakt tudományos ismereteket. (Példának hoznám fel talán az UFÓ-kat, a világűrből jövő és felfogható „titokzatos” jeleknek, távoli világok üzeneteinek és a mi viszontüzeneteinknek a sugallatát.) A kérdést kissé megkerülte, annyi azonban kiderült válaszából, hogy a maga számára belső szükséglet a sokirányú tudásanyag. Az ÜZENET modellje különben szintén gyökér. (Egy időben Páll László volt az eszményképe. Az erdők egykori szerelmese most viszont olyan közel ment az erdőhöz, hogy nem látja a gyökértől az erdőt.) Hogyan alakul a gyökér képpé?
– Elindít egy gondolatot, gondolattársítást. Vagy fordítva, egy gondolathoz kell megkeresnem a „modellt”. E kölcsönhatás útján áll elő a metamorfózis, úgy is nevezhetném, a „gyökér emberré válásának folyamata”. Helyenként aktot formál (DUÓ), és ugyanott keretként is megjelenik. Máskor pusztuló planétaként (ÜZENET), torzóként vagy kettős rendeltetéssel (TÖRZS), és jelképpé alakított tárgyként (GYERTYATARTÓ).
Képei jelképi erejűek. Afelől faggatom, mit vall: szimbolizmus ez, szürrealizmus vagy valami egészen más?
– Először is nem „izmus”, legalábbis nem szándékosan az. A jelképes látásmód nálam egyre gyakoribb, pedig félő, hogy előbb-utóbb festői mondanivalóm elirodalmiasodásához vezethet. Még beskatulyázható beütéseim vagy éppenséggel áramlati célkitűzéssel festett munkáim ellenére is, mindig a lírai hangvétel és a tisztán festői eszközökkel való fogalmazás érdekel (ZÁPOR és annak változatai, JÉGZAJLÁS, VÍZESÉS). A többi inkább „zürrealizmus”.
Azért, gondolom, a többi sem zűrrealizmus, hanem líraisága ellenére nagyon értelmes, racionális festészet.
Kiemelt kép: Nagy Pál Zápor
Megjelent A Hét II. évfolyama 1. számában, 1971. január 1-jén.