arról, kijön-e végre az ország az éber kómából
Az apátia lett úrrá az elmúlt két évben Thuróczy Szabolcson, most viszont már látja a reményt a változásra. A színésszel a Magyar Péter-jelenségről, karaktergyilkos propagandáról és a filmes lehetőségekről is beszélgettünk.
– Néhány hónapja még az influenszertüntetés kapcsán jelent meg a nyilvánosságban, a gyermekvédelem ügyét támogatva. Meglepte, mennyire felfordult akkor és azóta a magyar közélet?
– Olyan érzés volt már bennem, mintha a lélegeztetőgépről bármelyik pillanatban lekapcsolhatnák a társadalmat. Az apátia lett úrrá a teljes magyar közéleten. Betonfal előtt éreztem magunkat.
– Mármint mikor?
– Folyamatosan. Szinte két éven át, a 2022-es választást követő időszakban. Februárban viszont pillanatok alatt felpörögtek az események. Belépett a politikai térbe Magyar Péter, felerősítve azt, amit nagyon sokan elnyomtak magukban: a változás reményét. Parázs vitáim alakultak ki emiatt is ismerősökkel, barátokkal. Intellektuális nyammogásnak éreztem ezt az egészet, hogy hogyan néz ki ő, meg milyen típusú ember. Miközben jó esélyt láttam arra, hogy most végre változzon valami. Elég fontos válaszokat kaphatunk június 9-én azt illetően, mennyit bír el ez az egész. Ilyen fajta politikai berobbanás nem nagyon volt az elmúlt harminc évben. Most pedig különösen nagy szerintem a tét. Ha nem lesz változás, azt tényleg minden korábbinál elkeserítőbbnek érezném.
– De miért válthatott ki épp ő ilyen hatást? A rajongással és indulatokkal együtt.
– Talán mert mindenhol róla beszélnek. Műsorokban, podcastekben, az utcán és a villamoson. Már nagyjából azt is tudom előre, mire mit fog válaszolni. Az pedig történelmileg igazolt, hogy belülről lehet leginkább megdönteni a regnáló hatalmat. És sajnos annyira eltorzult a politika a mai Magyarországon, hogy az minden szinten befolyásolja az emberek életét. A változásra a jelenlegi politikai elit pedig nem tudott komolyabb alternatívát felkínálni, mint amilyen most Magyar Péter ajánlata.
– Sokan azt vetik fel, hogy könnyedén egy újabb Fidesz lehet ebből is.
– Ha megnézzük a kiállított tizenkét EP-képviselőjelöltet, abba nem nagyon lehet belekötni. Új emberekről van szó, akik eddig nem kompromittálódtak. Ha az a kérdés, Deutsch Tamás vagy Tarr Zoltán, százból kilencven jó érzésű ember elég egyértelmű választ tud adni. Már amennyiben azt szeretnénk megválaszolni, melyikük jelentené a komolyabb képviseletet az Európai Unióban. Annyira sok már mindenki számára ez a karaktergyilkolászós kultúra, annyira gyalázatos és szánalmas. Mintha kiraknánk itt az asztalra egy máglya pénzt, úgy égetik el a százmilliókat. És semmilyen hatása nincs már. Hacsak nem a szánakozás. Amikor Menczer Tamás egy óriásplakát előtt magyarázza el, hogy mit jelent, ami oda ki van írva, az már tényleg az agyhalál. Kiment eközben egy stáb a Határ útra, hogy a plakátról kérdezgessen embereket, és már a hajléktalan is röhögőgörcsöt kapott. 2015 óta megy ez a sunyi, aljas színvonal, meg a másik ember gyalázása. Ez azért beleég az emberek lelkébe. Nem lehet tovább bírni. Jött már persze nagy pofon, amikor benarancssárgult az egész ország. De azt remélem, ebből az éber kómából kijöhetünk végre.
– Nem szokott aggódni, hogy ez a karaktergyilkos gépezet betalálhatja önt is a szerepvállalásai miatt?
– Megint ott tartunk, hogy félnie kell a színésznek, ki merjen-e állni? Nagy Ervinnel játszom egy előadásban, sokat beszélgetünk hasonlókról. De a sunnyogást igyekszem kerülni. Minden tüntetésen ott voltam az elmúlt másfél hónapban. Ahogy Ervin a színpadon. És hogy egyértelmű legyek: ugyanúgy kiállnék én is. Meg is fogom találni a módját, hogy elmondjam, mi az, ami fáj. Ott van például a pécsi fiatalember, Bogos Csaba. Trombitás Kristóf gyalázatos kijelentése után, miszerint érdeklődés hiányában idén elmaradt a szegénység, elment az Ormánságba. Találkozott egy a szó legtisztább értelmében nagyon egyszerű emberrel, ő pedig csodálatosan beszélt. Azt mondta: ez a csóró ország ezt érdemelné? Hogy vegyük be Brüsszelt, meg hogy háborúpárti az ellenzék? Valahol olvastam egy nagyon fontos mondatot: nem Brüsszelt kellene bevenni, hanem a gyógyszert. Milyen lelkület kell ehhez, például, Rogán Antal részéről? Azon jár az agya nap mint nap, hogy ha a háborús pszichózis már nem működik, akkor egyenesen atomháborúval kell riogatni? Ahogy legutóbb Kósa Lajos tette.
– Azt gondolhatják, hogy a cél szentesíti az eszközt, nem?
– A vagyont akarják menteni, amennyit csak lehet. Rég nem a politikai üzenetekről szól az egész. Ha csak annyit meglépne Magyar Péter, hogy csatlakozunk az Európai Ügyészséghez az első napon, már megérné. Ugyanúgy, mint Lengyelországban. Csináljanak egy normális köztévét, továbbá hirdessék ki, hogy kétszer négy év után nem lehet valaki miniszterelnök. Nekem már ennyi is elég lenne. Tizennégy év alatt az emberek már bebábozódtak ebbe az állapotba. Majdnem húsz éve volt 2006, de ők még mindig gyurcsányoznak, csak hogy ne kelljen a valós problémákról beszélni. Magyar legalább kimondja, hogy Gyurcsány és Orbán egy tömb, egymást erősítik. A jelenlegi helyzet tökéletesen megfelel a Fidesznek. És azt képzelik, hogy mint a mesében, majd 2030-ig maradnak, aztán esetleg még államfő is lesz Orbánból. Na, ez az, amit nem kellene megvárni.
– Nagy Ervin mellett kinn állt a debreceni színpadon Rusznák András is, korábban Bálint András, Epres Attila. Láthatjuk akkor majd önt is?
– Elképzelhető. De nem ez a leglényegesebb. Szinte mindenki tudja, mit gondolok a jelenlegi közhangulatról. Piros kiemelővel kihúzhatom még egyszer, ami fontos. De talán többet jelent, hogy húsz év után felraktam újra a kokárdát.
– A tavalyi Magyar Mozgókép Fesztivál díjátadóján úgy fogalmazott, sokat gondolkodott azon, mondjon-e olyat, ami fáj, de végül nem tette, mert csak a produkcióról, a díjazott Larryről kívánt beszélni. Nem bánja azóta sem, hogy így döntött?
– A gyerekeim azt mondták, szerintük jól csináltam. Meglátjuk, milyen lesz a hangulat az idei díjátadón. A pulykakakas szerepét kontraproduktív lett volna eljátszanom. Főleg, hogy egy számomra nagyon fontos filmmel, a Larryvel voltunk ott. Szerintem az elmúlt tizenöt év egyik legjobb férfialakítását nyújtotta benne Vilmányi Benett, de sajnos elég egyértelműen le voltak osztva a lapok. A nyolcvanas években is voltak egyébként veszprémi tévéfilmfesztiválok, de még akkor is sokszínűbb volt a program. Olyan filmek születtek, hogy az embernek utólag leesik az álla. Most meg látunk egy nagy narancssárga színt, és kiszorult mindenki más. Roppant tehetséges emberek nem tudnak forgatni, miközben Pintér Béla és Társulata legutóbb nulla százalék támogatást kapott. Vidnyánszky Attila meg arról beszél, a nagy megvonások miatt nem tudja Udvaros Dorottyát tovább szerződtetni. Szegény már 370 millióval kevesebbet kap a további milliárdok mellé. És én ezt nyugodtan hallgassam? Ez lenne a normális?
– Ha kisebb költségvetésből, állami támogatás híján, de közben mégis születnek fontos produkciók így is. Csak kérdés, meddig lehet ezt csinálni.
– Érzi az ember ezt a fajta hihetetlen nagyképű hozzáállást a részükről: „minek adjunk nekik pénzt, úgyis megcsinálják.” Tavaly három ilyen filmben vettem részt: Till Attilánál, Salamon Andrásnál és Dömötör Tamásnál. A Hunyadi-film egynapos cateringjének árából készültek ezek a filmek. Nem akarom, hogy 2031-ben is ez legyen. Ha másért nem, ezért is szeretném, hogy valami brutálisan gyökeres változás jöjjön.
– Születhet ma azért színvonalas munka akár egy milliárdos történelmi presztízsprojektből?
– Középszerű vagy annál még rosszabb, esetleg fájdalmasan ostoba filmek születtek. Nem dühöt éreztem ezeket a műveket látva, inkább szomorúságot. Bármennyire is azt gondolják, hogy magas lóról vagy nagyképűen fogalmazok, de nem tudom elképzelni, hogy később ezek valamiféle hivatkozási alapok legyenek.
– Nem generálnak közben pluszkonfliktusokat is az egyes művészek között? Mint a Szia, életem című filmje esetében, melyből a támogatás érdekében küldték el Nagy Ervint. Később ő és Geszti Péter producer egy műsorban beszélték meg ezt az egészet.
– Négy éve forgattuk már ezt is, a Larry mellett az egyik utolsó volt, amit csináltam, a maiakhoz képest minimális, de viszonylag normális költségvetésből. Nem szült konfliktust. Azért vállalok el egy ilyen filmet, mert látok benne értéket és emberi minőséget. Olyan helyre viszont nem mennék forgatni, ahol csak be kell hunynom a szemem és kitölteni a számlát. Nem bírnám ki, egy órán belül menekülnék.
– Hívták ilyenekre egyébként?
– Régebben volt egy-két kísérlet. Most már hál’ istennek még idegeskednem sem kell, mert nem is hívnak. De hát miért tennék?
– Azért, mert jó színésznek tartják? Vagy azt szeretnék, hogy legitimálja a projektet?
– Lehet, hogy nem tartanak jó színésznek. De nem is hiányzik, hogy ezen morfondírozzak. Az internet nem felejt, a filmművészet nem felejt. Mindenki pontosan fogja tudni, ha visszanézi húsz év múlva, hogy mi volt értékes, és mi nem. Till Attilával van például egy nagyon szoros emberi és munkakapcsolatom. Szeretném, hogy a most készült filmünk is elérje azt a hatást, amit egy ilyen filmnek érdemes. Az ember csendben várja, hogyan fogadják majd a nézők.
Vannak persze kevésbé sikerült munkáim. De a fontos döntéseket, hogy mibe álltál bele és mibe nem, képtelenség eltagadni. Ha pedig elolvassák, melyik interjúban milyen idegállapotban voltam pár évvel ezelőtt, pontos lenyomatát kapják annak, miről mit gondoltam. Most ebben az izgalmas májusban, amikor egy hónap múlva történhet valami, biztos, hogy sokkal nagyobb örömöt érzek, mint korábban bármikor.
– Nem kénytelen közben meghozni a maga kompromisszumait, mondjuk, az említett Till Attila? Vagy Stohl Andrástól Hajós Andrásig egy sor szereplő. Akik például a Tv2-ben azért mégiscsak felbukkantak az elmúlt tíz évben.
– Ez is mindig előkerül. Egyszer a Partizánban Hajós védte azzal Tillát: figyelj, ő ott van húsz éve, és miközben forognak körülötte a dolgok, ő jelenti az állandóságot. Felteszem, évek múlva is lesz Tv2, akár már egy új tulajdonban. Lehet azzal is védekezni, milyen műsort csinálnak, milyet nem. De az egy elég egyértelmű válasz Tilla esetében például, hogy tíz forgatókönyvet adott be, és soha egyetlen támogatást nem nyert el az elmúlt tíz évben. Az mit jelent? Pedig nyilvánvalóan tudják, hogy a világon van.
– Nem volt meg önben, hogy próbál inkább együtt élni ezzel az egésszel, mintsem hogy folyamatosan idegesítse magát?
– Képtelen lennék rá. Nagy fokú érzéketlenség kellene hozzá. Főleg, hogy az élet minden területén érződik ez. Sajnos már a futballhoz való viszonyom is teljesen átalakult. Megroppantottak bennem valamit. Pedig csodálatos dolog a foci, de már nehezebben nézek meccset, kavarognak bennem az érzések. Ez most kinek jó, kinek nem jó? Valahogy ezt az élményt is kilopták a zsebemből meg szívemből. A fekete pólóktól a Gazpromig reszketőrohamot kapok mindtől. Meg hogy a NER csapata lenne a Ferencváros. Miközben világéletében ellenzéki volt. A kilencvenes évek sokkal emberibb körülményei között a futballnak még jóval szolidabb hatása volt. De azért legalább próbálja is visszavenni a nép, amit elvettek tőle, zászlóktól a kokárdán át focimeccsekig.
– Attól nem tart, hogy bármi is lesz a választás eredménye, a borsodi valóság ugyanaz marad húsz év múlva is?
– Ha az uniós források ténylegesen a helyükre kerültek volna, ma sem itt tartanánk. Nagyjából tízéves mínuszban vagyunk. De akkor is kezdeni kell valamit. Kozma Éva beszélt Debrecenben a Mikepércsi Anyák nevében. És azt érezte az ember, hogy itt vannak a valós, igazi problémák. Az volt számomra a legfontosabb beszéd aznap. Az akkumulátorgyárakról kellene beszélni, a kórházakról, a mindennapos állapotokról. És az sajnos a helyzet, hogy egy csekk befizetését sem bíznám ezekre a vezetőkre. Hogyan lehetne akkor az ország legfontosabb dolgainak intézését? Olyan jellemzőez a fajta sunnyogás is, hogy nem mernek emberek közé menni. Orbán Viktor sem akar kényelmetlen kérdésekkel szembesülni. Bödőcs Tibi híradójában hangzott el: végre, a bicskei áldozatok bocsánatot kértek Novák Katalintól meg Balog Zoltántól. Az a baj, hogy már tényleg itt tartunk. Nem röhögnek már az emberek annyira, sajnos annyira valóságos az egész.
– Bíznak még azért abban, hogy jobbra fordulhat az egész?
– Azért foglalkoznak emberek politikával, mert a mindennapi életük nehéz. Az asztalos munkaeszközöket venne, a fodrász vevőkört alakítana ki. Akkor tudnánk a politikával nem foglalkozni, ha nyugodtabban élhetnénk. De nem tudunk. Én sem tehetem a saját szakmámban. Tíz éve ugyanannyi a gázsim, miközben az élet tízszer drágább lett. Nagyjából megvagyok, de mégsem tudok ötvenkét évesen ugrani egy kicsit nagyobb szintet. És én még nem panaszkodhatom, hiszen mi van másokkal? Szombathelyen játszottam Bödőcs Meg sem kínáltak-ját, amikor mondták, hogy várjunk kicsit, mert valami baleset történt, és jönnek még Grazból busszal. Kiderült, hogy Körmendtől Sopronig a műkörmös, a röntgenaszszisztens, a tanár és a pincér mind Linzben meg Grazban dolgozik. És ettől megtébolyodsz. Kinn van az unoka Dániában, küldi haza a nyugdíjkiegészítést a nagymamának, aki meg szavaz a Fideszre. Miközben azért van kinn az előbbi, mert nem tudja itt elképzelni az életét. Végtelenül abszurd, ami itt van.
Forrás: a Magyar Hang VII. évfolyama 19. számának (2024. május 10–16.) nyomtatott változata.