A filozófia ma: kérdezési mód

Egyed Péter és Gálfalvi Zsolt beszélgetése a korszerű filozófiai gondolkodás mai lehetőségeiről

– A közép-kelet-európai átalakulások sodrában több mint hatéves tapasztalatra tekinthetünk vissza. Ez a hat év fölöttébb változatos és tapasztalatokban – ha másban nem is – gazdag volt. Mit mondhat el ezeknek az esztendőknek a kínálkozó gondolati következtetéseiről az. aki a filozófia művelését és oktatását nem egyszerűen mesterségének, hanem hivatásának tekinti, és aki íróként, élményszerűen is megéli azt a gondolati problematikát, amely ma a korszerű filozófiát foglalkoztatja?

– Két oldalról közelíteném meg a kérdést: az egyik a filozófiának az európai kultúrában játszott szerepe – amint előzetes beszélgetésünkben erre rákérdeztél, avagy erre utaltál. Nyilván, a filozófia státusát megteremteni maga a filozófia, avagy maguk a filozófusok hivatottak. (Ilyen értelemben egyenesen rendkívüli dolognak tartom, hogy amint például a nagy nyugati kultúrákban, a társadalmat megosztó problémákban megszólaltatják a filozófusokat – hogy most csak második pátriám példáit említsem: az olasz filozófusok doyenje, Norberto Bobbio, de Gianni Vattimo avagy a velencei marxista polgármester Massimo Cacciari véleménye folyamatosan jelen van a médiákban –, a mi szűkebb környezetünkben Heller Ágnes vagy Vajda Mihály, itthon pedig Gabriel Liiceanu, Andrei Pleşu állásfoglalásai mérvadóak. Jó jelek!)
Másfelől az a teoretikus eljárásmód, ahogyan manapság helyet keresnek a filozófiának a társadalmat ért kihívások felől, ahogyan mindez megvalósul a legjelentősebb európai gondolkodóknál, bennünket is továbbgondolásra késztet. Nemrégiben olvastam el Hans-Georg Gadamernek a szellemtudományok jövőjével kapcsolatos kapitális fejtegetését, amely egyrészt a szellemtudományokat ért kihívást, másrészt a filozófia státusát érinti, harmadsorban viszont az európai államiság végiggondolására késztet.
Gadamer azt mondja, hogy a filozófia mint a tudományt megelőző elvrendszer, mint philosophia perennis, vagy – egy más tradícióban – metafizika: megszűnik. A jelen pillanatban nem is lenne szabad ilyen módon elgondolni. Nem szűnhet meg viszont mint a nagy társadalmi kérdések (mellék)sodrában, avagy tükrében megmutatkozó kérdezési mód. Tehát Gadamer szerint az európai szellemtudományban a kérdezési, a társadalmat-végiggondolási módban adott a jelen pillanatban a filozófia és a nagy európai filozófiai hagyomány. Végül pedig arra figyelmeztet, hogy a kérdés kapcsolatos az európai államiságok végiggondolásával is.
A filozófiának következésképpen a jelen pillanatban választ kell adnia arra a kérdéscsoportra is, hogy a tolerancia, a másság, az elviselés hogyan valósulhat meg. És Gadamer ebben a kérdésben ugyanazon az állásponton van mint Ernst Nolle, aki szerint csak a nagyon erős – mondjuk ki nyíltan –, a nagy európai államiságok képesek a tolerancia, a másság, az elviselés hagyományát fenntartani. A konzervatív, jobboldali történeti tradíciót képviselő Ernst Nolte – akit például Olaszországban a vezető napilapok állandóan interjúvolnak és amolyan „északi mumusként” kezelnek – a multikulturalitás kapcsán állítja, hogy az esetleges nagy konfliktusokhoz vezető európai veszélyek a multikulturalitás oldaláról a nagy nemzeti kultúrákat érő kihívások lesznek, és ezeket kell majd valahogyan kezelni. (Ami, valljuk be, azzal egyenértékű kijelentés, hogy a multikulturalitás csak egy reflektálatlan, bornírt liberális közbeszédben jó dolog, önmagában viszont gyutacsra váró robbanóanyag.)
Másféle filozófiai hagyományt elevenít meg Jacques Derrida a filozófiáról szóló vélekedéseiben. Párizsi előadásaiban arra figyelmezteti hallgatóságát, hogy a beszéd aktusa, a gondolkodás maga egyfajta tanúságtevés. A gondolkodásnak a működése maga a történet és maga a lény megvalósulása, a jelenlét – akár a legortodoxabb heideggeriánus álláspontra emlékeztető módon. Nyilvánvaló figyelmeztetés ez azok számára, akik a tömegkommunikáció, a tömegtársadalom viszonyai között már nem gyakorolják a gondolkodást, nemcsak mint módszert, hanem már egy működésnek a karbantartásaként sem.
Végezetül a filozófiának a kulturális helyzetére-szerepére vonatkozóan egy más, ezúttal közép-kelet- európai tapasztalatra is fel szeretném hívni a figyelmet.

Jelesül a ljubljanai filozófusoknak a tevékenységére, akik a filozófia egyik tradicionális kérdésfeltevését, mely szerint ez – legalábbis egyik fővonulatában – mindig az emberi szabadságról szóló tan is, megfordítják, és – a klasszikus Spinoza-i törvényfogalomhoz visszanyúlva – azt mondják, hogy a filozófia a kényszerről, és a nyílt erőszakról szóló tan is, és megpróbálják megkeresni azokat a kemény módszertani eszközöket és eljárásokat, amelyekkel a társadalmak mint kényszer-, vagy akár nyílt erőszakmechanizmusok kutathatóak. Itt elsősorban Reriata Salehnek a nevére gondolok, és mellette más kutatókéra is nyilván, akik nagyon sokat mondanak a mi társadalmaink működési mechanizmusairól. És természetesen legalább egy nemzedék erejéig nem feledkezhetünk meg „az örökségről”, amint Lev Trockij az Életemben oly velőtrázó tömörséggel megfogalmazta: „A szocialista nevelés céljait elválaszthatatlanul egybekapcsoltuk a háborúéval. A tűzben öntudatra ébredt eszmék erőteljesen és mindenkorra beépülnek.” Magam is sokkal jobban értettem meg a romániai erőszakjelenségeket a már említett irányból érkező filozófiai impulzusok nyomán, mint akár a legpertinensebbnek tűnő hazai politikai analízisből.

– Azt mondottad, hogy olyan közegben élünk, ahol a gondolkodást nem gyakorolják, ahol a gondolkodásművelése háttérbe szorul. Én úgy érzem, hogy ez nagyon fontos tényező. Az általános és tapasztalati alapon nyugvó ideológiaellenesség rossz hírbe keverte a filozófiát is, amelyet a nemzedékek sora – hiába, be kell látnunk – úgy ismert meg, mint tanok, tételek rendszerét, nem pedig mint a rákérdezés módját és a gondolkodás módszerét. A filozófia emiatt szükségképpen hitelét vesztette. Ehhez hozzájárul az, ami világjelenség, tehát nem csak Európának ebben a részében észlelhető, és amire szintén utaltál, a közhelyekben való gondolkodás és a mass-média által feltálalt kész „gondolatok” fogyasztása. A filozófiaellenesség lényegében ugyanolyan fogyasztói hozzáállás a gondolkodáshoz, mint az életstílus más, ilyen irányú jegyei. Ilyen feltételek mellett, ilyen feltételrendszerben mégis lépten-nyomon szükségét érzi az elbizonytalanodott ember, hogy próbáljon saját létének a sűrű problematikájára rákérdezni. Hogyan lehet ezt elősegíteni, hogyan lehet a filozófiának nem a rangját, hanem a hitelét és szükségességének a tudatát visszaszerezni, aládúcolni?

– Valóban, talán a mi példánk mutatja leginkább azt, hogy a filozófia eltüntetése a kelet-európai társadalomból egy rossz, lejáratott, még marxizmusnak sem nevezhető „eszmerendszer” révén valósult meg. A történelmi materializmus és a dialektikus materializmus, a tudományos szocializmus kézikönyvei, amelyek alapjában véve Lenin és Joszif Visszarionovics bizonyos elgondolásait tükrözik – ezek voltak hivatottak, ugyebár, mint indoktrinációs móduszok az európai filozófia szokratikus hagyományát megszüntetni. Én magam gyakran azt tapasztaltam a vezető romániai magyar írók, művészek között – Bajor Andor és Székely János volt a nagyszerű kivétel – hogy maga a filozófia szó is borzongást vált és váltott ki belőlük, mert valamilyen módon és elemi fokon az osztályharccal és a kuláklistákkal, valamint a párt vezető szerepével kapcsolódott össze.
Egy fél évszázad alatt nagyjából sikerült felszámolni a még a két világháború között is jelentős erdélyi magyar filozófiai kultúra hagyományait. Persze ez a tény is tudatosodott néhány professzorunkban, kutatónkban. Több okból most ismét a Bretter György nevét kell itt megemlítenem, aki a hagyomány őrzésének és feltárásának a problémacsomagját sohasem önmagában láttatta, hanem mindig is a gondolkodás új módozatainak az összekapcsolásával látta értelmesnek. De ő volt az is – és ma nem lehet eléggé tudatosítani szókratészi pedagógiájának ezt a vonását –, aki azt mondta, hogy ha a könyveket félre kell tennünk, igazából akkor derül ki majd, hogy mennyire vagyunk képesek gondolkodni. Tehát a mi programjaink, tervezeteink, amelyeket megvalósítani kívánunk – most hadd térjek át egy kissé jelenbeli működésünkre – voltaképpen nagyon is régiek, csakhogy éppen mind egy szálig elmentek azok az emberek, akik megvalósíthatták volna, tovább pergett a homok, odalent nem nagyon gyűlt semmi, ez az idő pedig megfordíthatatlan. Mindent megint legelőiről kell kezdeni.
A Babeş-Bolyai Tudományegyetemen az utóbbi években mi azzal is foglalkoztunk, hogy az egykor oly nevezetes, és nagy hatású DIOTIMA-kört feltámasszuk, arra is rájöttünk, persze, hogy ez így nem elégséges. Létrehoztuk tehát a Diotima Baráti Társaságot mint jogi személyt, amely a Kellék című filozófiai lap megjelenését támogatta (a kiváló fiatal szerkesztők immár az ötödik számot szerkesztik). Megterveztük és beindítjuk az erdélyi filozófiai örökség kiadását (egyelőre Böhm Károly-, Tavaszy Sándor-, Somló Bódog-, Makkai Sándor- kötetek vannak tervbe véve). Továbbmenően, ebben az évben különböző alapítványi támogatásokkal megszervezzük április végén a Posztmodern kor, politika és filozófia előadássorozatunkat, vezető külföldi előadók bevonásával. Követi ezt májusban a románra fordított Bibó István életműnek szentelt konferenciánk, majd októberben Böhm Károlynak szentelünk szintén nemzetközi konferenciát, mivelhogy az axiologia nemzetközi hírű kidolgozója 1846-ban született és 1896-ban tartotta akadémiai székfoglalóját Kolozsvárott. A köri tevékenységet, az exotériát felváltotta a munkacsoportokban folyó szakmai tevékenység, erre van igény. Az idén végez az 1989 után képzést nyert első két évfolyam! Rá kellett ébrednünk arra, hogy a DIOTIMA és a hozzá hasonló instrumentumok mint feltételrendszer nélkül nem tudjuk működtetni azt a diszciplínát, amelynek olyan jelentős hagyományai vannak az erdélyi kultúrában, amely Apáczai Csere Jánossal kezdődik, kartezianizmussal (Descartes-év is van!), Magyar logikácskátval stb., stb.
Hogyha az erdélyi magyar kultúrából eltűnik a filozófia, akkor bizton merem állítani, hogy eltűnt – amint Hegel oly emlékezetesen megfogalmazta – valami, ami a virágzáshoz tartozik. Van persze neki erősebb megfogalmazása is, mely szerint ez a kvintesszencia, nos, ez a posztmodern hívei számára immár elfogadhatatlan megállapítás. Eltűnhetik egy jelentős eszközünk, amely az európai gondolkodást jelenti a szokratikus hagyományban, megmaradhat nekünk nyilván a humanizmus és a kereszténység, de a harmadik pillér, az eltűnik. S nyilván vele együtt annak a lehetősége, hogy meglehessenek a világ jelentős eszmeáramlataihoz kapcsoló szinopszisaink. Kívülről mindig úgy érzékelem, hogy az erdélyi ember önmaga problematikájába börtönszerűen bezárt ember. A filozófia sokat oldhat ezen a magányos rabságon.

– Hivatkoztál az erdélyi filozófiai gondolkodás kezdeteire, Apáczaira, a kartéziánusokra, utaltál a 19. század második felére. Mi a helyzet a XX. században, nem az utóbbi évtizedekre gondolok csak, hanem a század első felére is. Századunk hagyományait mennyire tártuk fel, s értékük mennyire ismert?

– Említettem, hogy Böhm Károly 1896-ban tartotta akadémiai székfoglalóját a kolozsvári Ferencz József Tudományegyetemen, itt működött 1911-ig, haláláig. Amint egy máig is értékálló, 1925-ben keltezett tanulmányában Erdély egykori nagy hatású református püspöke és gondolkodója megállapítja, a Böhm Károly „kritikai idealizmusa és »subiectiv« rendszere predesztináltan alkalmas a vallásos élmény egész tartalmának egy, az élet egészét átható és átfogó tudományos rendszerben való kifejezésére, és az a tudományos rendszer, amely nem kíván koncessziókat a vallástól, igazán feddhetetlenül tudományos és minden ízében modern, tapasztalati is. A metafizikai spekuláció irreális pókhálóit összetépve, az öntudat végső tapasztalatai tényén nyugodva, magának az emberi szellemnek, az ismerő és értékelő szellemiségnek törvényeit kutatja és tisztázza, s nagyszerű eredménye az, hogy amit a vallás kedélyileg birtokol, azt az öntudat előtt tudományos bizonyossággal ismétli meg. Filozófiájának végső szava az, hogy a legfőbb és egyetlen valóság és értéka szellem, melynek tulajdona a tisztaság, szabadság, igazság, és szeretet…”
Kiket sorol Makkai Sándor a Böhm- tanítványok közé? Elsősorban Ravasz Lászlót, mellett pedig ifj. Bartók Györgyöt, valamint a debreceni egyetemen tanító Tankó Bélát, továbbmenően, az ún. református tanárnemzedékből Makkai Ernőt és Kristóf Györgyöt, végül a „harmadik nemzedék” képviselőjeként Böhm-tanítványnak számít Tavaszy Sándor és ide sorolja magát Makkai Sándor is. A szellemi leszármazás-tabellán fontos hely illeti meg Varga Bélát is.
Az utóbbi időben a magyar filozófiatörténeti kutatásban a fenti jelenséget „kolozsvári iskolaiként kezdik megnevezni. Az erdélyi kutatók és oktatók közül elsősorban Hajós József nevét kell említenem, aki a Böhm-jelenséget „együtt-olvasó”- könyvében a maga valóságos jelentőségében tárta fel, figyelmeztetvén a böhmi kantianizmus és (neo)fichteanizmus sajátos, korszerű programjára. Mellette mostanság Ungvári Imre foglalkozik Böhm életművével, jómagam is írtam egy-két tanulmányt. Balázs Sándor, Gáli Ernő, Nagy György, Szegő Katalin nevét kell említenem – Kolozsvárról, de nyilván folyt kutatás más műhelyekben, eszmetörténeti vonzatokban is. Mindez főleg az örökség fontosságának a tudatosítására vonatkozott, kétségtelen eredménynek kell tekinteni, mint ahogy azt is, hogy elkészítették – a legfiatalabb nemzedék képviselői – a filozófiai publikációk teljes erdélyi bibliográfiáját is, különös tekintettel a XX. századi adattárra.
Az örökség mindenoldalú feltárása azonban a következő évtizedek kutatóira háruló feladat lesz: befogadás- és hatástörténeti kutatások, monografikus feldolgozás, magára a filozófiatörténet-írásra vonatkozó koncepciós munka. Ismétlem: meg kell tenni, már csak azért is, mert a század első felének a végén Erdélyben már megvolt Husserl, Heidegger, Scheler recepciója. Azt a hagyományt mindenképpen vissza kell csatolnunk, mert nyelviséget jelentett, eredetiséget, kidolgozott gondolkodói formákat, instrumentáriumot.
Magyarországi, felvidéki kutatók is nagyra értékelik ezt a hagyományt, amint ez a legutóbbi, a magyar filozófia történetéről 1996. január 26. és 28. között Miskolcon megtartott nemzetközi konferencián is kiderült; sőt immár német kutató is foglalkozik a magyar filozófiatörténet belső problematikájával, a monográfus Larry Steindler.
Mindezek miatt mi ezt az örökséget valahogyan egy szép könyvsorozat formájában oda kell hogy juttassuk a magyar olvasó könyvespolcára és keze ügyébe. Nem véletlenül említettem éppen a Makkai Sándor nevét: a Magunk revíziója szerzője a kritikai gondolkodás olyan hagyományát képviseli, amelyet az erdélyi ember számára nagyon fontosnak tartunk: a magáról kialakított képpel szemben, az önveszélyes mítoszokkal szemben az állandó reflexióra, a tények és a feladatok folyamatos megfogalmazásának fontosságára figyelmeztet. Emellett jelentősnek és újraértelmezendőnek tartom egy sajátos hermeneutikai álláspontot képviselő tanulmányait, eszmetörténeti írásait.

– Hatékony tudományos könyvkiadás csak úgy képzelhető el, hogyha nagyon átgondolt és nagyon következetesen szerkesztett sorozatokat alakítunk ki. Mi lenne ennek a sorozatnak a magva? Melyek lennének azok az elvek, amelyekre ezek a kötetek alapozódnának, amelyek jegyében szerkesztődnének? Mi adná meg a sorozat jellegét és kapcsolódási lehetőségeit a mai olvasó fogékonyságához?

– Nyilván előttünk az Erdély öröksége híres vállalkozása lebeg. Hiszen ez a kiadványsorozat nem lenne egyéb, mint Erdély tizenkilencedik és huszadik századi gondolkodói öröksége – egyelőre. Vannak itt persze egzotikumok is, mint amilyen ugye Brassai Sámuel életművének filozófiai része, de nem ezt tartom fontosnak hangsúlyozni, hanem sokkal inkább azt, hogy a Böhmöt követő filozófusok eszmerendszere – ismétlem tehát: kantiánus és neofichteánus alapokon – alkalmas arra, hogy a mi létproblémáink megjelenítésének filozófiai összefüggésrendszere lehessen. Amint az olasz Fichte-monográfus, Claudio Cesa figyelmeztet rá, százötven éve a modern szabadsággondolat az individuumra és a nemzetre vetített dialektikájának a megragadásában a fichtei eredet megkerülhetetlen. Fichte azonban a megismerés kanti problematikájának a megújítási programját is képviselte, eredeti metafilozófiai elképzelést is kidolgozott, a hit sajátos értelmezése alapján. Hajós József is Böhm Károly neofichteánizmusáról beszél, magam ezt az érvrendszert azzal tudom alátámasztani, hogy a XX. század eleji Fichte-reneszánszt – amelybe tehát Böhm is beletartozik, majd pedig a tanítványai is, és amelyet Emil Lask és kiváló, ma már jószerivel ismeretlen műve, a Fichtes Idealismus und die Geschichte képviselt a leginkább – megszakította az I. világháború, amelynek egyik első hősi halottja éppen Lask volt, szimbolikus halál, Babits Mihály éppúgy megértette ezt, mint Lukács György és köre.
Persze mindezzel nem merül ki az örökség, hiszen képviselve van minálunk az egzisztencializmus is, annak egy sajátos teológiai változatában; és végül a marxizmus és a reformmarxizmus, az ideológiakritika, az önmagát felszámoló bretteri változatában. Mindezekben egyrészt képviselve van egy, a mi kultúránkkal, közvetett módon a mi jelen valóságunkkal kapcsolatos gondolkodói reflex – az alapjában véve német kultúrájú Böhm például roppant tudatossággal készül a magyar filozófiai rendszer megalkotására –, másrészt a nagy európai eszmei áramlatok.
Meg kellene érteni végre jól, hogy kétféle erdélyi gondolat van: az egyik, amelyik az európai filozófiák nélkül elképzelhetetlen, annak a recepciójára megfelelő szervei vannak, a másik pedig az, amelyik önmagából és önmagának van, és magával megelégszik. Ez utóbbi „zűrzavaros magán valósággal penig nem foglalkozunk”.
Ami most már konkrétan a könyvkiadásra vonatkozik: nyilván nem vállalkozhatunk életművek kiadására. A legjelentősebb munkáknak az integrális megjelentetéséről van szó, tehát egy alkotóra hatszáz-hétszáz oldalt tudunk szánni; nem is kritikai kiadás lenne, hanem az eredeti szövegeknek valamilyen újraolvasott és gondozott változata. Alapvető nyelvezetbeli kérdéseket is végig kell gondolni: hogy például Böhmnél hol van a határ a valóban eredeti fogalomteremtés, a magyar nyelv szellemében otthonosan működő szó, szintagma, valamint a német frazeológiai mintákból származó zötyögések meg fortyogások között. Végül is valahogyan azt kell kidomborítanunk, ami az egyes gondolkodók álláspontjában valóban eredeti. Ha például Varga Bélára gondolok, kétségtelen, hogy a szubzisztencia, a fennállás kérdésében – a XX. századi egyáltalán nem könnyű lét-filozófiában –, de az individuációnak, a szabadságnak a kérdésében is jelentős, kartéziánus nyelvezetben megjelenített álláspontot képviselt. Egykor művei néhány száz példányban jelentek meg, például – dicsőségére legyen mondva – Székelyudvarhelyen. Könyvtárainkból ötven év alatt e filozófusok munkáit is irtották, pusztították – a konkrét tények ismeretében beszélek.
Végezetül hadd tegyem hozzá, hogy a mai magyar könyvpiacon – ezt mint egykori könyves ember mondom csodálkozással és örömmel – hihetetlen keletje van a filozófiai irodalomnak. Felvevő kapacitása gyakorlatilag végtelen, és ezt annak tudatában mondom, hogy például a mai magyarországi árviszonyok közepette az én személyes költségvetésem számára elérhetetlenekké váltak a szakkönyvek. No de semmi baj, a híres római Tombolini könyvesházban a magyarországihoz képest egyharmad áron mindent meg tudok szerezni, amire csak szükségem van.

– Az egyetemi oktatásban az elmúlt öt évben milyenalapzat teremtődött, milyen jellegű kurzusok, a filozófiamegközelítésének milyen módjai alakultak ki és bizonyultak valamennyire is hatékonynak? Milyen terveitek vannak ebben a vonatkozásban, és hogyan terjednének ki ezek esetleg – a megfelelő formákban és a körülményeket figyelembe véve – a középfokú oktatásra is?

– A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen folyó magyar nyelvű filozófiaoktatás jelentős mértékben átalakult, hiszen a mi egykori oktatóink többsége nyugdíjba ment: Balázs Sándor, Gáll Ernő, Kallós Miklós, Szegő Katalin (ez nem azt jelenti, hogy nem vállalnak szerepet az oktatásban, képzésben, doktorandus-vezetésben; Szegő Katalin nélkül például a filozófiatörténet oktatása egyszerűen összeomlana). Ma tehát két katedrán folyik a filozófia oktatása, magam a logikai diszciplínákat oktató Gáli László kollégámmal a Filozófiatörténet és Logika Tanszéken dolgozom, a szisztematikus Filozófia Tanszéken pedig Nagy György, Veress Károly és Ungvári Imre oktatnak propedeutikát, ontológiát, etikát, metafizikát, magyar filozófiatörténetet és más törzstárgyakat. A különböző főiskolai intézményekben folyó esztétika-oktatásban a fő szerep továbbra is az Angi Istváné, a fiatalabbak közül mellette most a Havadi Nagy István nevét említhetem. Persze oktatunk mi filozófiai diszciplínákat más karokon és szakokon is (filológia, teatrológia, történelem, pszichológia, szociológia stb.), mint ahogy a hallgatóink önszántukból látogatják egyik-másik román kollégánk szakkurzusait.
Nevetségesen kevesen vagyunk, a hiányt más egyetemi központokban, valamint a magyarországi egyetemi katedrákon oktató kollégák áthívásával próbáljuk meg pótolni. Az idén végző hallgatóink számára gyakornoki és asszisztensi állásokat kértünk a tanügyminisztériumtól, optimális esetben most két vagy három gyakornokot tudunk felvenni a két tanszékre. Ami az oktatás tartalmát illeti? Az ún. analitikus programok szintjén minálunk nem sok minden változott, tehát elvileg továbbra is mindent tanítanunk kellene a hét görög bölcstől a ma élő legjelentősebb filozófusok életművéig, és ebben a rendszerben érvényes az, hogy ha például csütörtökön délután valaki megkérdezi, amint mondani szokás, hogy miképpen hívnak, elő kellene hogy vegyem a személyazonossági igazolványomat, hogy kérdésére válaszolni tudjak.
A jelentős módosítás viszont az, hogy bevezettük az ún. moduIrendszert, ami azt jelenti, hogy választható szakkurzusaink vannak, a tömeges képzéssel szemben ez biztosítja az intenzív lehetőséget: lehet egyénekkel, csoporttal foglalkozni, kísérletezni. Mondanom sem kell, hogy időnk egy részét a szakbibliográfiák készítése, könyvek utáni futkorászás tölti ki. Évtizedek alatt összegyűjtögetett kis magánkönyvtáram is az amortizálódás, szétesés és ellopás állapotában van. Néha dühödten készítem a leltárt.
Visszatérve: jelen pillanatban a transzcendentális fenomenológia, illetve a vallás, a puszta ész határain belül választható kurzusokat vezetem. Teljesen más struktúra ez, teljesen más lehetőségeket biztosít az oktató számára. Gyakran tapasztalom azt, hogy a filozófus hallgatók körében leginkább a harmadéven válik nyilvánvalóvá, hogy tulajdonképpen mit is jelent a filozófia helye egy kultúrában, hogy ők mint filozófiatanári képesítést nyert emberek, mit is fognak kezdeni önmagukkal, ha elvégzik az egyetemet. Itt nyilván arra kell gondolnunk, hogy a középiskoláinkban oktató tanárkollégákra hárul elsősorban az a feladat, hogy a pályaképet, az elvárási rendszereket nagyon pontosan képviseljék, és ezt ki is alakítsák a filozófiára felvételizők körében. Erre már csak azért is szükség van, mert nagyon sok bizonytalanságot, elbizonytalanodást tapasztalunk. Igen sokan csak menet közben jöttek rá arra, hogy ez nem valamiféle irodalom, valamiféle vágykielégülés, hanem egy alkalmasint nehéz gondolati torna, amelyben a platoni hagyományoknak megfelelően talán nagyobb szerepe van a matematikának, mint egyéb fakultációknak. (Konkrétan tapasztaltam például, hogy a mátrixalgebrában szerzett jártasság kiválóan működtethető a fogalom-, illetve a filozófiai szöveg értelmezésében, az analitikában.)
Nagyon rosszul állunk a középiskolai oktatók tekintetében, olyan értelemben, hogy alig vannak. A nyolcvanas évek végére, avagy a kilencvenes évek elejére alig maradt szakos tanár kollégánk a középiskolákban. Azonban hadd ragadjam meg az alkalmat annak a jelzésére, hogy közöttük többnek az országhatárokon kívül is híre van már, nagyszerű profik! Csak azért nem említek neveket, hogy nehogy valakit kifelejtsek a névsorból. Nyilván a következő évek eseménye lenne, hogy jól felkészült és a filozófia helyével, szerepével tisztában levő középiskolai tanári gárda foglalja el az őt megillető helyet és szerepet. Egyszer majd az egyetemi oktatók is sokkal könnyebb helyzetbe kerülhetnek, mert a képzést áttekintve, koordinálva sokkal egységesebben, rendszeresebben és gazdaságosabban tudunk majd működni egy oktatási struktúrában, egy kulturális rendszerben; mindez még csak a féltételrendszer, amely nélkül nem tudjuk visszaszerezni a filozófia szerepét és rangját az erdélyi magyar művelődésben.
Tudatosítanunk kell még azt is, hogy az egyetem – szolgáltató intézmény, intézményes kapcsolata a munkaerőpiaccal nincs már, nincs még: ugyanis sem az állam nem alakította ki a közvetítő rendszereket (amelyek Nyugaton a kutatást, továbbképzést finanszírozó nagy állami alapítványok formájában működnek elsősorban), de a gazdasági szféra sem bírta még létrehozni a munkaerőpiaci keresletet megjelenítő szervezeteket, kommunikációs csatornákat. Most minden az esetlegesség formájában működik.

– Műfajilag, az írásformát tekintve a jelenkori nemzetközi könyvpiacon általában a filozófiai esszéirodalom érvényesülés sikeres, szemben a rendszerező traktátusokkal. Milyennek látod ennek a filozófiai vétetésű esszéirodalomnak a kibontakozási lehetőségeit nálunk, és mennyiben nőhet ez túl azon, ami valóban van, csírájában: a történelemfilozófián; tudniillik történelemfilozófiai érdeklődés érzékelhető írók körében, művészek körében is; ami hiányos – vagy beszéljünk nyíltan: egyáltalán nincsen – az a filozófiai kultúra, szűkebb értelemben.

– Nézd, itt polemizálnom kell Veled. Elég szerencsétlenül esett egybe a filozófiai kultúra felszámolására vonatkozó pártállami törekvés és egy bizonyos látszat. Szomorúan olvastam volt Benkő Samunak az erdélyi magyar tudományosságról szóló összefoglalásában a filozófiára vonatkozó passzusokat, azért a teljesítmény, az az általa jelzettnél jelentősebb volt. Továbbá: elterjedt nálunk az a szemlélet, amely az esszéformát lebecsüli, alulértékeli.
Holott az esszé, az valami olyasmi, mint a sportolónak az edzés: egyfajta modus operandi. Tehát egy adott kérdést egy adott értelmezési rendszerben megoldó filozófiai gyakorlat. Természetesen, egy szellemi életkor azáltal teljesedik ki, hogy az ember valamikor monografikus munkára vállalkozik. Nyilván, a nemzetközi tudományos intézmények és a szakmai közvélemény is elsősorban a monografikus tevékenységet honorálja; tehát végül is, valamikor – és ismétlem, ez a szellemi időben lejátszódó dolog – egy adott kérdés teljes terjedelmével, a megfelelő instrumentárium birtokában és eredeti módon kell szembenézni. (Jóllehet, ez a posztmodern filozófiai kultúrában értelmetlen kijelentésnek tűnik.)
Nyugodtan állíthatom viszont, hogy a kifejezésformák tekintetében ma a filozófiában egyfajta redivivus zajlik: a dialógusnak, a keleti gondolkodási formáknak a visszavétele, ami azonban a konstrukciós és argumentációs formákra vonatkozó elveink átgondolására is késztet. Röviden, arról van szó, hogy a racionális gondolatforma további képviseletét a görög logosszal, a kartézianizmussal, de akár a fenomenológiával avagy a késői lét-metafizikákkal sem lehet érvényes módon képviselni. Ami az erdélyi gondolkodás sajátos történeti beállítódottságát illeti, avagy a történelemfilozófia iránti sajátos érdeklődést, azt tapasztaltam, hogy ez a hallgatóink egy részénél hangsúlyos (mármint azoknál, akiknek strukturált történelmi ismeretei, avagy érdeklődése van). Csakhogy, a filozófiához legközelebb álló eszmetörténeti (Pierre Mane’nt avagy Isaiah Berlin könyveire hivatkozom) szinopszisok nélkül, az erdélyi művelődés szerkezetére vonatkozó szociológiai képzetek nélkül ez az érdeklődés mit sem ér, nem konkretizálható. Viszont azonnal az lesz, mihelyst egy érvrendszerbe bekerül az egyházi irodalom, az erdélyi emlékirat-irodalom, a peregrináció kérdései. Az a kutatási irány tehát, amelyet – Erdélyre vonatkozóan – Magyarországon Balázs Mihály, Holtai János vagy minálunk Tonk Sándor képvisel. Mindeme szerzők kutatásai inspirálják azt az álláspontot, amely szerint a történetfilozófiának igenis tétje a jövőre vonatkozó alternatívák és opciók megjelenítése. Ilyen értelemben közelítem meg én azt a dogmát, amely szerint – „mezei” kifejezéssel – a jövőnk a múlt. Hiszen amennyiben a jövőnk a múlt, akkor az ideologikus gondolkodás célzatos képzeteinek megfelelően állandóan valamilyen beteljesült állapotba képzeljük magunkat, holott voltaképpen – amint ma a kérdés feltevődik – egy információs-technológiai jövőnek a leképezéséhez a történetkutatás, a történelmi hagyományok, a történelemfilozófia mindig sajátos eszközöket adnak. Tehát nem vonom kétségbe, hogy – amint technikatörténészeink mondják – a Bolyaiak izoterm kályhája egy valóságos csoda, a filozófus szempontjából azonban fontosabbak azok az elméleti feltételek, amelyek között ez létrejöhetett, még akkor is, ha magának Bolyai Jánosnak a Kályha-Tan című fejezete soha meg nem írott Tanának mindétig tanulmányozandó manifesztuma maradhat egy hidegben rekedt erdélyi számára.
A filozófus számára tehát sokkal fontosabb az, hogy miképpen alakultak ki azok a reflexek, amelyekkel egy technikai-tudományos-információs jelent létre lehetett hozni, mintsem maga a kályha. Tehát egy gondolati erőfeszítésben, egy eredeti gondolatban mindig benne van a jövő leképezése is, amint a husserli filozófiában megfogalmazódik: a protencio.

– Bevezető szavaidban említetted azokat a most már hétköznapivá vált fogalmakat, amelyek oly gyakran fordulnak elő: a másság és a tolerancia. Ezekből már lett politikai aprópénz is. Nyilvánvalóan te mást értettél rajta, és filozófiai értelemben próbáltad megközelíteni. Hogyan látod a másság teljesebb megértésének és a tolerancia magatartásformává válásának lehetőségeit, esélyeit a mi társadalmunkban és szűkebb nemzetiségi társadalmunkban is?

– Akik a tolerancia kérdésével szakszempontból foglalkoznak, állandóan figyelmeztetnek bennünket arra, hogy ez a németországi protestantizmusnak, az irenizmusnak egyik hajtása volt és ebből a forrásból kaptuk. Tehát ez az eszmei elképzelés ideológiai képződménnyé változott, lényege azonban az volt, hogy etikai együttélési normát jelentett (a nyomda ördögének üzenem: nem etnikai!)

– Most világjelszó lett…

– Világjelszó lett… és amelynek mindig egy külső kényszerrel szemben kellett működnie. Ha antropológus lennék, mint ahogy nem vagyok az, nyilván arra gondolnék, hogy igazából azok élnek a toleranciával, akiknek szükséglete, és nagyon nehéz egy kultúrát rávenni vagy rákényszeríteni arra, hogy valami a szükséglete legyen, ha nem az. De ilyen értelemben megelőzik a tolerancia-jelenségeket az agresszió tünetei, követik az agresszivitással foglalkozó társadalmi technológiák, avagy – amint te is említetted előzetes beszélgetésünkben – a konfliktuskezelési technológiák. A modern társadalmaknak ezek nélkülözhetetlen technikai eszközei.
Például van egy olyan közkeletű elképzelés Nyugaton, hogy ha „macho” vagy, ha született agresszív vagy, avagy – feminista terminológiával – eltúlzod a férfiszerepedet, akkor menj rendőrnek, katonának, gátőrnek. Az intézmény majd annyira kordában tart téged, hogy kellően feszült maradj ahhoz, hogy te kordában tarthasd az igazán veszélyes alkalmi – önismeret híján levő – agresszívokat. És mindenki jól jár.
A vélemények megoszlanak a tekintetben, hogy az állami organizmus, a társadalmi organizmusok milyen szintjein, avagy milyen összjátékával lehet és kell az erőszakjelenségeket „szinten tartani”. Nem akarok a hazai jelenségekre utalni, hadd említsek egy más példát: évekkel ezelőtt egy német kisváros elöljárósága úgy döntött, hogy két társadalmi problémát egyszerre és nem Land-hatósági szinten old meg. Az egyik a randalírozó punkból bőrfejűvé átvedlett csapaté volt, a másik pedig az ordítozó meg lopkodó más – egyéb – bőrű menekült csapaté. A két csoport – azért az egyik előbb – szabad kezet kapott, pillanatok alatt lerohanták és laposra verték egymást. „Mindenki jól járt”, és még csak nem is kellett fizetni! Ilyen értelemben tudtam igazán nagyra értékelni, hogy nemrégiben a marosvásárhelyi prefektúra, csendőrség és a kormány nemzetiségi hivatala szervezésében az etnikai konfliktusok megelőzéséről és kezeléséről tartottak tudományos szimpóziumot – amint Tőkés László püspök úr mondani szokta – „Erdély újabb kori fővárosában”. Az a konklúzió, hogy ha nincs „szinten tartás” nincs tolerancia sem – ilyen értelemben Nagy Frigyes felvilágosult monarchiája sokkal toleránsabb államiságot képviselt. Pont.
De menjünk át a mi közvetlenebb valóságunkba, ami természetesen egybeesik kötelezettségvállalásainknak, feladatainknak a terrénumával. Az értelmiségiek közötti közeledés, az értelmiségieknek a párbeszéde, fórumoknak a teremtése – azért hadd emlékeztesselek, hogy csak mi kelten és öt év alatt együtt három fórumon vettünk részt, kedves Zsolt –: a kulturális cserének olyan nélkülözhetetlen rendszere, amely igenis „elébe megy” az erőszakjelenségeknek, mivelhogy „előtte van”, a kölcsönös ismertséget fokozza, azt sokszorozza, terjeszti. Önmagában és a társadalom nagy interaktív szintjein ez sem jelent semmit, ámde egy mintát képvisel, a demokratikus viselkedés mintáját, amelynek két fő parancsára emlékeztetek csak most: 1. állandó kommunikáció; 2. együttműködési szándék. Ebből ugyan önmagában soha nem lesz. respublika, de e két parancsnak állandóan meg kell felelni.
De ez még mindig csupán az alkalmasági próba. Különböző európai konferenciákon és fórumokon számtalanszor elmondottam már, hogy – ámbár kényszerhelyzetben – az erdélyi magyar írók a teljes, szinte az egész jelenkori román irodalmat lefordították 1990-ig. Igyekezetüket megsokszorozta magyarországi filológusoknak, bibliográfusoknak, kutatóknak az igyekezete. Olyan szellemi teljesítmény volt ez, amelyet pillanatnyilag szinte elfeledtünk, nem értékelünk – de amelynek a szellemi dimenzióit csodálják máshol. Nyilván, ott értik igazán, ahol a multikulturalitás a politikai érdekszférában jelen van, ahol az norma és szabály. Ne legyenek illúzióink: ez a dolog mindig csak nagyon kevés ember számára lesz érték, és alapjában véve egy másik nyelv középszintű ismeretéhez kapcsolódik.
Van ebben európai kihívás és norma. Hiszen ha valahol ezt politikai (Land-, Régió-, Különleges Övezet-, Zóna-) szinten elfogadják, ott akkor egy egész kifejezésrendszert át kell mágnesezni, ami előbb vagy utóbb hatással van az érdekekre és az értékekre. Ilyen értelemben az erdélyi magyarok számára roppant tanulságos Nelson Mandela életútja, és az – hogy ne lépjek ki Dél-Afrikából –, hogy a zulu trónörökös felesége olasz hölgy.

– Igen, ez nagyon bonyolult, árnyalatokban gazdag, és a maga jelenségszerkezetében is összetett kérdés, amelyről még nagyon sokat fogunk vitatkozni, azt hiszem. A nem protestáns értelemben, hanem sokkal szélesebb értelemben vett tolerancia hiányának az egyik jellegzetes tünete éppen a multikulturalitás mint érték iránti érzéketlenség. Ha nem is tételes elutasítás – mert ez értelmiségiek között ma már ritka –, de az érzéketlenség szembeötlő… Térjünk mármost vissza egyizgalmas fogalom-párra: szerinted is a filozófia alapvető elvrendszeréhez tartozik a szabadság és a kényszer. Az az érzésem, itt egy sajátos mozzanat került előtérbe, különösen az európai értelmiség körében, a felszabadult személyiség szabadsága és az a kényszer, ami nem külső, hanem a személyiség felelősségeként artikulálódik.

– A filozófia mindig is tudta, hogy a szabadság és a felelősség „párban álló fogalmak”. Valamiképpen azonban a felelősség következménye a szabadság valamilyen mértékének, avagy a szabadságfokok valamilyen mértékszerű megvalósulásának. Egy jobbágy legfeljebb a munkaeszközei iránt érezhet felelősséget, és amennyiben családtagjai annak számítanak, azok iránt is. Elég régen, usque húsz esztendeje foglalkozom a szabadságfilozófiák kérdéskörével, ebből írom doktori disszertációmat is, lehet, hogy a különböző elképzeléseknél mégis fontosabb az, amit megéltem. Fontosabb volt rájönnöm arra, miként is működik az, amit a filozófia mond.
Azt látom ma a környezetünkben, hogy a gazdasági alany szabadságáról szóló diskurzus ma megint a szabadságelméletek középponti helyére kerül, tehát a gazdasági individualitás megkerülhetetlen. Nem tudok gazdálkodni a munkaerőmmel, mert nincs valóságos munkaerőpiac, a kereslet és a kínálat törvényei továbbra is a politikai gazdaságtan számításai szerint alakulnak, jövedelmi forrásaim kétségesek és ezek fölött csak nagyon közvetett formában rendelkezem, következésképpen számítani sem tudok igazán… ámde Platón és Arisztotelész formalizmusai óta kétségtelen, hogy valamiképpen a szabad cselekvés oksági és célviszonyai sem működnek a racionális kalkulus nélkül.
A kérdésünk ezzel kapcsolatban persze az, hogy körülbelül mikor látjuk mi időben azt a kelet-európai individuumot, amelynek megvan a minimális gazdasági alanyisága, amely természetesen „körülrajzolja” a vállalható felelősség körét is. Ilyen értelemben, szerintem, továbbra is felértékelődnek a térségünkben a liberális doktrínák, melyek a működésnek és a gyorsításnak a jelszavával próbálják a gazdasági alanyiságot megteremteni.
De felfigyelhetünk arra a jelenségre is, amely valóban erdélyi hagyomány, visszautal a két világháború közötti állapotainkra. A jogi alanyról, a jogi szabadságról van szó. Az a néhány jogászunk és ügyvédünk, mindegyik generációból – magyar bíró talán már csak három van Romániában – rendkívüli helyzetben van: az alakuló európai normarendszerhez, részben még fiktív törvénystruktúrákhoz felzárkózva igyekszik egy jogi értelemben szabad alany védelmét ellátni, az a priori büntethetőség mentális örökségét valamiképpen ellensúlyozni. De leginkább azt láthatjuk, hogy milyen sok civiltársadalmi kezdeményezés próbálja meg a kisközösségeket képviselni a kultúrában – egy 1923-as, a Román Királyságból származó törvény alapján.
Nyilván mindezek olyan erőfeszítések, amelyek az egyesnek, az alanynak az erőfeszítés-feltételrendszerét kívánják megteremteni. Valamiképpen az előrelépést akkor látom elképzelhetőnek, amikor ez az alanyunk ismét eljut ahhoz a tudathoz, hogy az ő legegyénibb, legönzőbb működése is csak akkor lehetséges, ha annak a környező feltételrendszere megvan, tehát hogyha ő az egyéni erőfeszítéseinek az egy részét közös célokra fordítja. (Egy százalék abban az esetben, ha minden alany vállalkozó is, harminc százalék abban az esetben, ha a vállalkozó alany azt szeretné, hogy környezetében is hasonlók legyenek.) Hiszen az elv azt mondja, hogy a közös célok meg fogják sokszorozni az ő egyéni erőfeszítéseinek a hatásfokát is. A mi társadalmunkban sokszor történik hivatkozás a közösségre, vannak már példái és mintái a fenti multiplikátor-működésnek, de még kevés mind a példa, mind pedig – amint Bessenyei mondaná – a holmi.

– Alapvetően filozofikus jellegű érdeklődési köröd rendkívül változatos műfajokban és műformákban fejeződik ki. Miként alakulnak írói terveid a közeljövőben?

– Mindig azt szoktam mondani, hogy az egyik műfajban megpróbálom – és néha sikerül is – kipihennem a másikat. Ebben az évben például meg fog jelenni egy igen terjedelmes verseskötetem, amely igazából a nyolcvanas évek tükre. Nem lesz egy szívvidámító olvasmány, de hát pokolba azzal az évtizeddel, végre, amely bennünket is el akart tüntetni. (Azért szeretném végre megcáfolni azt a közkeletű és sokat forgalmazott elképzelést, amely szerint nincsenek kéziratok az asztalfiókban. Egy alkalommal a két legjobb barátommal lemértük; tehát, üzenem, van. Három kiló.)
Közben megszületett már egy újabb filozófiai tanulmánykötetem, amely ezúttal az autonómia kérdéskörével foglalkozik, az autonóm gondolat megszületésének az esélyeivel. Olaszországi utaim előtt és közben azonban most már engem leginkább a teremtés-gondolat foglalkoztat, például, hogy milyen volt azoknak a látnok építészeknek a gondolkodása, akik a kereszténység legjelentősebb templomait megálmodták és utána pontos „skiccekbe” foglalták. Idő. Például a Santo Stefano Rotondoról máig folyik a vita olyan értelemben, hogy egy egykori római mészárszéket alakítottak át kultikus kegyhellyé, hogy a mindenséget tükrözendő többszörös gömb-elképzelést nem sikerült építészeti formára hozni, avagy Bernini pofozott át valami romokat matematikusainak és építészeinek a segítségével?!
Tehát valójában borgesi mondatokban megfogalmazott, szerintem alternatív filozófiáról van szó. Ennek a teremtés-kánonait nyilvánvalóan csak Leonardo da Vinci látta át. Olyan izgalmas feladat ez számomra, amely talán az első filozófiáról is mondani tud majd valamit, legalább azzal kapcsolatban egy distanciát teremt. Végeredményben folyamatos és hatalmas, ám nem nyilvános vita folyik a filozófusok, a teológusok és az építészek között a tekintetben, hogy miként van a teremtés és a templomok viszonya. (Láttam ám Napóleon katonái által felgyújtott székesegyházat Monteranóban, csupáncsak hetven kilométerre Rómától, úgy maradt.) Arra a híres schellingi kérdésre, hogy amennyiben mégis kíváncsiak vagyunk az ember lényegére, a teremtés, a természet és a szabadság összefüggésére – a válasz messzi érvek közé visz.

– Dialógusunkat, tárgyának összetettségéből következően, sok irányba lehetne folytatni. Talán kellene is… Mit tartanál még fontosnak gondolatsorodhoz hozzáfűzni?

– Italia – il bel paese. Most azonban itthoni legszebb napjaimról beszélhetvén, ezek az utóbbi években azok voltak, amelyeket Jánó Mihállyal, székelyföldi templomi freskók fotózásával, baráti utazgatásokkal töltöttünk, az Észlelnek és Székelyvarság közötti térségben. Jánó Mihály barátomnak a leglényegesebb felismerése az volt – és én ezt az olasz perspektívából voltam képes megérteni igazán –, hogy mi festészetben és a századokban azokat a templomi freskókat tudjuk felmutatni, amelyek itt vannak nálunk. Ezeket megmenteni most már az utolsó pillanat. Hadd mondjam el, hogy legutóbb a bögözi freskó, a híres Mária-köpeny önálló ikonográfiái egységet képező részletében láttam egy olyan fajta metafizikai világmegjelenítést, amelyik a legtisztább neoplatonizmust képviseli. Kíváncsi vagyok, hogy más művészettörténészeknek mi lesz a véleménye!

1995 február – 1996 február

Megjelent két részben, A Hét XXVII. évfolyama 15. (1996. április 12-i) és 16. (1996. április 19-i) számában.