Oroszország megelégelte, hogy a Nyugat figyelmen kívül hagyja az érdekeit, a NATO már a határainál van, Ukrajna pedig nyolc éve játszik vele, és sokakat meglepve teljes körű támadást indított Ukrajna ellen. Ráborította az asztalt a Nyugatra Putyin. Előtte azonban még elismerte a Donbassz két szeparatista „népköztársaságát”. Ukrajna eddig is a Nyugat és Oroszország egyre élesedő geopolitikai szembenállásának felvonulási terepe volt, és most valódi csatatérré változott. Ez a háború az új világrend alakulásának fordulópontja lehet.
A Nyugat és Oroszország szembenállásának középpontjában mindig ott volt Ukrajna. Már Zbigniew Brzezinski leírta, hogy Oroszország Ukrajna nélkül nem birodalom. Nemcsak az ország nagysága, gazdagsága miatt, hanem azért is létkérdés az oroszok számára Ukrajna, mert szükségük van egy ütközőzónára. Akárcsak Lengyelországnak, és erről szólt évszázadokon át a két oroszág szembenállása, amelyben egyre inkább az orosz fél kerekedett felül, aztán az elmúlt másfél évtizedben fordulni kezdett a kocka. A Szovjetunió felbomlásával az eurázsiai térség eme Moszkva uralta zónájában az új államok között kialakult ellentétekre és az országokon belüli feszültségekre jó érzékkel rájátszva az Egyesült Államok pedig Brzezinski tételének szellemében jó ideje mindent megtesz azért, hogy Ukrajnát leválassza Oroszországról.
„Erről szólt már 2004-ben az első Majdan, majd rá egy évtizedre a második is. Ekkor Amerika már nem hibázott. Került, amibe került, Kijevet nyugatra fordította. Az ár nem számított, és itt nemcsak a Victoria Nuland által emlegetett 5 milliárd dollárra kell gondolni, hanem arra is, hogy a cél érdekében kiszabadították a nacionalizmus szellemét a palackból.”
Igaz, ez nem volt nehéz, mert Ukrajna történelmében mindig is jelen volt a természetes patrióta érzéseken messze túlmenő vad és agresszív nacionalizmus. Nem mellesleg most a leginkább ebben bízhatnak az orosz hadsereg dolgát megnehezíteni, és ezzel az ország tárgyalási pozícióit javítani akaró ukránok. Ám ez az (ön)pusztító, az elmúlt 8 évben állami szintre emelt nacionalizmus közben az országot a szétesés szélére sodorta, végül pedig egyéb okok mellett kiprovokálta a kiterjedt háborúba torkolló orosz katonai beavatkozást is.
De sokáig ennek egyre növekvő veszélye sem érdekelte a washingtoni vezetést. Mint ahogy azzal sem nagyon törődött, hogy ez a nacionalizmus a korrupcióval és az oligarchikus berendezkedéssel összefogva szinte a végletekig legyengítette az államot.
„A cél azonban szentesítette az eszközt. Ez a cél pedig alapvetően Oroszország nyomás alatt tartása, gyengítése, történelmi távlatban pedig a javainak régóta vágyott megszerzése volt. Emellett a konfliktus kiéleződésével a Fehér Ház elérte az eurázsiai geopolitikai térség két pólusának szembeállítását, ezzel Európa nyugati felének, mindenek előtt Németországnak a gyengítését is”
Ezt a törekvést nagyon jól látták Moszkvában is, és Vlagyimir Putyin tizenöt évvel ezelőtti, mára már történelmivé vált híres müncheni beszédében jelezte is, hogy Oroszország ezt már nem nézi jó szemmel. Elege van a megalázottságból, érdekeinek folyamatos félresöpréséből, és ezentúl ezeknek az érdekeknek érvényt szerez. Megtette volna ezt már korábban is, de nem volt hozzá ereje. Másfél évtized kellett ahhoz, hogy túltegye magát a Szovjetunió szétesése jelentette sokkon, összeszedje magát, felálljon és visszatérjen a globális porondra. Hogy a Münchenben elmondottak nem csak üres szavak voltak, azt Moszkva igazolta a grúz-orosz háborúban, majd 2014-ben az Ukrajnában szintén a „vörös vonal” átlépésére készülő Nyugatnak adott válasszal. Ennek lett a következménye a Krím elcsatolása, és Kelet-Ukrajna lángba borulása is. Erre azonban az Egyesült Államok még jobban felgyorsította Ukrajna leválasztását, és ezzel párhuzamosan a NATO közelítését.
„Hálás partner volt ebben az ukrán elit, amely a szerepébe beleélve magát folyamatosan piszkálta az orosz medvét. Mindaddig, míg az el nem bődült, és egyelőre nem tudjuk, hogy darabokra szaggatja, vagy <csak> meghunyászkodásra kényszeríti Ukrajnát. Még úgy is, hogy közben ő is súlyos sebeket kap”
Azt az Ukrajnát, amely nemcsak elhelyezkedése, geopolitikai fontossága miatt, a Nyugat és Oroszország viszonyának kontextusában vált egyre inkább akadállyá a Kreml szemében. Kijev egyre növekvő öntudatossága, és (emlékezet)politikai agresszivitása is idegesítette Moszkvát. De úgy is fogalmazhatunk, hogy bántotta az orosz vezetés igazságérzetét már csak azért is, mert az emlékezetpolitika, ezen belül a második világháború kérdése más előjellel, mint Kijevben, de Oroszországban is a rendszer identitásának, a nemzet összeszedésének sarokpontjává vált. Nem véletlen, hogy Vlagyimir Putyin elmélyedt az archívumokban, egyre több történelmi cikket írt, és mind gyakrabban értekezett az ukrán múltról és népről. Az utóbbi napokban otthon is szaporodó bírálói szerint az orosz elnök mára a történelmi igazságért folytatott hadjáratának a foglya lett.
„Tény, hogy a biztonsági megfontolások mellett Vlagyimir Putyint alighanem a történelmi igazságérzete, az orosz földekért érzett felelősség, azok összeszedésének vágya is hajtotta a döntés meghozatalakor”
A Donbassz elismeréséről végül meghozott döntésre, és a stratégiai célok kijelölésére is érezhetően hatással volt. Azt az idő dönti el, hogy ez az érzelmi megközelítés gyengítette-e a stratégiai tisztánlátást. Ezt a következtetést levonhatjuk a két szeparatista államalakulat elismerésének bejelentésekor elmondott beszédéből is. Az orosz elnök ugyanis hosszan értekezett Ukrajna és Oroszország múltjáról, a modern Ukrajna határainak kialakulásáról. Ezen kívül – mintegy a müncheni beszéd folytatásává téve az eszmefuttatást -, ismét, ezúttal még keményebben figyelmeztette a Nyugatot az orosz érdekekre, és azok figyelmen kívül hagyásának súlyos következményeire.
Ma már tudjuk, hogy ez alatt mit értett. Mint ahogy az is egyértelmű, hogy az a fenyegetés, miszerint Ukrajna most megtudja, hogy mi az igazi dekommunizáció, az nemcsak a Donbassz határaira, és e kérdés végleges rendezésére vonatkozott, hanem egész Ukrajna térdre kényszerítésére. A következő hetekben dől el, hogy ez sikerül-e, és milyen áron. Erre azonban csak kevesek – köztük leginkább az angolszász hatalmak, elsősorban az Egyesült Államok vezetése – számítottak. Joe Biden azonban már annyi időpontot megnevezett az orosz invázió megindulásaként, hogy amikor a farkas tényleg megjelent, már senki sem hitte el.
„Az orosz elit – beleértve egyes Kreml körüli csoportokat is – meglepetését látva, a katonai akció előkészítése nagyon szűk körben, és az első napok fejleményeiből ítélve talán nem elég körültekintéssel folyt, és a <szilovikok>, ezen belül is elsősorban a hadsereg véleménye volt a döntő”
Putyinnak a tábornokok „finom munkát”, néhány napos villámháborút, gyors kapitulációt, és minimális polgári veszteséget ígértek. Nem korlátozott műveletről van szó, a kiterjedt katonai akció célja az egész Ukrajna befolyása alá vonása. A Donbassz és talán a dél-keleti régió, azaz Novorosszija kivételével nem a területszerzés, hanem a jelenlegi vezetés eltávolítása, Oroszországhoz lojális vezetés hatalomba juttatása, a befolyás megszerzése a fontos. Érezhetően ez garantálhatja ugyanis csak Moszkva szemében a fő cél, Ukrajna semlegessé válását, demilitarizálását, és ezzel a NATO infrastruktúra távol tartását.
Részben a háború okozta érthető érzelmi indíttatásból, sokaknál azonban a ruszofóbia túlcsordulásából fakadóan egyre elterjedtebb az a nézet, hogy az orosz elnöknél elgurult a gyógyszer, Vlagyimir Putyin kiszámíthatatlanná és eszelőssé vált. Pedig inkább csak arról van szó, hogy a világ nyugati fele hosszú éveken át nem figyelt oda a kéréseire, nem akart az orosz érdekekről tárgyalni. Még azt sem érezte figyelmeztetőnek, hogy Oroszország látványosan megerősítette a hadseregét, a hiperszonikus fegyverzetek terén több éves előnyre tett szert. Továbbra is gyenge pontja volt a gazdasági háttér, de az elmúlt évek szankció megtanították arra, hogy ezt is ki lehet bírni. A Nyugat mostani lépéseit látva azonban ez minden eddiginél nehezebb és fájdalmasabb lesz.
„Így tudatosan készült arra, hogy az Ukrajna körül a minszki megállapodás kiürülésével kialakult patthelyzet feloldásával felgyorsítsa az új világrendben elfoglalt pozíciókért folyó versenyt, és ezzel lépéselőnyre tegyen szert. Egyúttal ezzel megakadályozza a NATO felfejlődését az orosz határoknál”
A Kreml megalapozottan gondolhatta, hogy erre már nincs sok idő, és a késlekedés végérvényesen a Nyugat felé billentheti el az erőviszonyokat. Nem ez volt az egyetlen forgatókönyv, de az Amerikával és a NATO-val folytatott tárgyalások zsákutcába jutottak, ráadásul a globális viszonyok alakulása is – ebben elsősorban Kína támogatásának megszerzése – kedvezett az első látásra kalandorságnak tűnő lépés meghúzására.
Oroszország szemszögéből nézve oly mértékben megnövekedtek a biztonsági kockázatok, hogy ezek garantálásáért beáldozta a Nyugattal szemben sok tekintetben megjelenő morális fölényét. De nemcsak a borítékolható presztízs veszteség, hanem még a tervezetten is súlyos, a harcok elhúzódásával pedig a szankciókkal megfejelve akár kínzóvá is válható anyagi veszteségek sem tántoríthatták el.
„Ezért megtámadott egy szuverén országot, ráadásul egy testvér népet, amelyet Putyin nem mellesleg egy népnek tart az orosszal ”
Agresszorrá vált, erőből akarja megoldani nemcsak az ukrán kérdést, de ezen keresztül kockázatos játszmába kezdve, az asztal felborításával, ahogy az ismert orosz biztonságpolitikai elemző Szergej Karaganov fogalmaz, a konstruktív rombolás útján akar pozíciót fogni az új világrendben is. Vlagyimir Putyin szokásával ellentétben most sokat kockáztatott, amire csak az adhat magyarázatot, hogy a rendelkezésére álló információ alapján már a lét volt a tét. Szimbolikus módon az ukrán harcmezőkön, földrajzi értelemben a szláv világ egykori bölcsőjénél (Kijevi Rusz) dől el, hogy jól kalkulált-e.
(A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg)
Stier Gábor
1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.
