hagyományos október 23-ai koncertjének üzenetéről, a nemzeti együttműködést nélkülöző NER-ről és a Szent Pálra emlékeztető Magyar Péterről
Az Orbán-rendszer most már omladozik. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet úgy a hatalomban maradni hosszú távon, hogy ne korrumpálódjon, ne romoljon az emberi minőség – mondja interjúnkban Bródy János. A zenésszel új, Kocsák Tiborral közösen írt, Képmutatók című muzikomédiája kapcsán beszélgettünk, és azt is elárulta, „rezignált nyuggerként” milyen terveket dédelget.
– Interjúnk megjelenésének napján jön ki a Képmutatók című muzikomédia lemeze és szövegkönyve, amelynek alapját Bulgakov Molière-ről szóló drámája adja. Hogyan jött az ötlet?
– Az ötlet menedzseremnek, Mentler Krisztinának köszönhető, ő boronált össze Kocsák Tiborral, hogy Bulgakov drámája nyomán zenés színpadi mű szülessen. Az eredeti darab többféle rendezésben sokszor került már a magyar színházak műsorára, Álszentek összeesküvése, Képmutatók cselszövése, Őfelsége komédiása címmel. Bulgakov drámája a művészet és a hatalom bonyolult viszonyáról szól, arról, hogy mennyit ér a hatalomnak a művészet, és a művész mennyire barátkozhat a hatalommal. Ahogy ezzel a problémával Bulgakov is szembesült az 1920-as évek Szovjetuniójában, s ahogy napjainkban is változatlanul szembesülnünk kell ezzel az erkölcsi dilemmával. De mondhatnám azt is, hogy a darabunk egy korabeli karaktergyilkosság anatómiája, amiből mi a commedia dell’arte hagyományait idéző zenés színpadi művet hoztunk létre, és a műfaját tekintve el is neveztük muzikomédiának, mert ha a tragikus történetet komédiának nézzük, „legott múlattatni fog”.
– Színházi bemutatót terveznek-e?
– Az egyik nagy budapesti színházzal már szerződésünk is volt, és azon gondolkodtunk, kit kellene felkérni rendezőnek, de egy igazgatóváltás elsodorta a dolgot. Ezért döntöttünk úgy végül, hogy a harminckét dalt tartalmazó műből tizennégy dalt és a szövegkönyvet saját gondozásban adjuk ki. Egyébként a mi darabunk nemcsak tartalmában, de kissé hányattatott sorsában is idézi Molière-t és Bulgakovot. Kezdetben Bulgakov is élvezte az uralkodó, Sztálin támogatását, ám 1936-ban ezt a művét néhány előadás után betiltották, és a szerző kegyvesztetté vált.
– Ilyen előzmények után mi lenne az igazi siker? Ha „betiltanák”, vagy ha műsorra kerülne, és hosszasan ott is maradna?
– Természetesen inkább abban reménykedem, hogy bemutatják, és sokáig műsoron lesz. Számunkra Molière és Bulgakov, valamint a műveik fő üzenete is az, hogy a művészet tükrében a valóságra láthat a tisztelt publikum, és a jó művek túlélnek, utat találnak maguknak a korlátok között is. Ez ad reményt minden korban a kiátkozott művészeknek, akikben olthatatlanul ég a szabadság lángja. A szabadság lángja, ez Molière utolsó nagy dala a lemezen.
– Az október más eseményt is tartogat: 23-án ad nagy koncertet, ezúttal az Erkel Színházban. Már-már hagyomány, hogy a nemzeti ünnepen áll színpadra.
– Mindenképp szeretném ennek a napnak az emlékét elevenen tartani. Úgy látom, vannak olyanok, akik inkább elfelednék, miről is szólt a forradalom. Köztük olyanok is, akik épp 1956 emlékére, emlékezetére építették az egzisztenciájukat, életművüket. Én magamat is ezek közé sorolom, csak én nem szeretnék felejteni. Hiszen ha nincs ’56, akkor a hatvanas években nem kapja meg a vasfüggönyön átszűrődő imperialista beatzene sem azt a kis, viszonylagos szabadságot, és a magyar zenekarok nem lettek volna világhírűek a béketáborban. Szabó Miklós történész valamikor a 80-as évek végén azt mondta nekem: „Gyerekek, nagyon vigyázzatok magatokra, mert ti vagytok ’56 utolsó nemzedéke.” Én akkor azt hittem, ez annak szól, hogy az Illésnek van néhány száma, amelyről lehetett 1956-ra is asszociálni, noha ’68-as események ihlették a szövegüket; ilyen volt a Miért hagytuk, hogy így legyen vagy a Ha én rózsa volnék. Mostanára kezdek rájönni, hogy ez a mondat nem a dalainkra utalt, hanem arra, hogy nekünk még vannak személyes, érzéki emlékeink arról, mi is történt akkor. Akiknek ilyen emlékeik – koruknál fogva – nincsenek, hajlamosabbak elfogadni a különböző politikai szándékok szerint megfogalmazott narratívákat.
– Mi 1956 legfőbb üzenete most, 2024-ben?
– Az, hogy az igazság nem az erő oldalán van. A kormány politikája azt a racionálisnak tűnőelvet követi – és ez nemcsak Orbán Balázs elhíresült mondataiból szűrhető le, hanem a kormány megnyilvánulásaiból is –, hogy ez egy olyan világ, ahol mindig az erősebbnek van igaza, az erő előtt meg kell hajolni, mert ez az emberek érdeke. Csakhogy a történelem, konkrétan 1956 példája nem ezt a logikát igazolja. Göncz Árpád szavai jutnak eszembe, aki egyszer azt mondta, hogy ha két igazság áll egymással szemben, akkor a gyengébbek, kisemmizettek, elnyomottak igazsága az erősebb. Jóllehet, akkor vesztesnek látszottak, mégis, a vesztes forradalmak adtak erőt és szívet a dalnak, és erősítették meg a küzdelmet a meg nem valósult álmokért. 1956 tehát akkor is sikeres harc volt, ha elbukott. A forradalom tette lehetővé, hogy elviselhetőbb legyen az életünk a szovjet blokkban, a magyarok akkori helytállása alapozta meg hosszú időre a nemzetünk becsületét a nagyvilágban. És erre a még ellenzéki Orbán Viktor is emlékezett és emlékeztetett, amikor Grúzia oroszok általi megtámadása kapcsán azt mondta: bennünket, magyarokat 1956 miatt különösképpen terhel a kötelesség, hogy felszólaljunk, ha független országot ér katonai agresszió. Ma a kormánypárti propaganda erősen képviseli az oroszok hivatalos véleményét a háborúval kapcsolatban, és számomra szomorú és elkeserítő, milyen hatásosan tudja elhitetni a magyar emberek jelentős részével, hogy ez a háború nem is az orosz agresszióval kezdődött. Nem szeretnék ítéletet mondani sok megtévesztett emberről, de szégyen, amit a magyar kormány ma Európában képvisel. Aztán persze mindenkit háborúpártinak bélyegez, akinek más a véleménye.
– A Fidesz elárulta ’56-ot?
– Annyi mindenképp látható, hogy a szólamokban nagy a zavar. Megalakulásuk óta szeretnék magukat 1956 örökösének láttatni, de most nem úgy tűnik, hogy ennek a szellemi örökségnek valóban a védelmezői lennének. A Fidesz már sok mindent elárult. Először elárulta a liberalizmust, hiszen eredetileg liberális párt volt. Aztán elárulta a polgári demokráciát, amikor polgári pártként hirdette magát, aztán kiderült, hogy számára ez is csak egy politikai termék. És most nagyon közel áll ahhoz, hogy elárulja a nyugati kultúrát is.
– Orbán Balázs félreérthető volt, vagy félreérthetetlen?
– Orbán Balázs a miniszterelnök politikai igazgatója. Ha a szavak jelentéséből indulok ki, akkor ez azt jelenti, hogy ő igazgatja a miniszterelnök politikáját. A miniszterelnöktől is tudjuk, hogy Orbán Balázs dolgozik a „magyar nagystratégián”, most ugye a konnektivitás meg a semlegesség a jelszó. Joggal merül fel a gyanú, hogy amit mondott – és ami egyébként szervesen illeszkedik a Fidesz háborúval kapcsolatos propagandájába –, az is a magyar nagy stratégia része. A kérdés csak az, hogy mi van ennek a stratégiának a végén. Az, hogy kivezetnek bennünket az unióból, mert hatalomtechnikai szempontból jobban fogjuk magunkat érezni a keleti diktatúrák társaságában? Lehetséges, hogy a hatalom rokonszenvezik azzal a gondolattal, hogy mi legyünk a Kelet legnyugatibb pontja, de én azt gondolom, a magyar embereknek jobb lenne, ha megmaradnánk Nyugaton, ahogy erre Szent István királyunk megtette a szükséges lépéseket annak idején, és ezer év után, 2004-ben újra elkötelezte magát Magyarország az Európai Unió tagjaként.
– A 2022-es választások után arról beszélt, úgy érzi, hogy Magyarország szakadék felé tart. 2024-ben a feje tetejére állt a magyar politika, megjelent Magyar Péter, aki sikerrel szólítja meg a kormánykritikus választókat. Ma már derűlátóbb?
– Lehet, hogy kicsit távoli az analógia, de amikor az Illéssel megjelentünk a 60-as években, nem jósoltak nekünk nagy jövőt, és nem mi voltunk azok, akik létrehozták a helyzetet és a pillanatot, nem azok a kakasok voltunk, akiknek a kukorékolására hajnalodott. Mi csak észrevettük, hogy hajnalodik. Magyar Péter is csak ezt tette: észrevette, hogy hajnalodik.
– Túl vagyunk tehát az Orbán-korszak legsötétebb időszakán?
– Az Orbán-rendszer most már omladozik. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet úgy a hatalomban maradni hosszú távon, hogy ne korrumpálódjon, ne romoljon az emberi minőség. Ezt nagyon sokan érzik, Magyar Péter pedig képes volt úgy kiállni, hogy elviseli a támadásokat, a rágalomhadjáratokat, a karaktergyilkossági kísérleteket, amivel nagyon sok ember rokonszenvét vívja ki, köztük az enyémet is. De rengetegen támogatják olyanok is, akik nem szimpatizálnak a karakterével, és talán nem is értenek vele mindenben egyet, mégis benne látják azt az esélyt, amdely képes megszabadítani az országot ettől a garnitúrától, és ez most a lényeg.
– Orbán Viktorban is sokan a messiást látták, aki végre megszabadít bennünket a kádári örökségtől. Ehelyett épp a régóta ismert társadalmi rutinokra és reakciókra építve erősítette meg a hatalmát.
– Szerintem nem szerencsés Orbán és Kádár között párhuzamot vonni. A Kádár-korszak a véres kezdetek után törekedett a közmegegyezés megteremtésére, ami a hatvanas évektől kezdve élhetőbb légkört eredményezett, mint a szovjet blokk bármelyik országában. Művészi kérdésekben a 80-as években már sokkal barátságosabb viták folytak, mint manapság, és bárki tapasztalhatja, hogy jobb művek is születtek, ha véletlenül nézi a régi műsorokat a tévében. Az Orbán-kormány demokratikusan került hatalomra a korábbi kormányok súlyos hibái, baklövései és bűnei eredményeként, de másfél évtized elteltével sem törekszik a közmegegyezésre. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének a nemzeti együttműködést nem sikerült megteremtenie. Sőt, tevékenysége egyre inkább megosztja az országot, és szinte lehetetlenné teszi, hogy a nemzet különféle rétegei együtt tudjanak működni. Ha már történelmi párhuzamot kell keresni, kicsit régebbre mennék: Rákosi alatt az „aki nincs velünk, az ellenünk van”-filozófia élt, Kádárék jelmondata az volt, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”. Orbánék pedig a mondás szerint eljutottak oda, hogy „aki nincs velünk, az nincs”. Én például évek óta nem szerepelhetek a kormánypárti médiában, állítólag valami tiltólistán vagyok, amelynek a létezését persze hivatalosan senki nem ismeri el.
– A kérdés most Magyar Péter vonatkozásában merül fel: nem kellene tartanunk a politikai messiásoktól?
– Ne beszéljünk messiásról! Ha már bibliai hasonlat kell, mondjunk inkább apostolt. A kereszténységet ismerőknek tudniuk kell, hogy Szent Pál is üldözte a keresztényeket, mielőtt a damaszkuszi úton rátalált az igazság fénye. És Magyar Péter részéről látok néhány garanciát, ilyen az Európai Ügyészséghez való csatlakozás ígérete, vagy az, hogy két ciklusnál tovább nem lehetne valaki miniszterelnök. Európai kultúrájú, nyugati felfogású Magyarországban gondolkodik, amivel egyetértek. A lényeg, hogy én nem disszidálnék, ha Magyar Péter lenne a következő miniszterelnök. Ha mégis rákényszerülnék, akkor sem kelet felé indulnék.
– Az elmúlt hónapokban kiderült, hogy Magyar Péter képes a Fidesz által korábban kisajátított jelképeket „kiszabadítani”, most pedig, kihasználva Orbán Balázs nyilatkozatát, bejelentette azt is, hogy a Tisza Párt jelképe az ’56-os zászló lesz. Politikailag ügyes húzás lehet, de nem árt-e ez a szimbólumainknak, mint ahogy a kokárda kisajátítása sem használt?
– A lyukas zászló a forradalom jelképe volt, szerintem nem lehet kisajátítani, ahogy egyébként a kokárdát sem lehetett. Csak próbálkoztak, de nem sikerült. Én hordom a kokárdát a nemzeti ünnepen, és nekem a Tisza Párt rendezvényein a magyar zászlók tetszenek a legjobban. A rendszerváltás óta nagy harc folyik a nemzeti szimbólumokért, ami egy következmény. Annak a következménye, hogy nem igazán van olyanunk, amit nyugodtan nevezhetünk nemzeti közmegegyezésnek, sajnos még azt sem, hogy egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik. Nekem úgy tűnik, hogy a Fidesz ereje a műveletlen emberfők sokaságában rejlik, és mindent megtesznek, hogy ez így is maradjon. Alig van már olyan művészeti alkotás, amelyet pártfüggetlenül mindenki elfogad, talán ilyen az István, a király is. Művészként erre a kérdésre azért is érzékeny vagyok, mert valamennyire mi is ennek áldozatává váltunk. A rendszerváltás idején úgy tűnt, fontosak a dalaink, játszották is őket a rádiók. A rendszerváltó pártok keresték a művészeket, hogy rajtuk keresztül tudják magukat láthatóvá, beazonosíthatóvá tenni. Így találta meg Szörényi Leventét az MDF, engem meg az SZDSZ. Egy ideig úgy tűnt, hogy ez a két párt fogja létrehozni az új Magyarországot, de nem sokkal később kettejük viszonya végletesen megromlott, és így a miénk is erősen sérült.
– Akár az István, akár az Illés öröksége miatt minden évre jut valamilyen közös esemény Szörényi Leventével, beszélőviszonyban vannak, mégis rendszeres, hogy a sajtón keresztül üzengetnek egymásnak, elég csak a disszidálással kapcsolatos iménti kijelentésére utalni. (Szörényi a Demokratának adott interjújában azt mondta, Törökországba disszidál, ha Magyar Péter hatalomra kerül – a szerk.) Miért?
– Én ezt nem üzengetésnek nevezném. Ha a propagandasajtó megtalálja Leventét, hogy interjút készítsen vele, akkor mindig megpróbálják rávenni, hogy valami rosszat mondjon rólam, és persze nem mindig áll ellen a kísértésnek. Ennek aztán az újságíró nagyon örül, és lehet, hogy Levente nem is úgy gondolta, ahogy végül is megjelenik. Ha normális újságíróval cserél eszmét, például a beatnemzedékről vagy épp nemrég a Fonográfról, nagyon szépen beszél a közös dolgainkról. Egyébként a viszonyunkat a politikai nézetkülönbségek ellenére sokkal inkább meghatározza az együttműködésünk, hiszen úgy vagyunk, mint elvált szülők, akik büszkék a sikeres gyerekeikre. Már művészi értelemben, nehogy valaki félreértse. Vagy említhetném a tribute-koncerteket is, amelyek leginkább olyanok, mint egy osztálytalálkozó, megemlékezünk az együtt töltött évekről, és nagyon jól érezzük egymást. Az már sajnos nem valószínű, hogy még fogunk együtt színpadra állni, hiszen nemrég bejelentette a visszavonulását.
– Ön viszont továbbra is aktív. Milyen tervei vannak?
– Rezignált nyuggerként dédelgetek még terveket. Most 78 és fél vagyok, közeleg a 80, amit remélem, hogy megérek, és szeretném is emlékezetessé tenni. Be kell vallanom, nem tudtam megtartani azt az ígéretemet, hogy nem írok több dalt, és már néhány demófelvétel ott van Kirschner Péter stúdiójában. És amíg vannak, akik örülnek, ha még élőben látnak a színpadon, megteszem, ami tőlem telik, de mostanában tényleg a Képmutatók muzikomédia sorsa izgat leginkább.
Forrás: A Magyar Hang VII. évfolyama 42. számának (2024. október 18-24.) nyomtatott változata.
